Punk Portál - 2021. szeptember 28.





 

2009. I. 23. London, Underworld. Kris Roe (The Ataris)


Írta: csabeeka
Feltöltötte: csabeeka
Ekkor: 2009. feb. 21. szombat - 14:20

Már majdnem egy hónapja volt ez a koncert, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak is valamit a buliról. Csütörtök este repültem vissza Budapestről Londonba, hajnali 3 körül feküdtem le, majd délután keltem, és már nem is volt nagyon időm semmire. Készülődtem, megnéztem pontosan hova kell menni, nehogy megint eltévedjek. Most kicsit egyszerűbb volt a helyzet, mert az Underworld egyből a Camden Town megállóval szemben van, nem nagyon lehet eltéveszteni. Mikor odaértem egy kb. 30 méteres sor fogadott, csak remélni tudtam, hogy nem sold out a móka. Aztán egy srác megkérdezte, hogy sold out, vagy mégsem, nem tudtam neki mit mondani, úgyhogy együtt kiderítettük, hogy még nem az. Juhé. Az elővételesen 7.5 fontos jegy itt már 10 font volt, kicsit sajnáltam, hogy nem rendeltem meg előre, még egyszer nem fordul ilyen elő. Lementünk a sráccal, akiről kiderült, hogy svájci, szóval lehetett fikázni Angliát minden szempontból, hehe. A merch pultnál személyesen Kris Roe árulta a cuccokat, volt pár Blue Skies cd, End is Forever turnéplakát, meg a saját fotói közül is lehetett vásárolni. Vele dumáltuk el a legtöbb időt, mesélt az Ataris nyári terveiről, hogy teljesen átalakult a zenekar, és hogy majd visszakanyarodnak az új lemezzel a Blue Skies irányába. Hát azóta megnéztem a Myspace-n, kegyetlen randák az új tagok, nem az az igazi kalipunk formák, szóval remélem inkább kőpankot fognak nyomni az új albumon. Igazából mindegy is, hogy mit, csak ne olyan szart mint a Welcome The Nighton, mert az valami hihetetlenül gyenge lemez.

Első fellépő egy igazi húsos angol csaj volt, sajnos nem tudom a nevét, neten sem találom. Zongorakísérettel adott elő jó sok saját számot, a hangja néha kiverte a biztosítékot, de azért annyira nem volt szar, a végén meg is tapsolták.

Utána egy Luke Pickett nevű fickó jött egy szál akusztikus gitárral. Csípem az akusztikus gitárral előadott muzsikát, és igazából ez a gyerek sem volt rossz, csak kurva unalmas. Így érezte ezt a közönség is, mert mikor bejelentette, hogy következik az utolsó szám, elég hangos ováció fogadta a hírt, meg az eddig gyér taps helyett mindenki összecsapta a két tenyerét, hogy végre készül elhúzni végre.

Kris Roe ellenben nem tökölt sokat, ahogy vége lett az előző produkciónak, felment a színpadra, behangolta a gitárt, és kezdésnek lenyomta a Losing Streak-et. Jó pár éve már, hogy én a Blue Skies…-t meghallgattam, de még mindig ment a szöveg fejből, elég fasza volt, hogy Krisből néha semmit nem lehetett hallani a sing along miatt. Játszott olyan klasszikusokat, hogy Your Boyfriend Sucks, I. O. U. One Galaxy, Takeoffs and Landings, Boys of Summer, In This Diary, és még sorolhatnám, de én két End is Forever-en szereplő dalnak örültem a legjobban. Az egyik, amit egy srác kért, az Up,Up,Down,Down…, amire mondta is Kris, hogy reméli, hogy Joey Cape nélkül is tetszeni fog, a másik pedig személyes kedvencem, talán az első Ataris szám amit hallottam, a Summer Wind Is Always Our Song. Nagyon jó volt, bár az énekből itt sem lehetett sokat hallani, de hát nem is ez a lényeg. Az utolsó számnál lehetett választani, vagy a Saddest Song, vagy So Long Astoria. Szerencsére az utóbbi lett, előbbit nem igazán csípem. Kris lejött a tömegbe a színpadról, és együtt énekelte boldog-boldogtalannal a szöveget, és közben azért gitározott is. A koncert után visszaállt a merch pult mögé, váltottunk pár szót, és megígérte, hogy megpróbál majd eljutni Magyarországra is. Ezután elbúcsúztam a svájci kollégától is, és indultam haza, a metrón jókat aludtam, és örömmel konstatáltam, hogy remélhetőleg az Ataris elindul majd a helyes irányba, és nem csinálnak több ilyen művészkedős ratyi lemezt, mint az előző.