Punk Portál

Megkímélek mindenkit a kiutazás unalmas részleteitől – a lényeg, hogy semmi bonyodalom nem volt, és ismét bebizonyosodott, hogy három óra alatt el lehet jutni Budapestről az Arenába, ami azért nem is olyan rossz idő. Persze ez akkor jöhet össze, ha a határon egyáltalán nem kell várni – mint ahogy ez a mi esetünkben is volt. Ráadásul én most először mertem kipróbálni, hogy még csak a biztonság kedvéért sem viszek magammal útlevelet – király volt simán a személyivel átmenni, mi tagadás.

A kiírt nyolc helyett fél kilenckor kezdődött a helyi „mindenkit ismerünk, de senkinek nem tetszünk” zenekar, a No More Encore. Szerencsémre most hallottam őket először, útitársaim közül páran már beléjük botlottak többször is. Aki nem ismerné őket, annak legyen elég annyi, hogy az Ataris – New Found Glory vonalon mozgó, nyálas osztrák popzenekar, és egy fél hangnyi újdonságot nem tettek hozzá a zenetörténelemhez.

Térjünk is át az est második fellépőjére: az Uncommonmenfrommars egy francia zenekar, és emlékszem, Franciaországban hallottam is róluk többször is, szóval elég népszerűek lehetnek, bár koncerten nem láttam őket. Ennek ellenére nem túl eredeti az ő zenéjük sem, a többiekkel arra a következtetésre jutottunk, hogy olyan, mintha ki nem adott (és éppen ezért kicsit gyengébb) NOFX és Descendents számokból állna a repertoárjuk. Viszont nagyon vicces a zenekarban, hogy három tagja is totál ugyanúgy néz ki: vékony és alacsony, hegyes állú és fekete keretes szemüvegű. Szóval amikor a koncert végén eljátszottak egy számot helycserés felállásban, akkor nagyon kellett figyelni, hogy ki hova áll (vagy hogy kin milyen póló van), hogy az ember agyáig eljusson, melyik zenész milyen hangszerre váltott most.

Egyébként teljesen nyilvánvaló, hogy senkit nem érdekeltek az előzenekarok, hanem mindenki csak a Lagwagon miatt jött el. Ez azért is érdekes, mert már tavaly is jártak Bécsben ugyanezt a lemezt turnéztatva, szóval nekem furcsa volt, hogy visszajönnek – de persze örültem, mint az állat, mert rajongó létemre még sajnos egyetlen koncertjüket sem láttam (a tavalyi se jött össze, és már nagyon féltem, hogy föloszlanak, és nem látom őket soha többé). Egyből lelövöm a poént: hatalmas koncert volt, és ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem a megszokott számokat játszották, hanem szemezgettek életművük ilyen-olyan állomásaiból. Voltak ritkaságok, szinte soha nem játszott számok, és csak egy-két megszokott Lagwagon-sláger. A koncert egyből egy olyan számmal kezdődött, amit nem ismertem (fel), ami elég furcsa, mert elvileg minden anyaguk megvan. Aztán jött a Choke, ami mindig is nagy álmom volt, és nem reménykedtem abban, hogy szokták játszani. A legdurvább az volt, hogy volt még egy rakat olyan szám, amiről le mertem fogadni, hogy soha az életben nem fogom hallani élőben, még ha el is jutok a koncertre, és lám, mintha kitalálták volna a gondolataimat, lenyomták pl. a Lullaby-t vagy a Black Eyes-t és a Dividers-t. Azért volt pár szokásos favorit is: Never Stops, Alien 8 (igaz, ezt a gitáros énekelte), Sleep, After You My Friend. Amikor véget ért a koncert fő része, kezdtem izgulni, hogy nem lesz May 16, és szóltam a többieknek, hogy ne lepődjenek meg, ha harakirizek, mert koncert előtt azt mondtam, nekem tökmindegy, mi lesz a számlista, csak May 16 legyen. Na, megvan a visszataps, kezdek izgulni. Belekezdenek a Hoss első számába (Kids don’t like to share), aztán egyből Violins. Még jobban izgulok: hol a May 16??? Nekem az kell! Aztán Know it all, amit az Uncommonmenfrommars-os csávó énekel. Már nem lehet sok hátra, talán egy szám... hirtelen teljes csönd van a szám befejeztével... bekiáltok teljes erőmből, hogy „May 16”, aztán mellettem egyből hárman-négyen ugyanazt. Nem vagyok benne biztos, hogy ez segített, de szerintem igen, mert Joey Cape megjegyezte, hogy „a srácok a May 16-t akarják hallani, játsszuk el nekik”... hú, ezt megúsztam. Lemegy a May 16, amit végig ordítok, aztán még egy szám, a Lag Wagon, és vége. Hát, sajnálom, hogy nem voltam több koncertjükön, de azt nem sajnálom, hogy pont ez volt az az egy, amire sikerült kijutnom: egyszerre volt best of és csemegézés ritkaságokból. 100%-osan kielégítő. Még az se zavart, hogy elmaradt a Bombs Away.

A hangulat egyébként végig fergeteges volt: valamiért imádják itt Joey Cape-et, nagyon sokan felmásztak a színpadra, ölelgették a tagokat, fényképezkedtek velük (szám közben is), body surföltek. Volt, hogy 15 ember volt egyszerre a színpadon, és a zenekart ez egyáltalán nem zavarta. A bandatagok egyébként nagyon elengedték magukat, látszott, hogy remekül szórakoznak. Azért a végére kezdett annyira bedurvulni a dolog, hogy a kidobók nem engedték fel a közönséget a színpadra (mondjuk más koncerteken ez a megszokott, szóval ne panaszkodjunk).

Befejezésképpen meg annyit, hogy érdemes megnézni a buliról készült képeket, mert Joey Cape növesztett egy hatalmas szakállat, meg a haját is, így úgy néz ki, mint egy hippi (mások szerint, mint Charles Manson). Elég sokkoló volt látni, de nagyon viccesen nézett ki, hogy egy szakállas, alacsony bácsika énekel a színpadon Joey Cape hangján.

Összegezve: lehet, hogy aki nem szereti annyira őket, annak ez a koncert se változtatott volna a véleményén, de rajongóknak ez kihagyhatatlan élmény volt!

2007. VI. 24. - Ausztria, Bécs, Arena