Lagwagon – I think my older brother used to listen to Lagwagon (Fat Wreck, 2008)

Írta: Mozart Feltöltötte: Mozart Ekkor: 2008. aug. 15. péntek - 19:23

A Lagwagonnel kapcsolatban elfogult vagyok. Mielőtt azonban bárkit eltántorítana ez a tény a cikk továbbolvasásától, előre leszögezem azt is, hogy ez az album annyira nem jött be, tehát nem fogom agyondicsérni. Viszont arra éppen ezért nagyon kíváncsi volnék, hogy egy nem elfogult embernek vajon mennyire tetszik...
A 7 számot tartalmazó EP valószínűleg digipack csomagolásban jött ki, legalábbis erre következtetek abból, hogy nekem az ilyenkor szokásos csomag érkezett: egy CD, valamint a belső füzetecske, és a nemlétező hátsó borító helyett egy egylapos első borító. A borítótervezést nem vitték túlzásba a nagyöregek, inkább arra apelláltak, hogy a vicces (?) cím (magyarul kb. Azt hiszem, a bátyám hallgatott valamikor Lagwagont) majd kárpótolja a tulajdonost az egyszerű látványért. A banda tájékán már a Blaze album idején is azzal ment a poénkodás, hogy milyen öregek (Falling Apart), azóta úgy látszik, ez még mindig központi téma.
No de látszik-e az öregedés a zenéjükön? Technikailag mindenképpen, a számok mindegyike nagyon kidolgozott mind gitárilag, mind úgy általában, szerkezetét tekintve. Nem lehet semmi panaszunk a zenészekre, a témákra, minden olyan nagyon érett és megkomponált, viszont a dallamok már kicsit ismerősek (na persze nem más zenekaroktól, hanem a Lagwagon régebbi albumairól), és nekem a hangzás sem annyira teszik (nem nagyon tudom megmagyarázni, de néha olyan érzésem van, mintha az ének és az "aláfestő" zene két különböző CD-ről szólna, csak épp egy időben).
Nem akarok kiemelgetni számokat, mert bár az az általános vélemény, hogy pár szám jó az albumról, azonban amint elkezdtem gondolatban kiválasztani a saját kedvenceimet, máris rájöttem, hogy annyival nem jobbak a többinél. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szám rossz, inkább úgy fogalmaznék, hogy kiegyenlített a színvonal, viszont egyik szám sem emelkedik ki a többi közül jelentősen. A legslágeresebb talán a nyitó B Side, de ha választani kéne, nekem inkább az utolsó előtti dal, a leghosszabb és talán legszomorúbb Live it down tetszik a legjobban. Mivel az interjú óta tudtam, hogy erről a hétszámos EP-ről 5 rákerül a Joey Cape szólóalbumra is, máris elkezdtem várni ennek a dalnak az akusztikus verzióját… mire gyorsan megnéztem a szólóalbum számlistáját, és persze pont ez nem lesz rajta, a már korábban megírt Fallen című szerzeménnyel együtt. Nem baj, ez a verzió így pont jó. Azért kíváncsi leszek annak az öt számnak az akusztikus változatára, némelyikben látok potenciált arra, hogy jó kis szám kerekedjék belőle, bár a talán leggyengébb No little pill-nek erre szerintem nem lesz esélye.
Összegezve annyit mondhatok csak, hogy a rajongók ebben a lemezben is örömüket lelik majd – ahogy én is –, de nem fog bevonulni a klasszikus Lagwagon-albumok közé. Annyit azért még hozzátennék, hogy más zenekarok albumaival ellentétben ez hallgatásról hallgatásra jobban tetszik, már sokadjára hallgatom, és még nem kezdtem el megunni, úgyhogy lehet, hogy egy hónap múlva mindent visszavonok, és az egekbe magasztalom.