Punk Portál

Rády mester ma e-mail-ben közölte velem, hogy már csak egyetlen dolog kell neki a boldog élethez, mégpedig egy Diszkrét Félhomály demókritika az én tollamból. Ezen ne múljon az öröme, íme:

A salgótarjáni DF ilyen-olyan felállásban már 2003 óta borzolja a kedélyeket, koncerten pedig már a tavalyi év óta nyomon követhettük munkásságukat. Megjárták már a Rocktogont is, de ezen az egy alkalmon kívül nem sikerült szülővárosuk, Salgótarján magas falaitól túl messzire jutni, köszönhetően relatív ismeretlenségüknek, ugyanis nevük a helyi „színtéren” kívül nem nagyon cirkulált. Idén nyáron azonban rögzítették első hangzóanyagukat, egy négyszámos demót, amelynek jó esélyei vannak arra, hogy eljuttassák a DF nevét a honi underground köztudatba. Elég rövid és változatos az anyag ahhoz, hogy dalonként elemezzem, indítom is a CD-t…

A lemezt a koncerteken is nyitódalként szolgáló Ugyanaz „nyikorgós” kezdőriffje indítja. Az első dolog, ami szembe(fülbe)tűnik, az a hangzás tisztasága. Ez nem rossz dolog, azonban szokni kell egy ideig, mert elsőre talán egy kicsit erőtlennek hat a hangszerek ilyen mértékű elkülönülése. Önmagukban amúgy nagyon korrektül szólnak a cuccok, csak a dob dinamikáját nyirbálta meg a triggerelés, de legalább sikerült „élő” hangszíneket választani a szokásos metálos durrogás helyett. Maga a dal egy középgyors tempójú zúzós kis szerzemény, igazi „együttüvöltős”, döngölős refrénnel, amely élőben különösen ütőssé teszi a nótát. A verzében picit hangosnak érzem az éneket, nem annyira fogós a dallama, hogy ennyire ki kelljen emelni. Az összes szám közül talán ez fedi leginkább a zenekar által önmagára aggatott „Minimál Rock & Roll” kategóriát, kőpunkoknak maga a gyönyör, de bárkinek bejöhet, aki szereti a nyers rockzenét. Vannak apró pontatlanságok a hangszeres játékban, főleg a dob részéről, de ezek nem igazán zavaró hibák, itt „belefér”. A szöveg értelmezéséhez nem kellenek mélyreható irodalmi ismeretek, régi téma, „szar az élet”, ugyebár. Az egyetlen ok, amiért nem marasztalom el a szövegírót az, hogy ismerem a srácok végtelen iróniáját, viszont ezzel nincs mindenki így, ezért egyes művészlelkek fennakadhatnak a világmegváltó gondolatok hiányán. Meglepően hosszú a dal, majdnem 4 perc, számomra mégsem fullad unalomba, köszönhetően az elég gyakori leállásoknak (kis vagdalással egyébként simán két és fél percesre lehetne rövidíteni a nótát, így egy fokkal intenzívebbé azt).

A második track meglepetéssel szolgálhat a legtöbb hallgatónak, ugyanis instrumentális nóta következik, a Félhomály. Persze nem kell véget nem érő szólókra számítani, egyszerű kis szösszenet ez, mégis második kedvencem a demóról. Nem több, mint egy pár perces riffelgetés, de nagyon tetszik a hangulata, igazi dögös, vidám Rock & Roll. Ha nem lennék ilyen kemény gyerek, egészen biztosan táncolnék rá. Nem kis mértékben köszönhető ez Pötyi basszusjátékának és Davey dobolásának. Előbbi amellett, hogy végig feszesen szolgáltatja a ritmust, nagyon ügyes díszítésekkel dobja fel a számot, míg utóbbi pattogós, húzós stílusa tipikus „sülthús és krumplipüré”, vagyis tök egyszerű, mégis mindenki szereti; a ritmusszekció egyértelműen ebben a dalban alakít a legnagyobbat. Ha valamibe bele kéne kötnöm, azok Davey „befejezetlen” pergetései lennének (ha meghallgatjátok a CD-t, tudni fogjátok, mire gondolok), amik végigkísérik a lemezt, de egy napnyi gyakorlással kijavíthatók. A dal végén van még egy aranyos (jobb jelzőt nem találtam, hallgassátok meg) kis gitárszóló, és már jön is a mennydörgés…

…amely (mekkora meglepetés!!!!) a Vihar című darálás bevezetőjeként szolgál. Fémarcú kollégám kedvenc DF dala ez, nem is véletlenül, ez a legdurvább, és egyben leggyorsabb 2 perc a korongon. Ellensúlyozandó a dal meglepően mötálos intróját, egy olyan üvöltést hallhatunk Sanyi gitárostól, hogy akárhányszor rossz a kedvem, csak meghallgatom eme üvöltést, és már dőlök is a röhögéstől. Nem tudom, hogy tényleg poénnak szánták-e ezt a szigorítást, de amennyiben igen, akkor telitalálat. Ha viszont komolyan gondolták, akkor lehet még gyakorolni az ordibálást, mert én kb. akkor üvöltöttem így, amikor reflex-teszt gyanánt valaki sípcsonton kóstolt egy fa testápolóval. Miután túltettük magunkat az első pár másodpercen, egy igazi punk-metál darát hallhatunk, aminek szintén nagy a mozgásra késztető ereje, de ebben az esetben már inkább pogóról van szó, mint az előző dalra folytatott rokizásról. Ütős egy szerzemény, de az énekkel problémáim vannak. Valami miatt nem elég tiszta Pötyi hangja, olyan, mintha nem kapna levegőt, ezért elég nehéz értékelnem az énektémát. Ez igen sokat elvesz az egyébként újfent jó basszusdíszítésekkel tarkított dal élvezeti értékéből, mindenképpen javítani kéne a problémát. Itt fokozottan gond még a tiszta hangzás, egy kis mocsok nem ártana bele, így túl steril, de ez már a stúdión múlik. Minden számról elmondható egyébként az, ami itt is nyilvánvaló: ügyesen használják a váltásokat a fiúk, nagyon sokat hozzátéve ezzel az anyag változatosságához (itt még egy blastbeat is befigyelne, ha nem hiányozna belőle a lábdob… lehet gyakorolni ezt is).

Van érzéke DF-éknek a dramaturgiához, a poént a végére hagyták. Ez a demó címadó dala, a Valahová. Engedjetek meg egy rövid történetet a dalról: 2005 júniusa, este van, állok másodmagammal a színpad előtt, nézem DF-ék buliját. „Nem rossz”, mondjuk egymásnak. Aztán Sanyi elkezdi ennek a dalnak a riffjét, mire mi: „Aztaaaaa…” Na, én így szerettem meg DF-ék zenéjét, ezzel a dallal. A már említett riff egyébként végtelenül egyszerű, de nagyszerű, ahogy mondani szokás, és nagyon szép basszushátteret kapott. Ez a motívum végig kíséri a dalt, elrugaszkodva a megszokott akkordozástól. Szó sincs itt punkzenéről (hacsak nem a szövegben, amely, bár ismételten nem világmegmentő gondolatok fészke, őszinteségével és megkapó fordulataival a legjobb a lemezen), ez egy szép Rock & Roll dal (nekem állandóan a Bikini „Közeli Helyeken” című slágere jut róla eszembe, nem tudom, miért). Az ének halkabb a megszokottnál, ugyanis nem voltak elégedettek vele a srácok, de szerintem így telitalálat, nem változtatnék rajta egy esetleges újrarögzítéskor. Itt található a CD legjobb gitárszólója is, amely igen meglepő módon szinte végig a verze alatt hangzik el, érdemes külön odafigyelni rá. Az első pár ütemben sántít egy picit a dob, de hozzá lehet szokni, és amúgy is hamar „elmúlik”. Tipikusan olyan ez a szerzemény, hogy azt kérdezi az ember: „Ezt még senki nem írta meg?” Annyira magától értetődő pl. az énekdallam, de mégis eredeti. Egyértelműen a lemez „slágere” (nem is lesz divat szeretni, hehe).

Ez lenne tehát a Diszkrét Félhomály bemutatkozó anyaga. Végig egyszerű (de közel sem bugyuta), feeling-es és változatos. Jó döntés volt ezt a négy dalt felvenni, nagyjából pontosan reprezentálja a zenekar által képviselt stílust. Nem igazán lehet párhuzamot vonni bármely egyetlen banda és a DF között, úgy általában a régi stílusú dallamos punk-rock kedvelőinek ajánlanám a korongot, de bárkinek megért egy próbálkozást, aki szereti mondjuk a Ramones-t vagy a Social D-t (vagyis a régi stílusú punk-rockot...)

A bandatagok: Fekete Dávid – dob, vokál
Lackó Sándor – gitár, vokál
Juhász Péter – ének, basszus

A zenekar weboldala - www.felhomaly.ini.hu
A felvétel a Demo stúdióban készült - www.demost.fw.hu

Diszkrét Félhomály - Valahová