Punk Portál

Fussuk le a kötelező köröket: a Green Day – legalábbis a szó szűkebb értelmében – mára már nem elsősorban punkzenekar. Persze azt, hogy mi az, senki nem tudja definiálni, de mindannyian érezzük, hogy itt már távol kerültünk akár attól is, ami kezdetekben maga a Green Day volt. Azonban a Punk Portál látogatóinak jelentős része nem lenne a Punk Portál látogatója – sőt, valószínűleg maga a weblap is valami teljesen más lenne (ha lenne egyáltalán), ha annak idején a Green Day nem robbantja be a köztudatba a punk-rockot. Illő tehát megemlékezni az új albumuk megjelenéséről (csak zárójelben jegyzem meg, sok más albumról is illő lenne írni, de hát sok a fóka, és kevés rá az eszkimó).
A zenekar hónapokkal ezelőtt elkezdte szivárogtatni az információt azzal kapcsolatban, hogy történetük legjobb albumát akarják elkészíteni, és hogy még magasabbra tették a lécet, mint a váratlanul nagy sikert aratott American Idiotnél. Persze most nehezebb volt a dolguk: a Warning album sok rajongó nagy kedvence, de a média nem kapta nagyon kapta fel, így az American Idiot előtt nem nehezedett rájuk a megnövekedett elvárások nyomasztó terhe. Most tudták – innen még tovább kell lépni valamerre, hacsak nem akarják, hogy rájuk süssék az önismétlők bélyegét.
Az eredmény: cirka 70 perc tizennyolc számban, s rögtön az első kislemezhez további két bónusz szerzemény, hogy biztosak lehessünk benne: ráfordították a kellő időt a dalszerzésre. A lemez három felvonásra tagolódik, és egyfajta rockoperának is titulálják néha (ez már az AI-nál is így volt), ugyanakkor én ezt egy kicsit túlzásnak tartom: egyrészt nincs összefüggő sztori, legalábbis én még nem találkoztam senkivel, aki rájött volna, mi az, másrészt a felvonások sem különölnek el egymástól semmi másban, mint a nevükben (értsd: a felvonások között simán ki lehetne cserélni pár számot anélkül, hogy bárkinek is feltűnne). Beszéljünk inkább konceptlemezről, ne pedig rockoperáról, az sokkal helytállóbb. A koncepció pedig nem más, mint csúnya, 21. századi világunk a vele járó minden frusztrációval és bizonytalansággal, két fiktív szereplő, a nihilista Christian és az idealista Gloria pillanatfelvételein keresztül. Persze nemcsak szövegi, hanem zenei egymásra utalások is vannak, hogy mást ne mondjak, a Viva la Gloria? (Little Girl) c. szám intrójának dallama ugyanaz, mint a Restless Heart Syndrome refrénje, csak éppen teljesen más hangszerelésben.
A zenei skála pedig tényleg bővült valamelyest: míg az AI inkább a számok struktúrája, a Warning pedig a hangzásvilág és a hangszerelés terén kísérletezett, egy-két szám itt teljesen elrugaszkodik a korábbi Green Daytől: van itt a capella intró, garázsrock, john lennonkodás, és sokkal több lassú és szomorú ballada, mint eddig. Ugyanakkor mégsem forradalmian újult meg a Green Day: a legtöbb szám a jól megszokott pár kvintakkordra, szögletes 4/4 ritmusra és egyszerű harmóniákra épül.
Az jó jel, hogy a különböző fórumokon más-más számok tetszenek illetve nem tetszenek az embereknek: ez azt mutatja, hogy a legtöbb szám megtalált egyfajta célközönséget (kivétel talán csak a Last Night On Earth, ami szinte senkinek nem tetszik). Nekem ezzel együtt sokkal kevesebb az igazán ütős szám az előző albumokhoz képest, és ezzel nem vagyok egyedül. A Static Age (ami egyébként egészen hagyományos GD-nótának mondható, még a Nimrodra is fölfért volna), a Peacemaker, a Viva la Gloria! elsőre ütöttek, egyes további számok meg idővel megkedveltették magukat (Before the Lobotomy a furcsa ritmusával, Restless Heart Syndrome stb). Sajnos azonban több olyan szám van az albumon, amit szinte úgy hallgatok végig, hogy észre se veszem, ilyen például a záró See the Light vagy a Last of the American Girls.
Nem akarom túlragozni a dolgot, mert az albumról órákat lehetne írni és vitatkozni, és biztosak lehetünk benne, hogy összecsapnak majd sok helyütt a vélemények. Ez a lemez számomra nem annyira beteljesülés, a karrier csúcspontja (bármennyire is úgy van beharangozva), mint inkább egyfajta útkeresés még újabb vizekre, és mint olyan, tartalmaz hibákat, amik közül a legelső az, hogy egyes számokat és ezzel együtt az albumot magát is elnyújtották, kicsit túl „híg” lett. Nekem sokszori hallgatás után sem a kedvenc albumom tőlük, de pár újabb kedvenc slágerrel persze bővült a repertoár. Rajongók polcán ott a helye, de a leendő gyerekemnek nem ezzel fogom kezdeni a Green Daybe való beavatást.

Green Day – 21st Century Breakdown (Reprise/Warner, 2009)