Punk Portál

Zamárdi. Már leírni is furcsa, hogy egy kis üdülőfaluban, nem pedig Budapesten játszik ez az igazi élő legenda.

Már megszokhattuk, hogy a nagy nevek mindig csak a fővárosba látogatnak el, így hát igazi felüdülés egy ilyen helyszín. És ez még akkor is csodálatos, ha a kis üdülőfalu arra a pár napra igazi fesztiválvárossá változik, annak minden velejárójával (ami leginkább a tömeg, és a tömeg által produkált különböző jelenségek).

Na igen, de talán még így se lett volna elég indokom, hogy kimozduljak nyári tespedtségemből és a munka rutinjából, hogy megnézzem a bulit – ehhez kellett egy extra motiváló tényező, ami jelen esetben nem volt más, mint hogy egy közeli haveromnak éppen Zamárdiban van nyaralója, és történetesen ide járunk majd' minden évben nyaralni. Innen már egyenesen következett, hogy az idei nyaralást kössük egybe a Balaton Sound fesztivállal (amelynek egyébként belépői és benti árai is elég borsosak voltak – például az egyetlen kapható sör a 400 ft/négydecis korsó vagy 550 ft/félliteres doboz árfekvésű Tejnekem volt). Na mindegy, a Beastie Boys megéri a pénzt, és amúgy is otthonról vittünk „ellátást” a négy napra. Mielőtt bárki azt hinné, hogy végig lenn voltam, leszögezem, hogy csak vasárnap, sőt, csak a Beastie Boys-ra mentünk le. Sajnos még a nagyszínpadon közvetlenül a legendák előtt játszó PASO-ról is lemaradtunk a rossz időkoordináció és a hőség okán inkább a Balaton partján és vizében töltött délután miatt. Úgyhogy akkor rá is térnék a fesztivál és az est egyetlen, számomra fontos fellépőjére.

Beastie Boys... hmm. Tisztázzuk: sosem voltam igazán nagy rajongó, de szeretem a számaikat, és mondjuk úgy, bulizenének mindig is tökéletesnek tartottam (viszont épp ezért nem is hallgattam annyit otthon). Ami ezen a koncerten bebizonyosodott, az nagyjából az, hogy tényleg bulizenéről van szó, mert élőben sokkal hangulatosabbak voltak a számok, mint lemezen. Nekem a hip-hop nem kenyerem, de valahogy most vevő voltam még az elektronikus alapra nyomott reppelésre is. Viszont szerencsére nem csak ilyen számok voltak. Előfordul itt hardcore-punk nóta (pl Heart Attack Man, vagy az egyik legelső szerzeményük, az Egg Raid on Mojo), old school rock-rap slágerek (mint a nagy kedvencem, a No Sleep Till Brooklyn), újabb, elektronikusabb hip-hop számok (Intergalactic, Ch-check it out), valamint az új album instrumentális számai is (The Gala Event, Electric Worm). Ha már az új albumnál tartunk, szeretném leszögezni, hogy a vegyes kritikák ellenére nekem határozottan bejön, igaz, nem bulizenének, hanem háttérzenének - annak viszont tényleg tökéletes. Persze értem, hogy a hardcore fanok mit kifogásolnak benne, azonban szerintem zeneileg jó kis kirándulás lett az új anyag.
Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, inkább megjegyezném, hogy volt minden, amit általában elvárunk egy koncerttől: mozgás a színpadon, zenélés hangszerekkel és hangszerek nélkül a számtól függően, poénkodás és kommunikáció a közönséggel. Kedvenc mondatom, nem tudom, hogy elszólás-e vagy poén: „Jó újra itt lenni…. Ööö, úgy értem, nem voltunk még persze sose itt, de jó újra itt lenni, ezen a környéken.” A koncert csúcspontja pedig számomra az volt - és ezt sose gondoltam volna -, hogy miután a zenekar egy és negyed óra után levonult a színpadról, a visszataps után csak a szkreccses srác jött vissza először, és lenyomott egy halálprofi „szólót". Lehet, hogy csak azért van, mert nem vagyok otthon a stílusban, de számomra ez olyan lehengerlő élmény volt mind hangilag, mind képileg, hogy csak álltam a döbbenettől, hogy ilyet lehet lemezekkel előadni. Szerintem ez legalább akkora profizmust igényelt, mint egy dobszóló. Azóta is be akarom szerezni videón...

Végül azért essen szó a negatívumokról is: kicsit túl kiszámítható volt a buli, nem szolgált semmi meglepetéssel. Mindenki tudta, hogy lesz visszataps, hogy visszajönnek, és lenyomják az addig még el nem hangzott Sabotage-t. Ráadásul pont az utolsó szám volt. Egy fikarcnyit se lepődtem meg, és kicsit idegesített, mert a közönség fele már az eleje óta a Sabotage-t kérte, mintha csak az az egy jó számuk lenne. Szerintem akár ki is hagyhatnák. Vagy eljátszhatták volna elsőnek, hogy aki csak ezért jött, az gyorsan menjen is haza. Utálom, amikor egy számmal azonosítanak egy zenekart, aztán azt mindig kötelező eljátszani.

Összefoglalva azt kaptam, amire számítottam, de azt meg kell jegyezni, annál egy picit se többet. Most már kitehetem a pipát a Beastie Boys mellé is az "ezt látni kell" listámban, de nem hiszem, hogy még egyszer elmennék. Mégpedig pont azért, mert tudom, hogy kb pont ugyanazt kapnám, kb pont ugyanezekkel a számokkal. Így hát azt mondom, hogy örültem, hogy ott voltam, de ha kihagytam volna, akkor sem kellene magamba roskadnom a bánattól. Egy kiszámítható, de mégis jó buli, tízből hét pont.

2007. VII. 15. Zamárdi, Beastie Boys