Punk Portál

Megkímélek mindenkit az oda- és visszautazás részleteitől. Szerencsére eseménytelen volt az út, és elég korán odaértünk, hogy még az előre megbeszélt interjúra is jusson idő. Az interjú később lesz olvasható ugyanitt, a Punk Portálon.
A koncerten, bár én elég gyenge vagyok a tömegek nagyságának megtippelésében, szerintem 3-400 ember lehetett. Az Arena nagyterme, ha nem is zsúfoltan, de megtelt. Szokás szerint volt sok szép osztrák lány, és jellemzően a fiú-lány arány is jobb volt, mint a magyarországi koncerteken. Magyarokkal nem találkoztam, de tudom, hogy elvileg többen is képviseltük kis hazánkat ezen a bulin.
A koncert legnagyobb meglepetése és egyben erénye az volt, hogy nem egymást követték az előadók, mint egy hagyományos koncerten, hanem folyamatosan váltogatták a felállást, gyakorlatilag mindenki mindenkivel játszott, és látszólag teljesen véletlenszerű sorrendben. Rögtön kezdésként felvonult mind a négy zenész – Joey Cape, Tony Sly, Jon Snodgrass és a billentyűs, akinek a nevére nem emlékszem –, és együtt elnyomtak egy számot, mégpedig az Alien 8-et. Meg kell jegyezni, a felénél leálltak, és belekombináltak egy popszámot, nem jut eszembe a címe. A szöveg pedig kábé olyasmi volt, hogy „éljen Joey Cape”, meg „ez itt Tony Sly”. Szóval inkább ökörködés-jellege volt ennek az első számnak, és már itt látszott, hogy laza hangulatra kell számítani, csak semmi művészkedés. A koncert hátralevő részében is többször előfordult rontás, leállás, egymás számába beledumálás meg hasonlók – engem nem zavart, én valahogy így képzelek el egy „akusztikus punk” koncertet.
Az első össznépi zenélés után azért Jon Snodgrass (Armchair Martian, Drag the River) elnyomott pár számot egyedül vagy billentyűssel. Kb. 5-6 dalt játszott el, majd kezdődött a már említett váltogatás, hol Joey Cape egyedül, hol Tony Sly egyedül, hol ők ketten, hol csak egyikük billentyűssel vagy Jonnal, egyszóval minden lehetséges felállást kipróbáltak. Még a billentyűs is eljátszhatott egy saját számot egyedül.
Ami a számokat illeti, leginkább No Use For A Name és Lagwagon-slágereket játszottak, volt például Justified Black Eye, On the outside, Soulmate, vagy „a másik oldalon” Angry Days, Violins, The Kids Are All Wrong, May 16 stb. Persze azért szólószerzemények is elhangzottak, bár Joey csak egyet játszott a Bridge albumról (The Ramones Are Dead), plusz a legújabbat, az Okay címűt. Tony a Via Munich c. számot játszotta a nemrég megjelent szólóalbumáról (rájöttem, hogy nagyon jó szám, bár a női vokál hiányzott), meg a Shortest Pier és a Toaster in the Bathtub címűt. No meg persze elhangzott a közös dal, az Amends is, amit állítólag eddig a turné minden egyes állomásán elrontott Joey Cape – és most is, bár most máshol. Ezen jó sokáig elpoénkodtak utána, de egyébként is jellemző volt, hogy sokat dumáltak és kommunikáltak a közönséggel, láthatólag ők is élvezték ez az újfajta élményt.
Bár intenzív tánc (érthető okokból) nem nagyon volt, a közönség végig nagyon lelkes volt és együtt énekelte a dalokat, ráadásul ez most hallatszott is, nem úgy, mint egy normál koncerten. Kétszer volt visszataps (helyesebben háromszor, de a harmadik után már nem jöttek vissza), először felcsendült a NOFX-től a Linoleum, aztán még pár slágert eljátszott mindkét zenész (pl. Let Me Down vagy Know It All), de akkor már látszott, hogy alig van ötletük, hogy mit játsszanak még – nem gondolták, hogy ennyi ráadás fog kelleni a népnek. Kimerítő, két és háromnegyed órás buli volt (szünet nélkül), nagyon megérte kimenni. Bár ennek nem sok köze van a punkhoz, de mindenképpen egy újszerű és ezért érdekes élmény volt. Máskor is megnézném, az biztos.

2010. II. 24. Bécs, Arena: Joey Cape / Tony Sly