Punk Portál - 2021. szeptember 23.





 

Strung Out – Blackhawks Over Los Angeles (Fat Wreck, 2007)


Írta: Mozart
Feltöltötte: kal0z
Ekkor: 2007. jún. 16. szombat - 21:20

Kijött hát a Strung Out legújabb, immár hetedik albuma, ami két szempontból is jó hír: aki szereti ezt a bandát, az egyrészt tudja, hogy mire számíthat, másrészt viszont albumról albumra fejlődnek, ezért mégis mindig érdeklődéssel várhatjuk az következőt. A Strung Out már jó ideje elkezdett felpakolni a netre különböző videókat a lemez stúdiómunkálatairól, és már onnan láthattuk, hogy bizony a metál témák most se fognak elmaradni. És ez leginkább azért furcsa, mert bár én nem vagyok oda a metálért, a Strung Outtól elviselem, sőt... Ráadásul náluk külön pozitívum, hogy nem a szokásos, emocore zenekaroknál tapasztalható módszerben merül ki a metálkodás, hogy váltogatják a dallamosan énekelt részeket az üvöltésekkel.

A lemez dizájnjára nem nagyon fogok kitérni, mivel nem tudom, hogy néz ki. Ezúttal csak egy Fat logós papírtok jött a kiadótól a CD-hez, meg a szokásos infólap. Az elmaradt borítóért egy Mad Caddies matricával és egy német nyelvű PETA szórólappal próbáltak kárpótolni. Azért eléggé sajnálom, mert állítólag már a múltkori album is elég művészi kivitelű volt (bár saját szememmel nem láttam még), és biztos vagyok benne, hogy ez a CD-borító is marhára ki van dolgozva (a gitártémákhoz hasonlóan).

És ha már a gitártémáknál tartunk, az album fő újdonsága (ha lehet egyáltalán újdonságokról beszélni, mert a Strung Out pályafutását én inkább folyamatos, egyenletes fejlődésnek tekintem), hogy a gitártémák és a vokálok még dallamosabbak és még kidolgozottabbak, amellett, hogy végig elég kemény és nem enyhén metálos a hangzás. A leglazább számok talán az All the nations és a Dirty little secret, de ezek is csak a bőven megengedhető mértékben mutatják a popos jegyeket. Sőt, szerintem külön jót tesz az albumnak, hogy van egy-két ilyen "pihenősebb” szám rajta, és nem végig csak a zúzás megy (az első három szám után megijedtem, hogy nem lesz semmi lazítás, mert bármilyen jó szám is például az albumkezdő Calling, azért negyven percen keresztül már sok lenne). Az egyik zenei csúcspont számomra az Orchid, ami talán a legtechnikásabb szám, mint dobilag, mind gitárilag. Ott aztán belead apait-anyait a SO, hogy megmutassa, milyen szintre jutottak el hangszeres tudásban.

Bár a színvonal azért kicsit ingadozó, azért egy számot se emelnék ki, mint különösen rossz vagy unalmas darabot. A szövegek is rendben vannak (már amelyiket értem). Előfordulnak háborús témájú nóták, mint például a War called home, vagy a Letter home, ez utóbbi egy katona szemszögéből íródott, aki a frontról hazaír a szeretteinek. Nem mondom, hogy a világ legeredetibb ötlete, de azért néhány sora egész megható. A többi szám témája nem annyira körülhatárolható, az énekes megjegyzése szerint a lemez nagy része neki arról szól, hogy hogy lehet úgy megidősödni és megtalálni a helyünket a világban, hogy közben mindvégig hiszünk azokban a dolgokban, amelyekben fiatalon hittünk. Hm, szép gondolat. És azért benne van az is, hogy Strung Outék se fiatalok már…

Mindenesetre ha ilyen energiával és igényességgel folytatják, akkor engem nem érdekel, hogy hány évesek. Pillanatig nem érződik a lemezen a fáradtság, mint ahogy a 2003-as Deconstruction Tour-on is (akkor egyetlen alkalommal láttam őket élőben) 100%-os teljesítményt nyújtottak. Valamikor olvastam egy interjúban, hogy őket is meglepte, milyen sokáig együtt maradtak, nem adtak volna maguknak ennyi évet. Hát, remélem, hogy öt vagy tíz év múlva is ezt fogják nyilatkozni, mert ha marad a színvonal, akkor megvan erre a esély.