Punk Portál - 2021. szeptember 23.





 

Dillinger Four – CIVIL WAR (Fat Wreck, 2008)


Írta: Mozart
Feltöltötte: Mozart
Ekkor: 2008. nov. 4. kedd - 21:24

A Dillinger Four kapcsán sok mindent el lehet mondani. Leginkább azt, hogy mindenképpen egy érdekes zenekar. Meg azt, hogy 6 év várakozás (és a folytatást övező kétkedés) után jelent meg az a legújabb albumuk, ami sorrendben a negyedik. Még a punknews.org is abból csinált áprilisi tréfát idén, hogy jön az új D4 album, és közzétettek egy rakás kamuszámcímet.
No de mitől lesznek ők érdekesek? Hiszen sok zenekar van, ami nem ad ki albumot hat évig, és a feloszlás szélén táncol, mert alkotói válságban szenved. Aztán vagy kiad egyet alibiből, vagy feloszlik. Némelyik pedig sokak meglepetésére kiad egy nagyon korrekt albumot.
A D4, mondanom sem kell, az utóbbi kategóriába tartozik. Bár előre leszögezem, ez nem az az album, amit éjt nappallá téve, vagy akár ritkábban, de éveken át hallgat az ember (legalábbis én nem hiszem, hogy fogom). Mégse mondanám rá, hogy rossz. És itt jön a kulcsmomentum: szerintem a D4-t az emeli ki a többi banda közül, hogy bár látszólag (hallatszólag) ugyanolyan dallamos, de nyers punk-rockot játszanak, mint sok társuk, ők nem unalmasak. Kis apróságokon múlik, de mégis egyediek.
Azt már persze nehezebb megindokolni, hogy miért. Nyilván nem azért, mert nekik vannak a legidiótább számcímeik (Ode to the North American Snake Oil Distributor, AMERICASPREMIEREFAITHBASEDINITIATIVE stb.). Bár az biztos, hogy náluk sokszor előfordul a klasszikus jelenet koncerten a rajongók között: "Hú, ez a kedvenc számom, az új albumról a 8-as!” És nem is azért egyediek, mert nincs rajta a borítón se az albumcím, se a zenekar neve. Az egyediség szerencsére a zenében rejlik, mert hát ez a lényeg, a többi mind hiába lenne, ha nem lenne egy kis "dögös rock and rollal" megtámogatva. És az a furcsa, hogy mindez nem jön át elsőre. Első hallgatásra ez az album egy újabb punk-rock album a sok közül, fülbemászó dallamok és kirívóan eredeti zenei megoldások nélkül. Aztán elkezd érlelődni, és egy idő után olyan sorok lesznek a kedvenceink, amikről nem is gondoltuk volna. A D4 tökéletesen keveri a könnyebben befogadható dallamokat a nehezebbekkel, ez érvényes a gitártémákra és az énekre is. A számokon belül (is) sok a váltás: mindegyikben van pár rész, ami megfog, meg pár olyan, ami szokatlanabb. Előny még az is, hogy két fő énekes is van, akik elég arányosan elosztották egymás között a számokat. A végeredmény egy olyan elegy, ami egyrészt nehezen unható, mert nem az ezerszer hallott sablonokból áll, másrészt meg mégis belopódzik az ember fülébe, és onnan az agyába. Az már csak hab a tortán, hogy a hangzás olyan, hogy az ember legszívesebben egyből rohanna a koncertre.
A szövegekről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert csak nagy vonalakban értem őket, de nélkülük is megállja a helyét ez az album. Bár a CD-hez kapott promóciós anyag kicsit túloz (a Dillinger Four az a 90-es és 2000-es éveknek, ami a Black Flag a 80-as éveknek), azért kiemelkedik a tömegből. Akinek van ideje rá, kóstoljon bele, szerintem megéri.