Punk Portál

Talán nem nagyon túlzó kijelentés, hogy szerintem a Bomb The Music Industry nagyjából azt képviseli, amiről ma a punk-rocknak szólnia kell vagy kellene. Legalábbis én mindenképpen így fogom fel a DIY mentalitást, a punk hozzáállást a zenéléshez. Ja, hogy miről is van szó? Például arról, hogy a zenekar a nevében kifejezett ars poeticáját alátámasztva nem ad ki lemezeket kiadónál, egyszerűen csak felteszi minden számát a netre. A Quote Unquote nevű saját "kiadójuknál" egyébként minden előadó összes száma szabadon letölthető (önként adakozni azért lehet). Persze ez még nem nagy szám, kitalálta ezt már a Radiohead is – azonban ők már világszerte ismertek voltak akkor. A BTMI! további elvei közé tartozik, hogy minden koncertjük korhatár nélküli (az USA-ban ez mindig vitatéma punk körökben); a belépő sose több 10 dollárnál, ha van beleszólásuk; nem árulnak zenekaros pólókat és egyéb relikviákat, viszont ha viszel pólót a koncertre, csinálnak neked egy egyéni pólót ingyen; a koncertjeiken bárki felmehet a színpadra, és beszállhat akár hangszerrel is a számokba stb. Amúgy a zenekar összetétele szinte folyamatosan változik, egyetlen stabil ember az ötletgazda Jeff Rosenstock, aki hobbiként kezdte az egészet, és ma is nagyjából annak tekinti: maga írja a számokat, és otthoni stúdióban játssza fel a gitárt és énekli fel a vokálokat.
A fentiek persze önmagukban mit sem érnének, ha amúgy nem írna jó számokat a zenekar. De szerencsére nem így van: albumról albumra újabb érdekes, változatos és nem utolsósorban magukkal ragadó számokat hallhatunk tőlük, tényleg humoros, néhol keserédes, legtöbbször teljesen hétköznapi problémákat tárgyaló szövegekkel. Aki még sose hallotta őket, azoknak úgy írnám le a zenéjüket, hogy a Mad Caddiest keverje össze valami nyersebb punkzenekarral, egy rekedt hangú, néha Vandals-osan hamisan éneklő, néha hardcore-osan ordibáló énekessel, adjon hozzá idióta nintendó-szintetizátort, mint a Horse the Bandben, és már kész is van a BTMI! Le se tagadhatná a dalszerző, hogy a 90-es évek NOFX-féle punkhullámán nevelkedett, de azért ne gondoljuk, hogy ez csak valami kópiája a múlt előtti évtized (te jó ég, ilyen öregek vagyunk?) sikeres punkzenekarainak: a változatos számstruktúrák és hangszerelés, valamint a stílusok közötti átnyúlkálás eredményeként valami egészen jellegzetes, és mégis a punk által eggyé forrasztott ismerős kavalkádot kapunk a zenekartól.
A szóban forgó Adults… albumnak gyakorlatilag mind a 7 száma jó (igaz, az egyik csak egy kis közjáték), ezért is választottam ezt kritikám tárgyául, de egyébként minden albumukon arányaiban sokkal több a jó szám (kb. 80%), mint egy átlagos zenekarnál. Kezdésnek ezt az albumot javaslom letölteni, a Planning My Death és a Slumlord c. szám is instant klasszikus, aztán, ha tetszik, haladjatok időben visszafelé a többi albummal (például a tavalyi Scrambles album a punknews.org éves toplistáján a top 3-ban volt mind az olvasók, mind a szerkesztők szavazatai alapján).
Egy dolog érdekel nagyon ezzel a zenekarral kapcsolatban: vajon meddig tart a kifogyhatatlannak tűnő inspirációjuk a jobbnál jobb számokra, és hogyan hat majd rájuk az egyre növekvő ismertség (garázsszintről eljutottak oda, hogy ismert zenekarokkal turnéznak, és fesztiválokon lépnek fel, egyelőre csak Amerikában). Remélem, sehogyan, és még jó pár hasonlóan jó, spontán és hangulatos hanganyaggal előállnak a következő években. Mindenkinek ajánlott zenekar.

bombthemusicindustry.tumblr.com/

Bomb The Music Industry! - Adults!!!: Smart!!! Shithammered!!! And excited by nothing!!!!!!! (Quote Unquote, 2010)