Punk Portál - 2021. szeptember 23.





 

Citizen Fish / Leftöver Crack – Deadline (Fat Wreck / Alternative Tentacles, 2007)


Írta: Mozart
Feltöltötte: xzoleex
Ekkor: 2007. már. 14. szerda - 10:21

Először is pár technikai kérdés: a legtöbb helyen Leftöver Crack / Citizen Fish splitként szerepel ez az album. Én azért vettem előre a Citizen Fish-t, mert egyrészt ők jönnek előbb az ábécében, másrészt övék az album első fele, hierarchiát pedig nem szabad alkotni egy split album zenekarai között, ugye? A másik dolog pedig, amire érdemes kitérni, hogy ez az album a Fat Wreck Chords és az Alternative Tentacles közös kiadványa, mégpedig oly módon, hogy CD-n a kövér kiadó dobja piacra, bakeliten pedig az AT (állítólag az első nemtudomhány példány fehér, hajrá gyűjtők!).

A split albumok sokszor elég gyatrán, vagy – találóbb szóval élve – felemásan sikerülnek, úgyhogy egy kicsit féltem ettől a lemeztől. És milyen pozitív meglepetés! Végre valami friss, valami változatos, valami egyedi jelent meg több Fat sorlemez után. És annak ellenére, hogy két zenekar osztozik a lemezen, mégis nagyon egységes, összeforrott anyagról van szó. Ez egyébként annak is köszönhető (a stílusbeli hasonlóságok mellett), hogy a két zenekar egymástól és egymás másik/volt zenekarától is feldolgozott egy-egy számot (ez összesen tehát négy, egy Choking Victim és egy LoC szám a Citizen Fish feldolgozásában, valamint egy CF és egy Subhumans szám a LoC feldolgozásában. Világos?). Mindkét zenekar öt új számmal is jelentkezett a két feldolgozáson kívül, tehát 7+7=15 szám van a lemezen, ugyanis a LoC írt egy intrót is, ami külön trekk.

Na, most már elég a technikai részletekből, főleg, hogy végre megéri a zenéről is bővebben beszélni! Először is a CF számait tárgyalnám ki, tartsuk magunkat továbbra is a kronológiához. Az összes szám nagyon hangulatos, a lassabb és középtempós ska-t kombinálja a punkkal, és az egyveleg szerintem azért nagyon jó, mert valahogy nem esnek abba a hibába, amibe egy csomó zenekar esett a kilencvenes évek ska-punk divathullámában, hogy összevágtak skás és punkos részeket, amiknek semmi közük nem volt egymáshoz, aztán ráfogták, hogy ez a ska-punk. A Citizen Fish a legnagyobb természetességgel váltogat a két stílus között (bár ez így inkább már egy stílus), minden szám jól áll neki. Az összes szám jó, de nem emelném ki egyiket sem, mert kábé egy színvonalon vannak. Inkább térjünk át a lemez második, és – valljuk be – sokkal nagyobb várakozásnak örvendő részére, a Leftöver Crack felére.

A hangulatcsináló, ám mégis igazán parasztos intró bizonyítja, hogy a LoC még mindig a tengerentúli lecsúszott, szakadt és csóró nihilista punkok szócsövének tekinti magát, akiknek az az egyik legfőbb problémájuk, hogy milyen sok rendőr él a világon. Maga az intró nem nagy szám, de valahogy mégis elengedhetetlen, hisz utána egy valóságos himnusz következik, amit (pláne egy lemez közepén) nem lehet csak úgy a semmiből elkezdeni. A Baby Punchers c. számról akármennyit áradoznék, az nem lenne elég. Nem akarok túlzásokba esni, de ebben a számban szerintem minden benne van, amit nemcsak a Leftöver Crack-ben, hanem magában a punk-rockban szerethetünk. Ha e héten odajönne egy idegen hozzám az utcán, hogy mutassak egy jó punk számot neki, biztos ez lenne az. A szerencsések egyébként már az albumot beharangozó 2 számos, múlt ősszel megjelent splitről is ismerhetik ezt a számot. Dallamos és vad, néhol táncolható, néhol őrjönghető – és a hangulata egyre felfelé ível, a vége már szinte hátborzongatóan jó. Ezért az egy számért érdemes beszerezni az albumot. Utána egy fokkal kevésbé érdekes, de továbbra is jó LoC számok következnek. Nekem úgy nagyjából az összes bejön, azt leszámítva, hogy az énekes Stza hangja néha már erőltetetten hörgős olyankor is, amikor dallamosan énekel. Erre a legjobb példa a Genocidal Tendencies c. szám, aminek végén olyan, mintha énekelne és hányna egyszerre, és közben még fojtogatnák is. Kiemelendő még a szintén „lumpenhimnusz” kategóriába sorolható Life Causes Cancer. A mínusz pontot pedig a World War 4 című szám kapja, ami akár egy emóalbumra is felkerülhetne egy másik énekes előadásában, és kicsit tisztább hangzással.

A lemez összességében nagyon jó. Egy pillanatig sem unalmas, ami nem tudom, minek köszönhető, talán a két zenekarnak, és hogy mivel ketten vannak, ezért kevesebbet játszanak. Én már régóta azt vallom, hogy a legtöbb punkzenekarnak inkább 6-7, mint 12-13 számos albumokat kéne kiadnia. Persze akinek nem jön be ez a két banda, az ezután se szereti meg őket, de én nem hagynám ki a Deadline-t. Valamilyen formában történő beszerzése mindenképpen ajánlott.