NOFX – Never Trust A Hippy EP (Fat Wreck, 2006)

Írta: Mozart Feltöltötte: kal0z Ekkor: 2006. már. 13. hétfõ - 22:00

Itt van hát mindenki kedvenc / egyik kedvenc / volt kedvenc zenekara, a legendás NOFX, és legújabb kiadványa, amely nem egy „igazi”, önálló EP, hanem egyfajta kedvcsináló a soron következő nagylemezhez, egy-két ritkasággal kiegészítve.

Ami a CD borítóját és az azt kiegészítő címet illeti, biztos, hogy beállítottságtól függően sokaknak teszik, és sokaknak nem tetszik, de nem ez a lényeg: a tartalom sajnos kétségkívül elég gyengucira sikeredett. A NOFX volt tinikorom kedvenc bandája, és a mai napig nem nőttem ki, még mindig szívesen hallgatom egyes albumaikat – de nem ezt. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy lemezük, ami ennyire nem jön majd be. Az a legnagyobb baja, hogy bár mind a 6 szám különböző oldalait mutatja a zenekarnak, valahogy mégis úgy érzem, egyik szám sem igazán nagy dobás. Nincs rajta sláger, aminél ingert éreznék, hogy visszatekerjem és újrahallgassam.

Az első két szám a hamarosan megjelenő nagylemezből ad ízelítőt; hát, én remélem, hogy nem ezek lesznek rajta legjobbak. Amikor először betettem a lemezt, nagy érdeklődéssel vártam a 2-es számú, Marxist brothers c. számot, mert úgy volt beharangozva, hogy a punk zenei határait feszegető, dub/post-punk/beatles-hatásokat mutató darab. Ehhez képest egy unalmas, lassú szám, ami sajnos egyáltalán nem tudott megfogni. A szövege, ha jól értem, olyan meggyőződéses kommunistákat/szélsőbaloldali elveket valló egyéneket figuráz ki, akik közben a kapitalizmus hű kiszolgálói (pl. „Remélem, hogy elég lesz a licitem az E-bayen, hogy enyém legyen a Today’s empires, tomorrow’s ashes szovjetvörös bakeliten / Kirakom a falra a Tubthumper és a Battle of Los Angeles mellé”). Aztán van még itt egy közepes feldolgozás-nóta, két újrafelvett dal a „7 inch of the month” sorozatból, meg egy új szám, ami arról szól, hogy amikor az ember még negyven évesen is zöldre festett hajjal punk-rockerkedik, akkor az már valószínűleg egy életre szól. Hát igen, nem fiatalok már El Heféék, de ez sajnos kezd is meglátszani.

A mániákus gyűjtőkön/rajongókon kívül szerintem senki nem fog rohanni a boltba, hogy megvegye ezt a lemezt. Szedett-vedett számok, amelyek közül igazán egy sem juttatja eszünkbe a NOFX hőskorát. Zeneileg közepes, szövegileg vicces akar lenni, de csak ritkán az. Szerencsémre (vagy balszerencsémre?) én menthetetlen optimista vagyok, és azért remélem, hogy az áprilisban megjelenő Wolves in Wolves’ clothing majd helyreállítja a zenekarba vetett hitemet.