A fontolva haladást nézve meglehetősen szomorú kép tárul pedig elénk. Azt is mondhatnám, hogy a reformok útján való változás soha nem hozott valódi változást. Ha a polgári radikálizmus nem létezett volna, bizony a feudális kötelékek soha nem szűnnek meg létezni. Jövő kép természetesen van, csak nem feltétlenül ennek a specifikálása a legelső feladat. Minnél inkább alakot ölt a mozgalom, a forradalmi mozgalom, annál inkább alakul ki egy olyan jövőkép, amelyet a valóságban is hordoz a kommunista mozgalom. Hogy érthetőbb legyek: Idealisztikus valami akkor, ha egy elméleti társadalmi berendezkedést akar elérni. Így pl. az utópista szocialisták is, akik egy elképzelés után rohangáltak tudományos okokra hivatkozva. De természetesen minden így kezdődik. Ezután jön a valóság, amely kegyetlenül ignorálja ezeket az álmokat, és ekkor indulhat meg a valóságos útkeresés. Fontos azonban, hogy tudjuk, hogy a kapitalizmus problémái nem mellékfejezetek a kapitalizmusban magában, hanem működésének totalitása termeli ki folyamatosan a gondokat. A kizsákmányolás ténye a kapitalizmus velejárója: ha valahol az a látszat is van, hogy ez oly' kicsi, hogy nem szül nyomort, akkor elfelejtettük nézni azt a bizonyos big picture-t, hogy a mérsékelt profitot valahol pedig bepótolja magának a burzsoázia. Valakin, méghozzá nem is kis létszámú tömegeken csattan végül ugyanúgy az ostor. A természeti problémákat nem lehet úgy megszüntetni, hogy a gyári termelés megmarad, hiszen nem egy konkrét technológiában keresendő a hiba, hanem magában a termelés felépítésében, ahol is egyszerű tárgyként kerül a folyamatba maga természet. Márpedig amit nem tekintük szerves részünknek, azt úgy ahogy van, elpusztíthatjuk.
Hogy ez tudatilag is milyen mértéket ölt, arra egyszerű példa az, hogy az urbanizált népesség körében milyen magassá váltak az elidegenedés okozta konkrét betegségek: fóbiák, paranoia, szexuális problémák, pánikbetegség, a természettől való egyáltalában való félelem. A természetet csak és kizárólag távolról figyeljük meg: állatkert, fényképek, festmények, filmek, szafari, túrista utak, mesterséges "zöld" környezet.
De ott vannak még a háborúk, melyeknek rengeteg felszínes okot lehet találni, de valahol azért mégis mindig kibújik a szög a zsákból: gazdasági harc, és tőkés válság. Ha eszközeiben más is, de ugyanez a harc folyik két kocsma között, amelyek azonos területen működnek. A háborúk során pedig a legfontosabb termelő erő pusztítása, vagy elbirtoklása a cél: a munkásosztályé.
A helyzet pedig az, hogy mind nagyobb és nagyobb károkat okoz maga a Tőke. Még magában is. Ezzel szembeni harc nem lehet polgári harc, hiszen a demokratikus berendezkedés éppen arra szolgál, hogy a lehető legjobban szavatolja a Tőke működését. A demokrácia tehát a Tőke, az érték diktatúrája, melynek egyedül létező ellenfele a proletárdiktatúra. Mint már említettem a tőkés rendszert nem fogja egy másik tőkésrendszer, pl. a fasiszta, vagy a bolsevik rendszer megszüntetni, alaptól fogva képtelen rá.
De az első világháború óta harangoztak a laissez fair világnak, ma már liberalizmus ide, szociáldemokrácia oda, zöld mozgalom ide, nacionalizmus oda, akkor is államkapitalizmus van. Ennek csak egyik válfaja volt a bolsevizmus, és a fasizmus, de a "jóléti" országokban is hasonló átszerveződés történt. A Tőke és Proletariátus ellentéte megmaradt, de ezúttal már más, sokkal hirtelenebb, és sokkal erőszakosabb formában is talán, mint a 2.vh. előtt. És még nem vagyunk a végén... | |
|
|
