Punk Portál - 2021. szeptember 16.





 

NOFX – Coaster (Fat Wreck, 2009)


Írta: Mozart
Feltöltötte: Mozart
Ekkor: 2009. máj. 10. vasárnap - 23:44

Amint az itt a Punk Portálon is tapasztalható volt, a NOFX előző nagylemeze nem aratott osztatlan sikert a rajongók (és nem rajongók) körében. Így hát a szokásossal ellentétben most nemcsak várakozás, hanem aggályok is övezték az új album megjelenését. Szerencsére most nem kellett csalódnunk, egy elég jó albumot kaptunk.
Bár tematikája azért nincs az albumnak, a központi motívum a csomagolás, a cím és egy-két zene és szöveg alapján is a 80-as évek iránti nosztalgia. A CD-borító belsejében például láthatunk egy-egy nagyon vicces gyerekkori képet mind a négy tagról, a dizájn, a betűtípustól a színekig pedig mind nagyon „retróra” van megcsinálva. Ennek megfelelően az első két szám is kicsit régiesebb, az első (We called it America) mintha valami régi Bad Religion szám lenne, és a Quitter is inkább a régi időket idézi. Innentől kezdve az album azonban a NOFX-től megszokott változatos, zeneileg és szövegileg is sokoldalú lemezzé változik, nem marad meg ebben a 80-as évekbeli hangulatban. Vidám és komoly, dühös és könnyed számok váltakoznak.
A lemez egyik legerősebb pontja szerintem egyértelműen a My orphan year című dal - egy elég megdöbbentő szám arról, hogy hogyan vesztette el Fat Mike a szüleit egy éven belül, és hogy mennyire máshogy viszonyult hozzájuk (egyikkel törődött, a másik nem érdekelte) – mivel ők is így tettek vele gyerekkorában. Zeneileg a szám egyáltalán nem újító, mondhatni szokványos NOFX dal, viszont talán ez első igazán őszintén személyes NOFX nóta a 25 éves pályafutásuk alatt (a What’s the matter with parents today és hasonló korábbi számokat nem sorolnám ide). Kirívóan rossz számok szerencsére nincsenek az albumon, talán a Suits and ladders és a Best god in show a két leggyengébb szám – előbbi csak simán unalmas, utóbbi reggae akar lenni, de nagyon egyszerű és sablonos, nemcsak más bandák, de maga a NOFX is alkotott már sokkal jobbat ebben a műfajban. A Creeping out Sara sem annyira jó szerintem, mint amekkora felhajtás van körülötte (klippályázatot írtak ki rá), de hát ők tudják. A fórumban már leírtam, a bakelit verzión (aminek a címe is más: Frisbee) ez a szám más címmel és más szöveggel szerepel. Egyébként érdekes, hogy talán még sosem volt ennyi utalás konkrét személyekre és főleg zenekarokra egy album szövegeiben: az előbb említett szám és az Eddie, Bruce and Paul című nóta is teljes egészében egy zenekarnak van szentelve (Tegan and Sara illetve Iron Maiden), de felbukkan a szövegekben többek között Matt Skiba, a Real McKenzies és a Loved Ones is.
A záró szám még megérdemel pár szót: a One million coasters a korábban leírt témára visszatérve nosztalgiázik egyet a 80-as évek tárgyain (Atari konzol, magnókazetta stb.), és a CD-ket pedig poháralátétnek, a bakelit lemezeket pedig frizbinek titulálja – innen a lemez címe is, ami ironikusan a lemezipar haldoklására utal.
Összességében a Coaster mindenképpen előrelépés az előző albumhoz képest, nagyon szépen megállja a helyét a zenekar legjobb albumai között, bár azért a klasszikusokat nem éri utol. A lemezipar pedig lehet, hogy haldoklik, de ebből azért biztos el fog fogyni jó sok darab, mind poháralátét, mind frizbi formátumban.