Bad Astronaut - Twelve Small Steps, One Giant Disappointment (Fat Wreck, 2006)

Írta: Mozart Feltöltötte: xzoleex Ekkor: 2006. dec. 8. péntek - 09:59

Na, végre ez is megjelent. Gyakorlatilag amióta az év eleji Lagwagon-interjúnkból (cikk) megtudtam, hogy lesz egy utolsó Bad Astronaut album, ennek a megjelenésére vártam. És már jó előre elterveztem, hogy valami olyan, frappáns nyitómondattal kezdem ezt a lemezkritikát, mint pl. „A Bad Astronautot nem szeretni génhiba, nem ismerni viszont emberiség elleni bűncselekmény”, vagy valami hasonlóval. Valószínűleg kitaláljátok, hogy ha mégsem így kezdtem, annak mi az oka: kicsit csalódtam ebben az albumban. De mielőtt belemennék, hogy miért, röviden pár szót a Bad Astronaut-ról.

A zenekart Joey Cape, a Lagwagon frontembere alapította, főleg azért, hogy kiélje a nem punkos hatásait, és megírja azokat a számötleteit, amelyek már nem férnek bele a Lagwagon stílusába. Szerény véleményem szerint már az első, 2001-es Acrophobe című albummal túlszárnyalta minden addigi zeneszerzői teljesítményét, bár az albumon még jócskán érződnek a „vagonos” hatások. A számok felépítésében, a hangszerelésben való kísérletezés egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az egyik kedvenc albumom lett belőle. Azonban a rajongásomat igazán a második, 2002-ben megjelenő Houston: We Have a Drinking Problem album teljesítette ki. Az egyik legszomorúbb album, amit még képes vagyok meghallgatni, rengeteg kísérletező elemmel, mindenféle effektekkel, és valóban érzelmes számokkal (amik az úgynevezett „emocionális” műfajtól mégis fényévekre állnak). Azt az albumot kötelezővé tenném általánosban, ha lehetne. A „futott még” kategóriában meg kell még említeni a Bad Astronaut - Armchair Martian split CD-t is, nem igazán nagy dobás, de a Jessica’s Suicide című számot arról akárhányszor meg tudnám hallgatni.

Az új nagylemezre viszont 4 évet kellett várni, és minden szempontból ez lett a legvegyesebb BA album. Egyrészt a számok egy része a dobos, Derrick Plourde (ex-Lagwagon, RKL, Mad Caddies, Ataris) öngyilkossága előtt íródott, a másik fele pedig utána, másrészt pedig ezen találhatók a zenekar eddigi legegyedibb és legunalmasabb számai is. A vegyesfelvágott-érzést erősíti, hogy itt aztán tényleg van minden: gyors, alig kétperces, majdnem-Lagwagon szám (Go Humans), lassú, unalomdíjas akusztikus prüntyögés (The Thirteenth Step), elsőre fülbemászó sláger (Good Morning Night), és még ordibálós énekkel, valamint Kill Bill-hangulatú fütyüléssel és üvöltéssel fűszerezett rocknóta (Best Western) is. Utóbbi kettő, valamint a Protect válogatásról már ismert, zseniálisan-szomorúan slágeres Minus nálam egyébként viszi a prímet, aki lusta letölteni az egészet, az mindenképp adjon egy esélyt ezeknek.

Nem ragozom tovább: ez nem a legjobb BA-album, kicsit csalódás, de aki szereti őket, azért megtalálja itt is az új kedvenceit. Joey Cape saját bevallása szerint azért nem lesz több lemezük, mert ez a zenekar az ő és Derrick ötleteinek a kombinációja volt. A számokat együtt dolgozták ki, úgyhogy nélküle az album befejezetlen és nem teljes. Én azt hittem, ezt csak szerénykedésből mondja, de sajnos ez tényleg így van - Derrick, úgy látszik, nagyon is hiányzik.