2013. Groezrock Festival

Írta: Sickboy Feltöltötte: xzoleex Ekkor: 2014. ápr. 9. szerda - 09:07

Péntek hajnalban keltünk útra Charleroi reptere felé, nagyjából 4 óra alvás után nem éreztem magam tip-top állapotban. Három útitársammal (Csabi, Ákos és Placek) már hónapokkal előre leszerveztünk mindent, úgyhogy reménykedtünk az események zökkenőmentes alakulásában. Brüsszel belvárosában Viktor is sikeresen csatlakozott hozzánk, így kialakult a hétvégi utazókeret.
Az időjárás ezúttal sajnos nem fogadott a kegyeibe minket. Pénteken szinte folyamatosan szakadt az eső, aztán szombaton eszeveszett hideg szél fújt estére fagypont közeli hőmérséklettel. Szerencsére vasárnapra valamelyest enyhült a helyzet, de roppantul örültünk mikor hazaérve 25 fok körüli meleg fogadott minket.
Nyolcadik alkalommal vettem részt ezen a belga fesztiválon, de ez volt az első eset, hogy a hivatalos bemelegítő partin is ott voltam. Ennek elég prózai az oka: útnak indulásom egyik fő motiváló tényezője a Kid Dynamite reunion volt, abban pedig nem is reménykedtem, hogy egy kistermes klub bulin is lesz szerencsém látni őket. A pre-show 350 fős volt, a Kid Dynamite mellett a Smoke Or Fire és a Rocket From The Crypt produkcióit néztük meg pénteken, kellően ráhangolódva a fesztiválra. Erről a buliról később ejtek majd szót, röviden és tömören csak annyit, hogy felejthetetlen élmény volt.

A remek este és hat óra alvás után szombaton kicsit kipihentebben keltünk útra, a szokásos első belépés tortúrája ezúttal elmaradt, ráadásul elég közel találtunk parkolóhelyet, amitől egyből boldogabbak lettünk.
A napot számunkra a bostoni streetpunk Far From Finished nyitotta, akik pont olyan közepes teljesítménnyel rukkoltak elő, mint amilyenre számítottam korábbi két találkozásunk után. Azért a Heroes & Ghosts mindig jobb kedvre derít, de a záródal (The Bastard’s Way) sokkal jobb akusztikus verzióban. Felejthető koncert volt, de kezdésnek megtette.
Következett a The Riverboat Gamblers, akik már több mint 15 éve űzik az ipart és kellemesen pörgős félórát raktak össze. Dallamos punk-rockban utaznak és ugyan nincs tele slágerekkel a repertoárjuk, meglehetősen szórakoztatóak voltak.
Akkora üresjárat jött, hogy kénytelen-kelletlen megnéztem a Streetlight Manifesto set-jét, de nem gyakoroltak rám nagy hatást. Nálam a ska-punk 2000 magasságában kimúlt, de a Catch 22 vonatkozás miatt reménykedtem, hogy hátha hallok néhány ismerős dallamot, de sajnos csalódnom kellett. A srácok szerint rohadt szarul szólt, de nekem ez nem nagyon tűnt fel. Nem volt ez rossz, csak a jó nem ilyen.
Ezután pár szám erejéig belenéztem a Joey Cape’s Bad Loud-ba, de mivel sohasem éltem annyira ezt a Lagwagon és side project-ek vonalat, ezúttal sem tapasztaltam semmi érdekeset.
Aztán a nagyszínpadon következett az A Wilhelm Scream, akik sajnos elég tompán szóltak. Pedig az amerikai, dallamos hc/punk-ot játszó banda az egyik kedvencem napjainkban, de ezúttal nem hasítottak annyira. The King Is Dead nyitásnak, és a későbbiekben sem ért sok meglepetés, mivel a szokásos slágerek hangzottak el. A set közepén a két-három újabb dal kicsit leültette nálam a bulit, de összességében azért jó volt. A kisszínpadon biztosan nagyobbat alakítottak volna, de azért így is frankó volt látni őket.
Nagy bánatomra csak pár számot tudtam megnézni a Samiam koncertjéből, mert rohantam tovább a kisszínpadhoz, de azok legalább rendben voltak.
Sietségem oka az AC4 volt, amit két ex-Refused tag alakított még 2008-ban. Miután tavaly kétszer is sikerült élőben elcsípnem a legendás hardcore zenekart, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. Várakozásomnak megfelelően természetesen nem is csalódtam az előadás minőségében, a bő félórás old school hardcore koncert minden igényt kielégített. Pár hete jelent meg a második nagylemezük, ezzel a turnéval érintették a fesztivált is. Dennis nagyon közvetlen volt, elég sokat beszélt a számok között, viccelődtek, szóval úgy tűnt élvezik a dolgot. Jó kis koncertet adtak, a közönség pedig vette a lapot.
Négy-öt számot sikerült elcsípnem a Pulley koncertjéből és annak ellenére, hogy sohasem hallgattam szét a lemezeiket, mindegyik dalt ismertem. Az ezredforduló környékén rengetegszer pörgettem Epitaph és Vans Warped válogatásokat, úgyhogy azóta biztosan nem sok lemezük jelent meg. Örültem az ismerős dallamoknak, ráadásul az ember nem mindennap lát profi baseball-játékost punk zenekarban énekelni.
Átgyalogoltam a kisszínpadhoz, ahol hamarosan a The Story So Far csapott a húrok közé. Nem vártam sokat a kaliforniai pop-punk ötöstől, ehhez képest egy remek koncertet adtak. Sokan ismerték őket, így a hangulatra sem lehetett panasz. A set leginkább a debütáló (Under Soil And Dirt) lemezükre épült, de azért pár számot eljátszottak az idei albumukról is. Az átlag pop-punk zenéhez képest kicsivel melankolikusabb számaik pont jól jöttek, hiszen utánuk keményebb zenekar következett.
A Trapped Under Ice egy darabig biztosan nem játszik újra Európában, két-három évig ez volt az utolsó bulijuk a kontinensen. Ugyan sosem tartoztak a nagy kedvenceim közé, de ez a koncert lenyűgöző volt. Hatalmas energiák szabadultak fel, rengetegen ismerték őket és az énekes ezúttal nem zúzott le senkit a közönségből. Viccet félretéve, teljesen pozitív hangulatú koncert volt, örülök, hogy még elcsíphettem őket.
Ezután volt lehetőségem belenézni a mostanában roppant nagy népszerűségnek örvendő brit Frank Turner bulijába. Ezúttal már zenekarral kiegészülve Frank Turner And The Sleeping Souls néven lépett fel és folk punk-ot nyomtak az egybegyűlteknek. Kisebb fajta sikerként éltem meg, hogy nem aludtam el alatta, bár ha úgy nézem pár év alatt igen magasra jutott. 2009-ben még a The Gaslight Anthem-nek nyitott Bécsben és a kutya sem ismerte, azóta pedig már az olimpiai ceremónián is nyomta. Szóval neki bejött az élet, én pedig sohasem kedveltem a zenéjét.
Elég kevés érdekes koncertet találtam a második színpadon, de a Grade fellépése annak ígérkezett. A kanadai post-hardcore/emo zenekar a 2000-es évek környékén alkotott maradandót, amit profin reprezentáltak a helyszínen megjelenteknek. A tavalyi reunion után várható volt, hogy a szervezők rámennek a témára, így félóráig megtapasztalhattam, hogy így is lehet ezt a zenét játszani. Jó kis koncert volt, úgyhogy nagy megelégedéssel indultam vissza a nagyszínpadhoz.
Egészen más hangulat fogadott, mivel éppen a húrok közé csapott a Hatebreed. Ők elég megbízhatóak élőben, ezúttal sem volt ez másképp. Ami nem nagyon tetszett, hogy az első hat-hét szám szinte mind a legutóbbi két lemezükről volt, pedig ők általában kínosan adnak rá, hogy az egész diszkográfia le legyen fedve. Sajnos nagyon kevés régi szám volt, a kedvenc lemezemet (Perseverance) is erősen hanyagolták. A set második fele már rendben volt, jöttek a slágerek ezerrel, zárásnak pedig a szokásos I Will Be Heard hangzott el.
Majdnem belenéztem a Title Fight-ba, de végül inkább a vacsorát választottam, amúgy sem komálom őket annyira. A kaja után kölyökkorom egyik legmeghatározóbb punk zenekara következett, nagyszínpadon a Pennywise. A ’90-es évek közepétől imádom a zenéjüket, elég megbízhatóan produkáltak azóta. A kaliforniai punk-rock négyes 25. születésnapját ünnepli idén, bónuszként újra az eredeti énekessel nyomulnak. Jim Lindberg visszatért a zenekarba, így Zoli újra az Ignite-ra koncentrálhat. Elég érdekes sztori ez, mivel a tavalyi év egyik legjobb dallamos punk-rock anyagát igen hamar elfelejtették a PW tagjai, olyannyira, hogy a set-ben 2000 utánról csak a Fuck Authority szerepelt. Ennek persze én nagyon örültem, de azért egy ilyen évfordulós turnén elvárható lenne, hogy nagyjából az egész életművet lefedjék. A set a Straight Ahead-re épült, négy-öt dal is elhangzott róla, de a szokásos feldolgozásokat ezúttal sem úsztuk meg (Black Flag - Gimmie, Nirvana – Territorial Pissings). A Stand By Me első taktusaira elindultam a kisszínpad fele, ahol huszonnégy órán belül másodszor volt szerencsém a világ egyik legjobb dallamos hc/punk zenekarához.
A philadelphiai Kid Dynamite első európai fellépése péntek estére datálható, szombat este pedig következett a második. Óriási szerencsémre mindkét bulin ott lehettem, ráadásul mindegyik igazi klub buli volt, nagyon lelkes közönséggel. A zenekar nem igényel különösebb bemutatást, rövid, de annál tartalmasabb aktív pályafutásuk tizenhárom éve véget ért, de azóta néhányszor összeálltak a tengerentúlon pár koncert erejéig. Nem akarok túlzásokba esni, de ennél tökéletesebb punk-rock koncertet nem tudok elképzelni, bár mi mást mondhatnék egy olyan buliról, ami a Two For Flinching & Heart A Tact duóval kezdődik? Már 10 mp után elégedett voltam. Ezután, ami a csövön kifért, nagyjából 45 perc alatt prezentálták életpályájuk háromnegyedét. Nagy álmom vált valóra hogy végre láthattam őket élőben, köszönet a szervezőknek!
Pár szám erejéig belenéztem az ugyancsak exkluzív reunion bulit adó Texas Is The Reason koncertjébe, de ahogy albumon, úgy élőben sem győztek meg igazán, ez bizony nem az én zeném.
Kicsit felborítva az időrendet itt számolnék be egy pénteken látott zenekarról. A szombat este elég erős volt, így nem lett volna lehetőségem megnézni a Rocket From The Crypt buliját, de szerencsére péntek este ráértem. A 2005-ben feloszlott, punkos rock and roll-t játszó kaliforniai zenekar idén jelentette be, hogy újra összeállnak. Természetesen helyet kaptak a fesztiválon, sőt ők voltak a pre-show főfellépői. Túlzás lenne azt állítanom, hogy sokat hallgatom őket, de néha lepörög egy-egy lemezük, így jó volt látni őket élőben. Feszesen játszottak, pörgős buli volt és szerencsére a kedvenc számom (I’m Not Invisible) is elhangzott.
A kisszínpadon következett a Comeback Kid, akik idén az első lemezük (Turn It Around) tíz éves jubileumi turnéját nyomják. Ennek örömére újra Scott énekel, Andrew pedig visszavette régi helyét. Én ennek nagyon örültem, mivel szerintem az első lemezüket azóta sem überelték, még mindig imádom minden dalát. Ráadásul 2004-ben a Champion társaságában egy remek koncertet adtak Budapesten, még mindig féltve őrzöm a Turning Point rip-off pulcsijukat. Értékelendő a szándék, hogy direkt a legkisebb színpadra kérték magukat az igazi hc-buli hangulat érdekében, de mivel ők már a második színpadon is tömött ház előtt játszanak, gyakorlatilag alig bírtam beverekedni magam egy normális helyre, annyira sokan voltak. A set Turn It Aroung & Wake The Dead dalokat tartalmazott, nagyjából fele-fele arányban. Az est fénypontja számomra a kezdés volt, hiszen ekkor elhangzott a debütáló lemez első három száma zsinórban. Ezzel szemben a közönség 99%-a számára az est fénypontja az utolsó szám (Wake The Dead) volt. Ezzel nem is lenne semmi baj, de azt szörnyű volt látni, hogy körülettem senki sem ismerte a dalok nagy részét. Jókedvemet ez mondjuk nem befolyásolta, szuper koncert volt, amit azóta már Budapesten is megnéztem. Példás gesztus volt, hogy kezdés előtt pár szám erejéig átadták a színpadot a new york-i Backtrack zenekarnak, akikkel együtt turnéztak, de a fesztiválra már nem fértek be. Tavaly a Terror csinált ilyet, akkor a Take Offense kapott néhány extra fesztivál pillanatot.
Mivel a Rise Against annyira már nem hoz lázba, ráadásul már hatszor láttam őket, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a norvég rock and roll lesz a nyerő. A Turbonegro set-jének második felét csíptem el, amiben záporoztak a slágerek (Get It On, Prince Of The Rodeo, The Age Of Pamparius). Mostanában cseréltek énekest, aki azért nagyjából helytállt, bár az előző frontember karizmatikusabb volt. Remekül nyomták, befejezésnek pedig az elmaradhatatlan I Got Erection-t is megkapta a nagyérdemű.
Azt hiszem örökké hálás leszek azért, hogy a Rise Against-et többször is láthattam még, amikor érdemes volt, mert ez így számomra értékelhetetlen. Az Alive And Well kezdésére értem oda, ekkor még felcsillant a remény, mert remekül nyomták, de aztán öt-hat olyan szám következett, amit ha lenne bennük egy kis jóérzés, akkor örökre elfelejtenének. Egy remekül menedzselt, rádióbarát rock zenekar lett a Rise Against számomra, amit Tim hangjával nem nehéz eladni, de sajnos a legutóbbi lemezeiket már ez sem menti meg. Mivel jómagam az első két albumukra esküszök sok élvezetet nem találtam a koncertben, úgyhogy az akusztikus blokk kezdeténél kerestem valami melegebb helyet, mert fogvacogtatóan hideg volt.
Nagyjából négy óra alvás után indult a vasárnap, ennek megfelelően elégedett és kisimult arccal léptünk be a fesztivál területére. Csúcsot állítottunk be, hiszen a nyolc év során ez volt az első olyan alkalom, amikor sikerült kiérnem az első zenekarra. Sietségünk oka az amerikai szőröstorkú punk rock zenekar, a Nothington volt. Több tagcserén is átesett a zenekar a közelmúltban és sajnos ez néha érződött is a vokálokban. Ettől függetlenül jó kis bulit adtak, bár a budapesti fellépésük jobban tetszett. Ezúttal nem játszották a kedvenc dalomat, de egyöntetűen megállapítottuk, hogy minden vasárnap kezdődhetne így.
Kis dilemma után úgy döntöttem, hogy útitársaimmal ellentétben én a Masked Intruder koncertjét nézem meg. A döntés már az első percben helyesnek bizonyult, mivel a maszkos kvartett első dalára (Stick ’Em Up, I’ve Got A Knife) a színpad előtt összegyűlt emberek megőrültek és mindenki előrántotta a kajazónában zsákmányolt műanyagkést. A koncertre végig jellemző volt ez a jókedv, de persze nehéz is lenne komolyan venni ezt a zenekart. A tavalyi év során robbantak be a köztudatba és ez a Ramones-alapú, nagyon fogós rágógumi pop-punk rohadt jól áll nekik. Nagy meglepetés nem volt a set-ben, hiszen egyelőre csak egy nagylemezzel rendelkeznek, de ezek a többségében szerelemről szóló dalok nagyon jól estek vasárnap délelőtt. Remekül sikerült megtölteniük a nekik szánt félórát, szinte biztos, hogy újra őket választanám.
Gyorsan iszkoltam vissza a nagyszínpadhoz, hogy pár számot elcsípjek a The Dopamines bulijából. Az ohiói pop-punk trió is roppant dallamos zenét játszik, és nekik is sokkal jobban állt volna a kisszínpad. Néhány szám alapján megállapítottam, hogy legközelebb majd a teljes set-jüket is érdemes lesz lecsekkolnom.
Gondoltam belenézek a Midnight Souls koncertjébe, de egy szám után eljöttem, mivel nem volt kedvem a síráshoz.
Következett a Smoke Or Fire, akiket péntek este már láttam egyszer. A Fat Wreck kötelékébe tarozó punk-rock zenekar abszolút semleges számomra, de mivel nem találtam jobb szórakozást, így újra rájuk szavaztam. Teljesen ugyanezt a set-et tolták, mint a pre-show alatt és egész jól szórakoztam.
Ezután következett a new york-i Iron Chic, akik jelenleg a Bridge Nine égisze alatt tevékenykednek. A dallamos punk rock-ot remek sing-along részekkel keverő banda igazán remek koncertet adott. Újabb Latterman utódzenekar, akik nagyjából maradtak a jól bevált recept mellett. Nagyon sokan ismerték őket és meg is hálálták a lelkes fogadtatást. Bevallom őszintén, én albumon nem találtam túlzottan érdekesnek a zenéjüket, de ez a koncert hibátlan volt. A konklúzió az, hogy többet kell hallgatnom a lemezeiket.
Pár szám erejéig belenéztem a kanadai The Flatliners zenekar bulijába, de nagy mázlimra pont elcsíptem néhány kedvenc számomat (Monumental, Count Your Bruises). A punk rock-ot némi ska-val keverő zenekart szívesen végignéztem volna, de ezúttal a kíváncsiság győzött és inkább Frank Carter új zenekara felé vettem az irányt.
Nehéz meghatároznom, hogy mi az, ami tetszik a Pure Love zenéjében. Egyrészt teljesen átlagos brit alternatív rock, másrészt viszont még is van benne valami, ami miatt rendszeresen visszatér a lejátszómba az Anthems. Szóval nagy érdeklődéssel vártam, hogy az ex-Gallows frontember mire megy élőben a dalokkal, de nem kellett csalódnom. Ahogy tavaly a Gallows (már Wade énekével), úgy idén a Pure Love is megugrotta lécet. Szavakba nehéz önteném, hogy mi minden történt a koncert alatt, de interaktivitás szempontjából ez abszolút egy hardcore koncert volt. Volt itt gumimatracon crowdsurf verseny a keverő körül, egymás nyakában ülve pogózás, lovepit és színpadmászás is. Én naivan pedig az első sorok környékére álltam, mondván itt aztán nem lesz semmilyen mozgás. Szerencsére ezen tippem nem igazán jött be, így mindenképpen érdemes volt megtekintenem a Pure Love előadását. Hosszasan nem elemezném, hogy miért nem tudok egyetérteni ezzel a pálfordulással, illetve az is teljesen egyértelmű számomra, hogy Frank helye a Gallows élén lenne, de ez egy frankó buli volt. Megérzésem szerint ez a formáció nem lesz hosszú életű, de már hallottam a Handsome Devils’ Club-ot élőben, úgyhogy boldogan halok meg.
Aztán következett egy kemény retro-szekció, újfent az ezredforduló környékén éreztem magam pár óra erejéig. Kezdésnek a kaliforniai punk-rock ötös, a Strung Out nyomta a nagyszínpadon. Nehéz elhinnem, de már ők is több mint két évtizede hasítanak, ugyan mostanában már nem olyan sebességgel, mint a megalakulásuk utáni években. Azért háromnegyed órát simán megtöltenek slágerekkel, úgyhogy probléma egy szál se. A set a Firecracker taktusaival indult, majd bő félóra után a szokásosnak nevezhető Bring Out Your Dead & Matchbook számokkal zárult.
Gondoltam esélyt adok a First Blood-nak, de ők továbbra is egy paródiaszámba menő zenekar, úgyhogy két szám után gyorsan helyszínt váltottam.
Aztán következett egy banda, amit ténylegesen nem hallgattam már vagy tíz éve. A szintén több mint húszéves múltra visszatekintő floridai ska-punk formáció a Less Than Jake csapott a húrok közé a nagyszínpadon. Néhány ismerős szám még így is volt a set-ben, bár azért a többségét nem igazán vágtam. A megítélésemet a zenekar létjogosultságával illetően nem igazán cáfolta a buli, de láthatóan kisebbségben voltam ezen véleményemmel. Azért halálra nem untam magam, korrekt produkciót kaptunk a gainesville-i ötöstől és nem is aludtam el, szóval nyomás a következő zenekarhoz!
Egy hosszabb pihenő után, amikor egy kicsit még napoztam is, a kisszínpadon kezdett a Polar Bear Club. Sosem voltam elájulva a zenéjüktől, de élőben általában megbízhatóan teljesítenek és ezúttal sem volt ez másképp. A kicsit szomorkásabb punk rock/post hardcore rajongók biztosan nagyon várták a pillanatot, mert egyből hatalmas lelkesedéssel fogadták a zenekart. Ennek ellenére az énekes kicsit átment Scott Vogel-be és folyamatosan még több stagedive-ot követelt. Úgy a harmadik szám környékén ezt már eléggé untam, de ő még mindig elégedetlennek tűnt. Ettől eltekintve jó kis buli, bár a kedvenc számon (Hollow Place) ezúttal kimaradt.
Az August Burns Red koncertet passzoltam, következtek a kaliforniai metalcore veteránjai, a Strife. Bevallom őszintén én nagyon szkeptikusan álltam a bulihoz, de ahogy láttam a többség így volt vele. Nem voltunk sokan a színpad előtt, de ez részben betudható annak, hogy pont az ABR játszott párhuzamosan. A tavaly megjelent Witness A Rebirth album és ez a turné hivatott szimbolizálni a banda újjászületését, akik anno a Victory egyik zászlóshajója voltak. A koncert viszont zseniális volt az első taktustól az utolsóig, gyakorlatilag szinte mindenki megőrült a végére. Lehengerlő energia áradt a zenekarból és persze remek számokért sem kell a szomszédba menniük. Pár számot eljátszottak az új lemezről is, de leginkább a régi dalok domináltak (Waiting, To An End, stb), Remek koncertélmény volt, a lelkesedés azonnal ráragadt a közönségre is, így talán mégis megérte újjászületni.
Volt egy kis időm, így két olyan bandába is belenéztem, akikről nem sokat tudok. Így utólag persze világos, hogy nem volt ez annyira véletlen. A Bring Me The Horizon szerintem egy vicc, tisztességből megvártam a második számot, de hogy mi a franctól ilyen népszerűek, arra nem sikerült rájönnöm. Vagyis régóta tudom már a megfejtést, de a rohadt sok embernek van rohadt szar ízlése egy idő után nem kielégítő válasz. Ezután az Into Another bulijába tekintettem bele, ami hangulatosnak tűnt, de borzasztóan nem az én zeném.
Úgyhogy nem volt mit tenni, irány a nagyszínpad, ahol a fesztivál egyik headlinere kezdődött hamarosan. A kanadai punkos alternatív rockot játszó Billy Talent következett, akik rövid időn belül kétszer is tiszteletüket teszik majd Magyarországon. Mivel annyira nem szeretem őket, hogy bármelyikre jegyet váltsak, így tökéletes megoldásnak tűnt ez a buli. Az első két lemezüket kedvelem inkább, így kicsit tartottam a set-től, de szerencsére semmi gond nem volt. Kellő mennyiségű régi sláger hangzott, sőt inkább azok voltak többségben. Élőben valahogy az új számok is hatásosabbak voltak, úgyhogy panaszra semmi okom. Szokás szerint egy energikus és precíz bulit nyomtak és a hatvan perc nagyon hamar elszáguldott. A Red Flag kezdődallamánál elindultam a kisszínpad felé, ahogy egy olyan legenda lépett fel, akikről aztán tényleg sohasem gondoltam volna, hogy láthatom még élőben.
Persze ez csak részben igaz, hiszen a Flag néven futó formáció, nem a Black Flag, csak egy része. Persze jelentős része, de azért mégsem az egész, ennek pedig elég nagy jelentősége van. Nem ástam mélyen bele magam az okokba és bevallom őszintén nem is nagyon érdekel, mivel sohasem voltam óriási rajongó. Sőt mivel csak a nagyon korai cuccaikat csípem, nekem ez a felállás bőven megfelelt. Kis technikai késéssel indult a buli, de aztán nem volt megállás. Nem agyaltam rajta, hogy ennek így ilyesformán mi az értelme, illetve milyen jelentősége van, mivel lehengerlően záporoztak a slágerek és ezeknek a daloknak szerintem jóérzésű hc/punk rajongó nem igazán tud ellenállni. Azt is mondhatnám, hogy a korukat meghazudtoló lelkesedéssel prezentálták a dalokat, de ez csak részben igaz. Sok szó nem hangzott el arról, hogy akkor ez a fellépés most miért jött létre, sőt igazából egy betű sem. Hamar lepergett egy félóra és azon kaptam magam, hogy igen erősen gondolkodom elinduljak-e a nagyszínpad irányába, de végül idealista énem győzött, így útra keltem. Azt kell mondja, ha még egyszer döntenem kéne, szinte biztos, hogy maradnék, de hát ilyen az élet.
Mivel a fesztiválzárás megtisztelő feladata az örök kedvenc Bad Religion osztályrészéül jutott, azt hiszem teljesen érthető a dilemmám. Azonban vannak olyan aranyszabályok, amiket az ember soha nem ír felül, így a los angeles-i punk-rock veteránok számomra mindig kötelező látnivaló. Úgy nagyjából tizedik alkalommal volt szerencsém hozzájuk és még a leggyengébb lemezeik turnéjánál sem okoztak csalódást, mivel a set szinte mindig hibátlan. Az egyetlen ok, ami miatt most azt mondom, hogy mégis inkább maradtam volna a Flag buliján, az a tény, hogy egy gitárossal játszottak. Ugye Brett Gurewitz kevés kivételtől eltekintve nem nagyon megy Kaliforniánál messzebbre, ezúttal viszont Greg Hetson is a hiányzók táborát erősítette. Az okokról nem tudok semmit, de eléggé hiányzott, az Against The Grain-t például csak a refrénnél ismertem fel. Azért megtették, amit tudtak és ez még így is sokkal több, mint amit a mostani punk rock zenekarok többségétől láthatunk. A set huszonhét dalból állt és nagy örömre legalább hét-nyolc számot eljátszottak az új lemezükről is, ami eddig az idei év egyik legjobb punk rock anyaga. A setlist begyűjtése után nagyon elégedetten indultam el a csomagmegőrző felé.
A fesztivál során három színpadon kb. 35 zenekar fellépéséhez volt szerencsém, így elég nehéz szavakkal összefoglalni a történéseket, hiszen nagyon intenzív zenei élmény volt és egyben roppant fárasztó is. Ezúttal az akusztikus színpad teljesen kimaradt, cserébe viszont voltam a bemelegítő bulin. Ismét sok olyan élménnyel gazdagodtam, ami biztossá teszi, hogy minden erőfeszítést és áldozatot megért, hiszen remek zenekarokat láthattunk útitársaimmal. Ez volt a nyolcadik Groezrock fesztiválom zsinórban, és újfent remélem, hogy a következő évi line-up is elég érdekes lesz ahhoz, hogy útra keljek.

http://www.groezrock.be/