Flatliners interjú

Írta: Mozart Feltöltötte: xzoleex Ekkor: 2007. szept. 23. vasárnap - 13:13

Mivel elég jóra sikeredett a nemrégiben kiadott The Great Awake című albumuk (lemezkritika itt), és ráadásul elég új és fiatal (értsd: magától remélhetőleg még nem elszállt) bandáról van szó, gondoltam, megpróbálom meginterjúvolni a Flatliners-t, hátha sikerül. És tényleg így lett: a kérdésekre gyorsan, szinte postafordultával jöttek a kimerítő válaszok. Azt ugyan nem tudom, ki válaszolt, mert nem írta alá, de asszem az énekes, Chris Cresswell volt az...

Mozart: Interjúvolt már meg titeket valaha valaki úgy, hogy a korotok nem jött föl, mint téma? Zavar titeket, hogy egy csomó helyen a korotokról van szó, vagy élvezitek?

Chris: Meg fogsz lepődni. Az életkorunk nem olyan gyakran szokott szóba kerülni interjúk vagy egyéb beszélgetések alkalmával. Szerintem inkább többet írnak és spekulálnak róla, de soha nem cseszegettek minket azért, mert fiatalok vagyunk. Mint fiatal banda, inkább a turnék világában érezzük ezt a szar ellenségeskedést. Ez egyébként nem mostanában történt, hanem amikor először elkezdtünk turnézni, egyesek szerintem úgy tekintettek ránk, mint akik érdemtelenül lettek túl sikeresek, nem tudván, hogy mi odavagyunk azért, amit csinálunk, és mindent magunknak intézünk. Egyenesen a középiskola kapujából indultunk turnézni.

Mozart: Egyes idősebb zenekarok néha mesélik, hogy akkor lettek punkok, amikor elmentek egy Ramones / Descendents / Black Flag koncertre. Ti hány évesen kezdtetek koncertre járni, és mik voltak az első bandák, amiket láttatok?

Chris: Mi egyértelműen egy másik generáció tagjai vagyunk, mint a többi banda nagy része, akik erre a kérdésre válaszolnak. Az egyik első punk rock buli, amire elmentem, a Good Riddance / Bane / Strike Anywhere / Lawrence Arms buli volt Torontóban, a város legjobb és egyben legrosszabb helyén, a Phoenix-ben. Pár nappal később láttam a Suicide Machines-t és a Belvedere-t a város másik végében. Jó hét volt, és ezt követően elkezdtem járni majdnem az összes koncertre, ami Torontóban volt. Azt hiszem, ekkor kezdtem el jobban odafigyelni arra, hogyan játszanak a zenekarok élőben, nem pedig csak futkározni körbe a küzdőtéren.

Mozart: Az egyik első dolog, amit láttam az albumon, mielőtt meghallgattam volna, az az, hogy elég hosszúak a számcímek, és aztán azt is észrevettem, hogy nem feltétlenül kapcsolódnak a szövegekhez. Hogyan találtátok ki ezeket a számcímeket?

Chris: Szeretjük viccesen elnevezni a dalainkat, egyszerűen azért, mert ha valami megnevettet mind a négyünket, akkor az biztos jó választás. Tulajdonképpen lehet, hogy van egy kollektív humorunk, ami bennfentes poénokra épül, de hát ki tudja... De azért a számcímek általában kötődnek a dal tartalmához. A legtöbbször inkább csak eltúlozzuk a kettő közötti kapcsolatot. Például a Great Awake-en van egy dal, aminek az a címe, hogy Hal Johnson smokes cigarettes (Hal Johnson dohányzik). Hal Johnson egy ismert tévés személyiség volt Ontarióban egy ideig. Egy egészséges étkezést és életmódot népszerűsítő reklámsorozatban szerepelt, aminek a címe „Body Break: a főszerepben Hal Johnson és Joanne McCloud” volt. Évekkel később egy Jeff nevű haverunk állította, hogy látta ugyanazt a Hal Johnsont cigizni. Akár igaz, akár nem, a szám arról szól, hogy felnősz, és rájössz, hogy a példaképeid mind gyarló emberek. Normális emberi lények problémákkal és bajokkal, nem pedig a tökéletes emberek, akiknek láttad őket. Elég elbizonytalanító tud lenni, amikor szembekerülsz ezzel a dologgal.

Mozart: Mik az első visszajelzések az új lemezzel kapcsolatban? Leginkább pozitívak? Valamint mik a szerinted legrelevánsabb pozitív és negatív kritikák, amiket kapott?

Chris: Mindannyiunk örül, hogy végre előálltunk valami új anyaggal, és a támogatás, amit kapunk, fergeteges. Király hallani, hogy az emberek mennyire várták, hogy mutassunk valami újat. Olvastam pár kritikát a lemezről erre-arra, és vannak köztük jók és rosszak is. De a kritika mindig csak kritika marad. A kritikák olvasása sosem váltotta meg a világot számomra. Nincs jelentős hatása. Egyértelműen király érzés olvasni, ha valaki azt írja, milyen jó hallgatni a számokat, amiket a barátaiddal írtál. És néha az is vicces, ha valaki a földbe döngöli az alkotásodat. Sose mondtuk, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt, de nagyon jól elvagyunk azzal, amit eddig tudunk nyújtani.

Mozart: Nekem úgy tűnik, hogy a lemez hangzása sokkal közelebb áll az élő hangzáshoz, mint egy csomó más Fat lemezé. Ez szándékos?

Chris: Egy jó erős hangzású lemezt akartunk csinálni, hogy kiemelje azt, amit megírtunk. És ha ez az élő hangzásra hasonlít, akkor mi vagyunk a legboldogabb banda, haha! A Great Awake írása és a sok együttes jammelés közben mind előreléptünk. Mind jobb zenészek lettünk szerintem, ami arrogáns kijelentés, de izgalmas dolog. Haha!

Mozart: Ha már szóba jött a Fat Wreck Chords, hogy kerültetek oda ti, kanadaiak? Hol hallott titeket Fat Mike először? Nehezebb kanadaiként érvényesülni az USA-ban?

Chris: Persze nehéz betörni az USA-ba, és annyit turnézni, amennyit szeretnél. Megkockáztathatod, hogy átslisszolsz a határon minden egyes koncert alkalmával, vagy pedig vízumot kérsz, és törvényes úton biztosítod, hogy folyamatosan turnézz az Államokban. Mi elég szerencsés srácoknak tartjuk magunkat, és nem akarjuk elcseszni. Ráadásul az amerikaiak szeretik valamiért a kanadaiakat...
A Fat-es sztori úgy kezdődött, hogy múlt nyáron egy Lagwagon bulin találkoztunk Melanie-val, aki a Fat Canadát vezeti. Az akkori asszisztense egy nagy rajongónk, és láthatólag sokat beszélt neki rólunk. Amikor felvettünk pár demót az új album anyagához, küldtünk neki egy példányt. Egyből visszahívott, és azt mondta, hogy bejönnek neki a számok. Aztán azt mondta, hogy elküldni Fat Mike-nak San Franciscóba, amire mi azt gondoltuk, hogy „oké, de úgyse lesz ennek folytatása”. De pár hét múlva lett! Tetszett neki, amit hallott, és kért, hogy vegyünk föl még több számot, szóval csináltunk demót a többi számból is, és elküldtük. Egyből fölhívott, amint meghallgatta őket, hogy szeretné kiadni a lemezt. Mi meg mondtuk, hogy „okééé”!

Mozart: Melyik bandákat ismeritek személyesen is Kanadából és az USA-ból, és melyiküket szeretitek a legjobban?

Chris: Elég szerencsések voltunk, mert rengeteg király zenekarral találkoztunk és turnéztunk. Mind zenebuzik vagyunk, és egészségre ártalmas mennyiségben hallgatjuk a zenét, tehát minden zenekar, amivel turnéztunk, olyan zenekar, amit legalább egyikőnk igazán szeret. És az egyik legjobb dolog a turnézásban az, hogy megnézheted mindennap a kedvenc bandáidat. Nemrég volt egy rövid turnénk Kanadában a Wilhelm Screammel, és nézni, ahogy zúznak minden este az valami eszméletlen volt! Az a turné egyértelműen túl rövid volt!

Mozart: Van egy kis ska és reggae hatás a zenétekben. Hagyományos ska/reggae zenét is hallgattok, vagy inkább a punkhoz kötődő, újabb ska vagy ska-punk bandákat? Melyek ezek?

Chris: Mint korábban is említettem, mi olyan sok zenét hallgatunk, hogy az már nevetséges. Szeretem az olyan bandákat, mint a Suicide Machines vagy a Choking Victim. És szeretek régi Trojan válogatásokat hallgatni, meg dub és reggae válogatás-kazettákat. A barátaink, a Hostage Life (Torontóból) szoktak játszani egy rohadt jó „MPLA” feldolgozást Tapper Zukie-tól. Ez az egyik legjobb feldolgozás, amit valaha hallottam. És mindig is szerettem, amikor a Clash klasszikus reggae számokat dolgozott fel, mint a „Police and thieves” vagy a „Pressure drop”. Épp most hallgattuk a Strokes-ot a furgonban, aztán egy Blues nevű bandát Tusconból, akik a régi Norma Jeant és a Cursed-öt juttatják eszembe. Két Beatles albumot is meghallgattunk ma, és most éppen a Dillinger Fourt hallgatjuk. Hosszú út volt. Tényleg nagyon szeretjük a zenét.

Mozart: Mi lenne a tökéletes koncert, amin játszanátok (elő- és főzenekar, hely, közönség)?

Chris: Azt hiszem, a tökéletes buli az lenne, ha a Suicide Machines és a Hot Water Music előtt játszhatnánk vagy Torontóban, vagy valami olyan helyen, mint a Bottom of the hill San Franciscóban. Ez egyértelműen csak képzelgés, tekintve, hogy hogy állnak ezek a zenekarok manapság. De a fenébe is, nagyon király lenne.

Mozart: Végül egy kérdés, amit minden zenekartól megkérdezünk: hallottál már valaha Magyarországról? Mire asszociálsz vele kapcsolatban (a hungry-t kivéve)?

Chris: Szeretném kijátszani ugyanazt az idióta kártyát, amit mindenki a nyugati féltekéről, és azt mondani, hogy „hungry”... de azt is tudom, hogy a) sose jártam Magyarországon b) szeretnék oda elmenni és c) lehet, hogy hamarosan ott is járunk majd. Ez elég korrekt, nem? Haha!