Star Fucking Hipsters - Until We're Dead (Fat Wreck, 2008)

Írta: Mozart Feltöltötte: Mozart Ekkor: 2008. okt. 1. szerda - 20:53

Íme az újabb banda a Fatnél, a Star Fucking Hipsters, ami annak ellenére, hogy nemcsak a kiadónál új, hanem amúgy is ez az első albuma, mégsem ismeretlen teljesen. Mindegyik tag (akik közül egyébként kettő csaj) játszott már más bandában (Slackers, Ensign stb), de talán a legfontosabb megemlíteni az énekes Sturgeont, aki a Leftover Crackből lehet ismerős. Ez egyébként rányomja a bélyegét a zenekar hangzására is, az összetéveszthetetlen énekhang gondoskodik arról, hogy a LoC-rajongók érezzék a kontinuitást a két zenekar között. Ezzel gyakorlatilag el is mondtam a legfontosabbat, azaz, hogy kb milyen zenére számítson, aki ezt az albumot beszerzi.
Ha azonban belemegyünk a részletekbe, rögtön rájövünk, hogy a "megszokott" reszelős énekhang mellett továbbra is változatos, sőt, egyre változatosabb zene húzódik meg. Nem beszélek most a különféle intrókról és outrókról (amelyek egyébként 5-8 percesre is feldagasztják némelyik számot), mert persze ezek is közrejátszanak a lemez változatosságában, de az igazi ízt az adja meg az albumban, hogy női vokál is feltűnik, nem is ritkán (pár számban a női vokál a domináns, néhol pedig felelgetnek egymásnak), valamint pár vendéghangszer is (zongora, orgona meg valami cimbalomszerű). A már megszokott és nagyszámú váltások a gyors és lassú, a torzított és torzítatlan, a dallamosan éneklős és a hörgős részek között pedig biztosítják a Leftover Crack-utánérzést. A CD-t egy 8 perces szám zárja le, de nem kell megijedni, amúgy igazából csak öt perc az a nyolc, de elég hosszúra nyúlik a levezetés, amelyben újra felcsendül a harmadik szám refrénje is, a fülbemászó "We'll all sleep when we're dead" (Mi mind majd akkor alszunk, ha meghaltunk). Így aztán a keretes szerkezet is hozzájárul az album enyhe művészieskedéséhez (ami azért egyáltalán nem zavaró mértékű).
A szövegekre is rámondható, hogy a szokásosak, a keményen politizáló nótáktól (9/11 was an inside joke) a személyes, pszichoanalitikus számokig (Only sleep) terjed a skála. Elmondható egyébként, hogy a legtöbb szöveg elég hosszú, úgy látszik, volt bőven mondanivalója a zenekarnak: nem ritka, hogy öt-hat versszak is van egy számban, jó hosszú sorok mellett, és nyolcsoros versszakokkal. Ettől függetlenül nem unalmasak a számok.
A zenekar egyébként gondoskodik arról, hogy ne csak ennek a (szerintem nagyon is jó) albumnak a révén legyenek ismertek: múltkor Sturgeon - ki tudja, hányadszor - megint valami rendőrügybe keveredett (fánkot dobált rendőrökre, mert azok állítólag a törvény által előírtnál sokkal jobban lehalkíttatták a szabadtéri koncertjüket egy demonstráción). Biztos hallani fogunk még róluk, addig is hallgassátok ezt az albumot.