None More Black – This is Satire (Fat Wreck, 2006)

Írta: Mozart Feltöltötte: kal0z Ekkor: 2006. máj. 4. csütörtök - 21:05

A None More Black nem egy történet nélküli zenekar. Sztorijuk a Kid Dynamite-ig vezethető vissza. Az énekes, az ukrános hangzású névvel rendelkező Jason Shevchuk ugyanis a Kid Dynamite tagja (szintén énekese) volt, azután kilépett, egyes források szerint a hangszála nem bírta, más források szerint a tanulmányaira akart koncentrálni. Mindkét érvet alaposan kikezdi az, hogy a KD feloszlása után nem sokkal megalapította a None More Blacket (érdekes, hogy a KD másik „híres” tagja, a Lifetime-ból érkezett Dan Yemin szintén három szavas, Black-re végződő zenekart (Paint It Black) alapított). A KD basszusgitárosa pedig az idén nagylemezzel debütáló, nekem egyre jobban bejövő The Loved Ones-t erősíti, a NMB-hez hasonlóan a „kövér kiadónál”. Visszatérve a None More Black-re: ők még léteznek, de sok szenvedésbe került a banda életben tartása. Két tagcsere is volt ugyanis fennállásuk pár éve alatt, most viszont – állításuk szerint – megtalálták az ideális (és remélhetőleg kitartóbb) felállást.

Ami viszont a zenét illeti, hát, szerintem nem egy időtálló alkotással, sőt, talán az idei év eddigi leggyengébb Fat kiadványával állunk szemben. Egyszerűen fogalmazva: unalmas. Jó, azért elismerem, van rajta pár szám, ami az együttes dicséretére válhat, például a kezdő szám, a We dance on the ruins of the stupid stage majdhogynem himnusznak nevezhető, a szövege is arról szól, hogy a sok megpróbáltatás ellenére a banda kitart, és csak megy tovább előre. De az ígéretes kezdés annál nagyobb csalódást okoz, mert utána elég sok középszerű dal követi egymást. Olyanok, amik többszöri hallgatás után sem ragadnak meg a fülünkben, túlságosan hasonlítanak egymásra, és fantáziátlanok is. Nem tehetek róla, én próbáltam meglátni a jót ebben az albumban, de nekem ez kevés. Talán az a legnagyobb bajom vele, hogy egy (punk-rock) zene vagy legyen dallamos és fogós, vagy ha nem dallamos, akkor legalább legyen energikus, legyen benne valami, ami kárpótol a jó dallamok hiányáért. Ez az album se nem energikus, se nem ötletes, viszont csak alibiből dallamos. Az énekszólamok ötlettelenek, egyáltalán nem fülbemászóak, talán úgy fogalmaznám meg, hogy csak azért vannak, hogy legyenek. Nem akarom nagyon lehúzni ezt a bandát, mert soha életemben nem ártottak nekem. (Na és azt se akarom, hogy a tősgyökeres NMB-rajongók éjszaka egy téglával betörjék az ablakomat, bár ehhez erősnek kell lenniük, ugyanis a hatodikon lakom.) De sajnos hangszerileg se látok semmi kiugrót ezen az albumon. Közepes dobtémák, közepes gitártémák, basszusgitározó basszusgitáros.

Hogy azért valami pozitív is elhangozzon az albumról, meg kell említenem, hogy az első számon kívül van még kettő, ami jó: a lassú, melankolikus I see London, amiből nagyon átjön egyfajta télies depi-fíling, valamint az egyszerű, háromakkordos pop-nóta, a You suck! But your peanut butter is OK. Sőt, ha már itt tartunk: jók a számcímek.

Lehet, hogy bennem van a hiba, mert több helyütt olvastam róla nagyon pozitív kritikát, de azt az albumot én csak rajongóknak ajánlom. Meg azoknak, akik nem hisznek nekem.

http://www.nmbmusic.net