Punk Portál

A gép landolása után gyorsan csekkolnom kellett, hogy valóban Brüsszelben vagyunk-e, hiszen 25 fok és ragyogó napsütés fogadott minket. Vasárnapra a 30 fokot is elértük és az éjszaka hőmérséklet is távol volt a fagyponttól, szóval az időjárás nem hagyott cserben minket. Egy gonddal kevesebb.

Általánosságban a fesztiválról csak annyit, hogy 3 színpad van: főszínpad, Eastpak és Etnies. Az Etnies színpad a legkisebb, ott nincs kordon, kellemes klub buli hangulat és stagediving lehetőségek várják az odalátogatókat.

Az első bejutás továbbra sincs normálisan megoldva így pont lecsúsztunk a Craig’s Brother koncertjéről. Én ugyan annyira nem rajongok értük, de útitársaim eléggé szeretik az amerikai skatepunk zenekar munkásságát. Következett a Rufio, akik szerintem pont olyanok, mint a Craig’s Brother Szintén USA, szintén dallamos skatepunk, de azért mostanra már régen nem punk-rock, amit játszanak. Nyugis buli volt, semmi extra, kezdésnek megtette. Ezután 1 szám erejéig belenéztem a Veara koncertjébe a kisszínpadon. Nekem erőltetett Set Your Goals-kópia bandának tűntek, de az Epitaph-nál vannak, ezért adtam nekik egy esélyt. Kár volt. A számomra első érdekes koncertet a The Black Pacific adta, amit Jim Lindberg (ex-Pennywise) alapított tavaly. Ezzel gyakorlatilag be is határoltam a stílust, hiszen a debütáló lemezük egy közepesebb Pennywise album is lehetne. The System volt a nyitás, aztán gyakorlatilag az egész lemez elhangzott. Még volt idő egy Ramones (Blitzkrieg Bop) feldolgozásra is. A koncert rendben volt, jól szóltak, de szerintem a dalok továbbra is elég középszerűek. Talán a következő lemez majd jobb lesz. Aztán spuri az Etnies színpadhoz, ahol a Grey Area következett. Újabb zenekart, akit nem gondoltam volna, hogy látok valaha élőben, de szerencsére nem így történt. A Warzone romjain alakult new york-i banda nem éppen tipikus NYHC-t játszik, de dallamos & gyors hardcore-punk zenéjük igencsak megkapó. A Victory Records-nál a XX. század végén megjelent 2 nagylemezüket idén megfejelték egy split-tel (w. Go Rydell), így újra aktívnak tekinthetőek. A koncerten többségében a Fanbelt Algebra dalai hangzottak el Peti nagy bánatára. Reminder volt a kezdés, aztán pörögtek a dalok, még az új split-jükről is elhangzott egy szám. Nagy kedvencem a Colossus is helyett kapott a set-ben, így igazán boldog voltam. Aztán persze mindezt sikerült még megfejelniük, hiszen a végén eljátszották a Warzone egyik klasszikusát, az As One-t. Ezután következett az egyik legjobban várt koncert részemről, ugyanis az egyik kedvenc albumom hangzott el elejétől a végéig élőben. A Thursday Full Collapse set-je az első másodperctől az utolsóig tökéletes volt, ennél többet nem tudok hozzátenni a dologhoz. Csak ezért megérte volna kiutazni. Nagy rohanás, mert a nagyszínpadon már javában hasított a 25. születésnapját ünneplő NYHC legenda, a Sick Of It All. Vagy egy tucat alkalom után is briliáns koncertélmény, habár azt meg kell jegyezzem, hogy a set-jük talán mostanában a leggyengébb. Hanyagolhatnák az új lemezeiket, főleg a legutóbbit. Na de mindegy, összesen ennyi bajom legyen az életben. Volt Wall of Death, hatalmas circle pit, konfetti-eső, minden, ami szükséges egy remek szülinapi bulihoz. A kanadai Cancer Bats délies ízekkel megspékelt hardcore-jához sajnos csak néhány szám erejéig volt szerencsénk, de így is elcsíptem az egyik kedvenc dalomat (Lucifer’s Rocking Chair). A Hail Destroyer bitang jó lemez, bátran ajánlom mindenkinek! Vissza a nagyszínpadhoz, ahol a skatepunk svéd királya, a Millencolin készülődött előadni minden bizonnyal legsikeresebb lemezét, a Pennybridge Pioneers-t. Tavaly nagyon nem voltam kibékülve a hangzásukkal, ezzel ezúttal nem volt gond, viszont szerintem iszonyat halk volt a buli. Mindenesetre elejétől a végéig eljátszották a kedvenc lemezemet, szóval nem panaszkodom. Mivel 50 percet kaptak a szervezőktől, így még néhány újabb daluk is elhangzott. Nem vetette szét őket a lelkesedés, de általában nem is szokta, szóval erről ennyit. Kaja után egy újabb legendát volt lehetőségünk megcsodálni az Etnies színpadon, ahol ugyanis a Matt Freeman nevével fémjelzett punkabilly trió, a Devil’s Brigade tette tiszteletét. Sajnos Tim Armstrong nem tartott velük a turnéra, pedig úgy még érdekesebb lett volna a dolog. A 2000-ben side-projectként indult zenekar tavaly adta ki első lemezét, melyet idén egy egész EU-turné követ. Matt korábbi egészségügyi állapotát tekintve ez elég meglepő, de örültem a szerencsének. Gyakorlatilag az egész lemezük elhangzott, ráadásként pedig néhány Rancid (L.A. River, Black Derby Jacket, Tenderloin) sláger, továbbá egy feldolgozás (Police Truck), melyet a szerinte legnagyobb punk-rock zenekar repertoárjából csent. A kicsit lágyabb dallamok után irány a nagyszínpad, ahol a Hatebreed pótolta be a tavalyi vulkánkitörés miatt elmaradt koncertjét. Náluk aztán nem lehet belekötni a setlist-be hiszen rengeteg régi számot játszanak, ráadásul igencsak jól. A legutóbbi nagylemezükről csak az Every Lasting Scar-t adták elő. A hangzás nem volt tökéletes, de egynek elment. Korábban tudtam meg, hogy júniusban nálunk is fellépnek a Death By Stereo társaságában, úgyhogy duplázás lesz. Ezután az Etnies színpadon tovább folytatódott a metalcore, hiszen a Morning Again elég kemény bulit nyomott. Az előző koncert kicsit tompább hangzása után itt aztán nem volt probléma, hasítottak rendesen. Bevallom őszintén, hogy sosem rajongtam annyira ezért az amerikai vegan straight edge zenekarért, de a koncert nagyon tetszett. Sokszor az járt az eszemben, hogy ehhez képest a mostani trendi metalcore zenekarok 99%-a még kópiának is rossz. Na igen, a műfaj aranykora ’90-es évek végén és 2000 környékén volt, ez a mostani metalcore divat számomra borzasztóan unalmas. Levezetésképpen meghallgattam néhány ír folk-punk dalt a Flogging Molly előadásában, de valahogy hajnali 1 körül már nem hoztak lázba, így ezzel le is tudtuk az első napot.

A szombat korán indult mivel már 11 órakor kezdett a san fransiscói Dead To Me. A Fat Wreck Chords kötelékébe tartozó zenekar megadallamos pop-punk-ban nyomul, méghozzá igencsak jól. Eddig még nem volt szerencsém hozzájuk élőben, de mindkét nagylemez és kislemez javát elnyomták, így nem volt bennem hiányérzet a fél órás buli végeztével. Íme, néhány dal, ami tutira elhangzott: Don’t Lie, Splendid Isolation, True Intentions, X, Modern Muse, A Day Without A War, Little Brother, Don’t Wanna. Jó kis koncert volt, készen álltam a következő Fat Wreck-es bevetésre, de előtte még belenéztem a csabeeka által csak „szőrös torkú punk-nak” titulált Blacklist Royals előadásába. Egy igazi Social Distortion kópia bandához volt szerencsém, csak sajnos eléggé ötlettelen másolatról van szó. Legalábbis én nem találtam benne semmi érdekeset, így néhány szám után megindultam a nagyszínpad felé, ahol a Teenage Bottlerocket következett. Egyik aktuális kedvenc zenekarom, egyszerűen nem lehet nem szeretni, ahogy a Ramones nyomdokaiban járva 35 perc alatt eldarálnak közel 20 hihetetlenül dallamos, fogós punk-rock slágert. A set leginkább a legutóbbi 2 nagylemez (They Came From The Shadows, Warning Device) dalaira épült, de néhány nóta erejéig megidézték a 2 korábbi albumukat is. Remekül szóltak, nem tököltek a számok között csak jött a számolás és már nyomták is. Bármikor szívesen megnézném őket újra, remek buli volt. Következett a portlandi Cruel Hand, akik jelenleg a Bridge 9 istállójához tartoznak. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten a szívem csücske a banda elég sokszor láttam már őket, mivel rengeteget turnéznak. Az Outbreak side-project-jeként indult zenekar leginkább a Cro-Mags/Madball vonalon mozog és mindenképpen érdemes csekkolni őket élőben, mert nagyon jó, energikus bulikat nyomnak. Most sem volt ez másképp, pedig pont ebédidőben küldték a kisszínpadon. Miközben nyammogtam a kebabomon belenéztem a Streetlight Manifesto előadásába. Talán az egyetlen igazi ska banda volt a fesztiválon, de én sosem éltem annyira ezt a műfajt. A Catch 22 kapcsolat miatt belenéztem, de nekem kevésbé tűnt punkosnak, így gyorsan vissza is indultam a kisszínpadhoz, ahol a Grave Maker következett. Újabb keményen turnézó fiatal banda, akik jelenleg a Comeback Kid társaságában töltenek pár hetet Európában. A kanadai zenekar az egyik kedvenc feltörekvő hardcore zenekarom, így eléggé vártam a bulijukat. Sajnos nem volt túl nagy lelkesedés rájuk, pedig a Victory Records gondoskodik a publicitásról. A nagy kedvenceim (Time Heals Nothing, Drop The Torch, Ghosts Among Men, Hell Followed) természetesen elhangzottak, de remélem a pesti buli ennél húzósabb lesz (szerk. az volt). 2009 egyik legkellemesebb meglepetése a Dear Landlord debütáló album (Dream Homes) volt, úgyhogy nagyon örültem a koncertjüknek. Jöttek, láttak, győztek, ahogy mondani szokás, hiszen roppant energikus punk-rock-jukat nem csak én vártam annyira. Zeneileg a The Lawrence Arms/Dilinger Four/Banner Pilot vonalon mozognak, ex-Rivethead és jelenlegi Off With Their Heads tagokkal a soraikban. Remekül szóltak és egy nagyon élvezetes koncertet adtak. Éles stílusváltás után csapott a hurok közé a Hoods. Mike Hood talán a legtaplóbb frontember, akit valaha színpadon láttam, most is odatette magát. Roppant jól szórakoztam az átvezető szövegein, de a koncerten szintúgy. Megbízható műsort nyomtak és a megjelentek kellőképpen vették az adást. A kaliforniai zenekar a legutóbbi 3 nagylemezét preferálta leginkább, de a repertoárba bekerült egy Agnostic Front feldolgozás is, a Friend Or Foe. Mikey humorérzékét mi sem bizonyítja jobban, mint a merch-ben tonnaszámra megtalálható Keepers Of The Hate feliratú Hoods-cuccok Legutóbb 2006-ban futottam bele a Goldfinger zenekar koncertjébe, akkor egészen kellemes meglepetés volt, hiszen remek hangulatú bulit nyomtak. Most viszont messze elkerülendő koncertet adtak, így a set nagy részét inkább ülve töltöttük a nagyszínpad végénél Petivel. A pop-punk/ska kvartett munkássága utoljára 2000 környékén érdekelt, de ahogy figyeltem a számokat, sok értelmes dolgot azóta nem adtak ki. Gyenge, erőtlen hangzás és egy unalmas buli. Gyorsan léptünk is a kanadai Comeback Kid koncertjére, akik a gyenge Broadcasting után egy jó kis lemezt tettek le az asztalra tavaly (Symptoms + Cures). Az Eastpak sátor dugig tömve, közel 10 ezer embert várta őket és nem okoztak csalódást. A kötelező kört az első számmal le is tudtak, így a leggyengébb lemezük címadója hangzott el nyitányként, és jó érzékkel több számot nem játszottak a Broadcasting-ről. Jómagam az első albumukat imádom a legjobban, így nagyon örültem, hogy 4 szám is elhangzott a Turn It Around-ról (All In A Year, Die Tonight, Changing Face, Step Ahead). Az új lemezükről is játszottak jó néhány dalt (Do Yourself A Favor, Crooked Floors, G.M. Vincent & I, Because Of All You Things You Say), de a legnagyobb beindulás természetesen a Wake The Dead-re volt. Fasza kis koncert volt, azonnal el is határoztam, hogy otthon sem hagyom ki őket. Spuri a Thursday bulijára, akik szombaton az aktuális lemezeikről játszottak, így tudtam, hogy nem nagyon fog érdekelni a dolog. 2 számomra is értékelhető dalt (Division St., Jet Black New Year) csíptem el negyedóra alatt, de nem izgattam magam, mert a pénteki katarzis után sok Thursday buli már nem fog lázba hozni. A Snapcase a Hatebreed-hez hasonlóan a tavalyi izlandi vulkánkitörés miatt elmaradt buliját pótolta be idén. Ugyan sosem rajongtam igazán értük, de azért kár lett volna kihagynom, hiszen nem turnéznak errefelé minden hónapban. Összességében én valami intenzívebb show-ra számítottam volna, zeneileg sok meglepetést nem okoztak, de nem volt az a magával ragadó energia, amire számítottam. Többször igencsak untam magam, de gondolom a rajongóknak felejthetetlen élményt okoztak. Madball előtt még sikerült elcsípnem néhány dalt a No Trigger set-jéből. 2007-ben még a Set Your Goals társaságában léptek fel a Kultiban, de később feloszlottak. Most újra aktív az amerikai punk-rock ötös, tavaly jelentkeztek is egy kislemezzel (Be Honest). Aki látta őket anno a Kultiban tudja, hogy mire számíthat, hibátlanul szóltak és dallamos HC/punk zenéjüknek senki sem tudott ellenállni. Sajnos néhány szám után elhagytam a kisszínpadot, de nagyon nem voltam bánatos, mivel egy másik NYHC legenda volt a következő kiszemelt célpont. A Madball a tavaly megjelent Empire c. lemezét turnéztatja újra Európában. Júliusban hazánkban is tiszteletüket teszik és a belga buli után még inkább azt mondom, hogy erősen ajánlott látni & hallgatnivaló, mégha Pécsig is kell utazni értük. A koncert remek volt, faszán szóltak, a set is rendben volt, bár azért a végén elgondolkoztam, hogy számítottam-e rá valaha, hogy egy Set It Off nélküli setlist-nek is fogok örülni egyszer. No mindegy, nüanszok miatt nem aggódunk, főleg, hogy nemsokára kezdődött a Blood For Blood fellépése. Addig is egy jégkrém társaságában belenéztem a Boy Sets Fire koncertjébe, akik 2007-ben már másodszor turnéztak utoljára, de úgy látszik csak nincs még vége. Nathan közben a The Casting Out soraiban adott ki 2 lemezt, de úgy érezték itt az ideje felmelegíteni a nagyobb sikereket. Nem akarok elvi okfejtésekbe belemenni, de nekem abszolút hiteltelennek tűnt az egész. Korrektül elnyomták a számokat, de azért az látszott, hogy mire megy a játék. Ráadásul az ő szövegvilágukkal azért ez elég érdekesen veszi ki magát. Mindenesetre még nem döntöttem el, hogy Pesten megnézem-e őket, lehet, hogy végül a nosztalgia nyer. Aztán jöttek a tahóság koronázatlan királyai Boston-ból és megmutatták, hogyan kell egy tökéletes bulit csinálni. A Blood For Blood tavaly óta újra aktív, de a turnékat „White Trash” Rob nélkül nyomják, helyét Billy a Biohazard-ból próbálja betölteni. A tavalyi bécsi bulin sajnos cefetül meg volt fázva, így nem nagyon jött össze neki a dolog, de itt már azért hozta magát. Azért sokat arra se tettem volna, hogy féléven belül kétszer is látom majd őket, de nagy szerencse, hogy így alakult, mivel ez a buli sokkal jobban sikerült, mint a bécsi. A set alapvetően az Outlaw Anthems-re épült, de szinte mindegyik lemezükről játszottak. Kezdésnek Mother Dear, majd jöttek a himnuszok Ain’t Like You, Dead End Street, Tear Out My Eyes, Some Kind Of Hate, A Bitch Called Hope, When The Storm Comes, Piss All Over Your Hopes And Dreams, Soulless, Paper Gangster, Revenge On Society, All Fucked Up, Wasted Youth Crew, Anywhere But Here, I’m The Enemy. A teljesség igény nélkül készült setlist nagyjából megegyezett a bécsi bulival, de szerencsére itt azért több időt kaptak. Zárásnak Going Down The Bar, aztán mehetett mindenki a dolgára. Remek koncert volt, bárhol-bármikor szívesen újra átélném. Nagy nyomulás, hogy újabb legendát húzhassak ki a listámról, hiszen a nagyszínpadon már javában zúzott a kaliforniai Descendents. A nyugati parti punk-rock egyik legmeghatározóbb alakulata újabb olyan zenekar, akit nem gondoltam volna, hogy valaha látok, mivel anno a Szigeten lemaradtam róluk. Szerepüket és jelentőségüket nem csökkenti, hogy én sosem rajongtam igazán értük, a szívem inkább a Bad Religion-ért dobog Ebben a félórában sem győztek meg, pedig igazán odatették magukat. Azért mondjuk egy Bikeage vagy egy I’m Not A Loser mindig remek élmény, de engem nem vettek le a lábamról. Újabb nagy hiánypótlás következett, hiszen ’98-ban pont a CIV bulija maradt el az első és egyben utolsó hazai Warped Tour-on. A Gorilla Biscuits romjain alakult zenekar exkluzív koncertje üde színfoltja volt a fesztiválnak, nem okoztak csalódást. Nagyon feszes & energikus bulijukon a közönség is vette a lapot, tökéletes alapozás volt az H2O előtt. A saját számok (Set Your Goals, Can’t Wait One Minute More, Et Tu Brute, Do Something) mellett természetes néhány Gorilla Biscuits feldolgozással (Hold Your Ground, Sitting Round At Home) is szórakoztatták a nagyérdeműt. Ha már New York, akkor következhetett a kisszínpad főzenekara az H2O. Ahogy tavaly, idén is a sátor dugig megtelt, szinte mindenki együtt énekelt velük, stagediving ezerrel. Minden adott volt, ami kell egy tökéletes hardcore bulihoz. A set-ben sem volt nagy meglepetés: 5 Yr. Plan, Family Tree, Everready, I See It In Us, Thicker Than Water, Faster Than The World, One Life One Chance, Guilty By Association, Role Model és a legutóbbi lemezükről a 1995, Nothing To Prove, Still Here, Fairweather Friend végül pedig a What Happened. Természetesen mivel a Madball is fellépett aznap kihasználták a lehetőséget és egy dal erejéig összeállt a Hazen Street (Are You Ready?). Egy feldolgozás lemezzel fog jelentkezni idén a banda, és ahogy hallottam mindenképpen érdemes lesz majd csekkolni, mivel a feldolgozott zenekarok köre igencsak impozáns. Atom buli, kiváló zenekar. Aztán levezetésképpen egy NOFX koncert következett, és habár titkon reménykedtem egy Decline-ban Fat Mike úgy be volt tépve, hogy még a Don’t Call Me White-ot se nagyon tudta eljátszani. Szokásos set, bár a legjobb részek ezúttal is átvezető szövegek voltak, mivel Fat Mike-ék nagyon osztották a belgákat. Az utolsó taktusokat már a parkoló felé vezető úton hallgattuk végig.

Összességében igencsak embert próbáló feladat két napig 3 színpad között rohangálni, és közel 30 zenekar koncertjét megnézni, de abszolúte megéri. Zsinórban ez volt a hatodik Groezrock, amin részt vettem, remélhetőleg jövőre is lesz miért utazni!

http://www.groezrock.be/

2011. Groezrock Festival