Mad Caddies - Keep it Going (Fat Wreck, 2007)

Írta: Mozart Feltöltötte: kal0z Ekkor: 2007. máj. 17. csütörtök - 11:26

A Mad Caddies az egyik első Fat banda, amit imádtam, és amiben a mai napig nem is nagyon csalódtam. Az első album, ami megvolt tőlük, a Duck and Cover volt, még kazettán, és agyonhallgattam (legendás kazetta volt, bele volt még sűrítve abba a 90 percbe a Strung Out Twisted by design-ja és a Snuff Potatoes and Melons-e, és kölcsönkapta fél Szeged). A Mad Caddies-ért képes voltam még arra is, hogy 3 részletben, 10 floppylemezen hordozzam haza tömörítve az egyetemi gépteremből mp3-ban letöltött Rock the Plank albumot. A vicces az, hogy még meg is érte, egész nyáron azt hallgattam utána.

Azonban ettől az albumtól mégis féltem, mert hallottam, hogy az eddigiektől eltérő és nagyon reggae-s lesz, és eltűnnek róla a punkosabb számok. Márpedig én szeretem a reggae-t, de csak módjával, egy albumon keresztül nekem már sok lenne (tisztelet a kivételnek), ráadásul számomra a Mad Caddies mindig a vidám zenével volt egyenlő, és a kicsit korábban hozzáférhetővé vált State of Mind c. szám ezzel kapcsolatban is „negatív” tendenciára utalt. Félelmeim betetőzését az jelentette, amikor a Punk Portál fórumán is olvastam egy-két csalódott megjegyzést.

Az igazság azonban az, hogy annak ellenére, hogy tényleg más a hangulata, mint az eddigi lemezeknek, és kicsit nehezebben érlelődik, mégis teljes értékű album, nem hozott magára szégyent a Caddies. Rá kell hangolódni, hogy ezek a számok már nem olyanok (egy-kettőt kivéve), de ha egy kicsit befordulósabb hangulatunk van, tökéletes aláfestő zeneként fog szolgálni a Coyote, a Lay Your Head Down, vagy a Reflections. Nem is beszélve a lemez egyetlen feldolgozásáról, a Riding For a Fall-ról, amiben egyébként szerepel a híres-nevezetes reggae legenda, Duckie Simpson, akiről mellesleg sose hallottam korábban. De hát a reggae nekem tényleg csak periférikusan tartozik az érdeklődési körömbe. Azért jegyezzük meg, hogy van pár vidám nóta is a lemezen, ilyen az (egyébként gagyi) Today, valamint a Tired Bones, ami azt a tipikusan kalózos hangulatot idézi fel, ami a Rock the planket jellemezte.

Felesleges szócséplés lenne minden további elemezgetés, mert tényleg elég röviden össze lehet foglalni ezt a lemezt: jó, de más, sokkal belassultabb és kicsit hagyni kell érni, valamint nem feltétlenül akkor kell hallgatni, amikor kicsattanunk a jókedvtől. Aki rajongó, annak már úgyis megvan hetek óta (ez egyébként azért vicces, mert a promó általában 2-3 héttel a megjelenés előtt érkezik meg hozzám, és addigra már olvasom, hogy mindenkinek megvan, aki igazán meg akarta szerezni). Aki viszont eddig nem szerette őket, most az is bepróbálkozhat velük: lehet, hogy a zenekarnak ez az új arca jobban megfogja majd.