Punk Portál

2005. március 30-án öngyilkosságot követett el Derrick Plourde, a kaliforniai punk színtér egyik meghatározó alakja, aki számtalan szállal kötődött a Lagwagon zenekarhoz: dobolt az első albumokon, de Joey Cape side projectjének, a Bad Astronaut-nak is ő volt a dobosa, és ezen kívül játszott a Mad Caddies-ben, az Ataris-ban és az RKL-ben is. Az ő halála volt az az esemény, amely Joey-t ennek az új Lagwagon-albumnak a megírására késztette így születhetett meg a zenekar eddigi legszemélyesebb lemeze. A tragikus eset után pár hónap leforgása alatt íródtak meg és lettek felvéve és kiadva ezek a számok. Gyakorlatilag az egész lemez Derrick tiszteletére íródott, a szövegek gyakran (közvetve vagy közvetlenül) róla szólnak, valamint az elmúlásról és hasonló szomorú dolgokról.

Ennek megfelelően ez az album nem egy átlagos Lagwagon sorlemez. A vidám dallamok szinte teljesen száműzve lettek, talán kivéve a címadó számot és a lemez befejező dalát, a Days of New-t (amelyre még visszatérünk). Nem baj, a Lagwagont eddig is a szomorú számaiért szerethettük inkább. A dallamok borongósak, sötétebbek, nem annyira egyértelműek és ezért sokkal nehezebben befogadhatóak, mint a korábbi albumokéi. Ezen az albumon nincs egy kimondottan slágernek nevezhető nóta sem, szóval ne várjon senki Bombs Away kaliberű számokat. Ezzel szemben hallhatunk végtelenül szomorú dalokat, amelyekhez ugyanilyen szomorú szövegek párosulnak (The Worst, Heartbreaking Music, Sad Astronaut, de gyakorlatilag majdnem az összes szám címét felsorolhatnám itt). És ha már a szövegeknél tartunk, a szokásos módon nem nagyon állnak össze a szövegek egy konkrét történetté, nincs elejük vagy végük. Gondolatfoszlányokat, emóciókat és hangulatjelentéseket kapunk, de nagyon kifejezőek, még ha nehezen érthetőek is a magyar anyanyelvű zenehallgató számára.

Ahogy mondtam, az egész lemez elég borús, de azért a vége felé van egy kis pozitív felhangja, és ennek külön örültem: az utolsó szám, a Days of New a megnyugvás száma, egy kicsit vidámabb, vagy legalábbis nem olyan kiábrándult, mint a többi (Kellett írnom egyet a jobbik énemnek is), amelyet Joey a nőjének (fogalmam sincs, hogy felesége vagy barátnője van-e) címez, de persze itt is előjön Derrick: ...de lehet, hogy sohasem találkoztunk volna, ha ő nincs / Hé Derrick, talán valahogy hallasz minket / (...) Megváltoztattad az életem / Biztos vagyok benne, hogy tudtál erről / Soha nem felejtem el / A szavakat, amiket mondtál / Soha nem felejtem el / Az életet, amit éltél / Soha nem felejtem el. Hát igen, és ilyen szövegekkel van tele ez az album. Politizálós számokat senki ne is várjon. Az utolsó szám után egyébként meglepetésül található egy rejtett szám is, a Live in a Dive albumról és a koncertekről már ismert The Chemist című dal, amely végül akusztikus verzióban került rá erre a lemezre.

Aki nem ismeri a Lagwagont, annak biztos nem ezt az albumot mutatnám meg először. Ez egy speciális alkalomból íródott speciális album. Nehezen befogadható, nekem csak a harmadik hallgatás után kezdett el érlelődni. Nem az a fajta zene, ami meg fog ragadni minket, ha e-mailezés közben, mp3-ban hallgatjuk a gépünkön. Teljes odafigyelést és átérzést, többszöri hallgatást igényel. De meghálálja magát: szerintem egy ilyen album több emóciót közvetít, mint a magukat emónak aposztrofáló mai bandák 95%-a. Adjatok neki pár hallgatást, és lehetőleg ne a Fat Wreck honlapra is felrakott, Automatic című szám alapján ítéljétek meg az albumot, mert az elég gyengécske lett. Akkor inkább legyen a The Contortionist, a Virus, vagy a (Dan szerint nyivákolós) Sad Astronaut. Mint mondtam, nem egy szokványos Lagwagon-albumról van szó, nincsenek rajta slágerek; ugyanakkor a lemez megírásának alpjául szolgáló esemény miatt nagyon egységes, hangulatban és zeneileg remekül megkomponált anyag, és éppen ezért legalább ugyanannyira értékes, mint a többi.

http://www.lagwagon.com

Lagwagon  Resolve (Fat Wreck, 2005)

Lagwagon Resolve (Fat Wreck, 2005)