Punk Portál - 2021. szeptember 23.





 

American Steel – Dear Friends and Gentle Hearts (Fat Wreck, 2009)


Írta: Mozart
Feltöltötte: Mozart
Ekkor: 2009. júl. 23. csütörtök - 21:01

Az American Steel, mint tudjuk, az a banda, amelyik 2001-ben feloszlott, aztán pár éve újra összeállt, és Amerikában valamiért nagyon komálják a punk-rockerek. Az előző albumuk nagy visszatérés volt, elég sok pozitív kritikát kapott. Ezután kellett bizonyítania az AS-nek (vagy közkeletű rövidítéssel AmSteel-nek), hogy nem csak a kihagyott évek számának volt köszönhető a szemmel láthatóan (füllel hallhatóan) inspirált album.
A Dear Friends and Gentle Hearts címre hallgató új album, ha egy mondatban kellene összegeznem, minden szempontból kicsit könnyedebb az előzőnél. Mind a zene, mind a szövegek puhultak, de azért szó sincs puhánykodásról. Inkább csak úgy érezte a zenekar, hogy kipróbálja magát az egy fokkal lightosabb számok írásában is, és szerintem sikerrel vette az akadályt. Míg az előző albumot leginkább a Lawrence Arms-hoz és egyfajta torzított gitáros Against Me!-hez hasonlítottam, most leginkább az Alkaline Trióhoz hasonlítanak a számok. Sőt, ha már itt tartunk, némelyik kicsit már túlságosan is, ami azért is érdekes, mert azon kevés (kevesebb mint tíz) zenekar között, amelyeknek köszönetet mond az AmSteel a lemezborítóban, szerepel az Alkaline Trio (és mellesleg a Lawrence Arms) is. Legalább három olyan szám is van, ami simán felférhetett az Alk3 Crimson című albumára, név szerint például a Safe and Sound, aminek a refrénje konkrétan emlékeztet az egyik számukra, valamint a The Blood Gets Everywhere és a címadó Dear Friends and Gentle Hearts bizonyos részei. De azért persze nem plágiumról beszélek, hanem arról, hogy stílusban egyértelműen rokoníthatóak ezek a számok. Azért nem kell megijedni, mert elég változatos az album: pont az élvezhető benne a legjobban, hogy egész merészen belenyúlkál más stílusokba is a zenekar, hogy aztán egy jóleső kis lazítás után mindig visszatérjen a jó öreg punkhoz. Jót tett az is a lemeznek, hogy a tizenkettőből két számot a gitáros, egyet a basszusgitáros írt és énekel, így nem kell végig ugyanazt az énekhangot hallgatnunk.
Az albumot szerintem érdemes mindenkinek meghallgatnia, aztán eldöntenie, hogy csatlakozik-e az AmSteel-rajongók egyre népesebb táborához, akiket egyébként az állítólag frenetikus élő fellépések sikere is tovább szaporít. Nekem bejön, bár nem akkora klasszikus szerintem, mint egyesek mondják/írják/gondolják. Az erős közepesnél kicsit jobb dallamos punk-rock lemez – pontosan az, amit elvárunk egy ilyen kaliberű zenekartól.