Propagandhi - Potemkin City Limits (Fat Wreck Chords, 2005)

Írta: Kuti és Kobera Feltöltötte: xzoleex Ekkor: 2005. okt. 28. péntek - 15:37

A régóta áhítattal várt lemezek egyik sajnálatos jellegzetessége, hogy általában mélységes csalódást okoznak az összetett kézzel várakozó hallgatónak - legalábbis ez a trend volt megfigyelhető az elmúlt 5-7 évben.
A Death By Stereo-t mintha szérummal oltották volna be a minőség ellen és eveztek évről évre a zsenialitás dicső hullámaiból, a középszerű amerikai metalcore egyhangú mocsarába, a Good Riddance anno a példaértékű „Ballads…” után gyakorlatilag megszűnt igazi dalokat írni, de említhetem a közelmúlt trendjei közül az Atreyu-t is, akik a (véleményem szerint) korrekt kis „Suicide Notes…” után kiszúrták a szemünket a béna „The Curse”-szel, amin összesen 3 értékelhető szám van és jóindulatú vagyok, mert még nem tettem említést a borzasztóan égő sminkes-Suicide Girl-ös klippről. Alátámasztandó az elhangzottakat, sorban áll még: Strike Anywhere és a fárasztó „Exit English”, Boysetsfire és a középszar „Tomorrow…”, American Nightmare és a vegyes „We’re Down…”, és már csak az új DrugZone-ban bízhatunk, bruhaha.

Nos, a Propagandhi sosem volt a trendek zenekara. A Propagandhi annyira jó, okos, megbízható és humoros, hogy égő nem szeretni, legyen az aktivista punkkörökben vagy epitáfos gimiseknél. Először 96-ban olvastam róluk egy Profane Existence-es kritikában, melynek vaskalapos PC járőr felelőse bevalotta, hogy bármennyire is fente a késeit a Fat Wreck Chords-os postaküldemény láttán, egyszerűen képtelen volt fogást találni a lemezen: tökéletesen hiteles, őszinte, szórakoztató, grúvos rock n’ roll lemez és propaganda-anyag, melynek ott a helye mindenkinek a polcán, aki kicsit is szereti az underground rockot. Én szerettem az underground rockot és már repedt is a kis malacperselyem és ment el a háromheti zsebpénz a Wave kasszájába, a szettyó Sharp lejátszómba pedig a „How To Clean Everything”. Annyira mondjuk nem volt szar az a lejátszó, mert hát mikor ’92-ben vettem és azért akárhogyis nézzük, ’98-ig simán bírta. Nem beszélve arról, hogy volt amin keresztül ment, egyszer a Kobera például leöntötte kólával, onnantól kezdve nem játszotta le a másolt lemezeket. Ja, szóval, két-három hét végeláthatatlan várakozás után megjött a „Less Talk, More Rock” – Madár Andris, keep it real yo. A többi már történelem. 2000-ben elkészült a „Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes”, 2001-ben pedig megváltozott a világ és azóta kedvenc anarcho-szindikalista dialektiko-feminista filantro-mazochista barátaink nem pörgették túl ezt a stúdió-ügyet - egészen mostanáig. Az új lemezzel turista-körútra hívnak minket városszéli fagyhalállal, amerikai sorozótisztekkel, izraeli telepesekkel, szájra terjedő tripperrel és szar Vans Warped Tour-os bandákkal népesített Patyomkin-falvaikba.

Nincs sok értelme arról értekezni, hogy mennyire „harap” a gitár vagy „lüktet” a dob: a „Potemkin City Limits”, mint valamennyi Propagandhi lemez, túlmutat a puszta zenén. Ami viszont jelen esetben rendkívül fontos, az az, hogy mindezt maró humorral, öniróniával és nem utolsó sorban elsőosztályú zenei teljesítménnyel megspékelve teszik, immunissá téve ezáltal magukat a műfaj megannyi rákfenéjére, amely előszeretettel pusztít a habzószájú PC warriorok soraiban (ld. fantáziátlan, szar zene, humortalan, önmagukat a végletekig komolyan vevő szigorú feministák, stb.). Egy olyan észak-amerikai anarcho-punk közegben, ahol ha csak említést is tesz az ember (az amúgy erre fogékony) beszélgetőpartnerének arról, hogy milyen jók a magyar csajok, már lángol az őt körülvevő izzó riot-grrrl tekintetek kereszttüzében (hah! az irígység nagy úr!) - nos egy ilyen közegben mindenképp üdítően hat a humor és az elegáns alázás – márpediglen ezekért a három winnipegi kutyaütőnek nem kell a szomszédos Államokba mennie. A lemezt természetesen, mint mindig, belengi a szomszéd Sátántól való maximális elhatárolódás szinte már beteges vágya (A Speculative Fiction), de a feketelevest felszolgálják otthon is: a Rideau Hall-ban ücsörgő tétlen/tehetetlen kanadai vezetéstől a Saskatoon-i rendőrség halálbrigádjáig számos elemet sorakoztatnak fel bebizonyítandó, hogy nem csak II. Katalin cárnőt vezették meg papíramasé homlokzatok illúziójával: az ezredforduló minden bizonnyal (papíron) legmagasabb életszínvonalát és legaranyosabb jávorszarvas-plüsseit prezentáló ország is rejthet mocskos kis titkokat a padláson és szemmel láthatólag Propagandhiék (tölthető) elemlámpákkal, (vászonzsákos) porszívókkal és (őőő…reciklált / újrahasznosítható / kommunista) felmosórongyokkal felszerelkezve hatkézzel feszegetik a feljáratot. Chris Hannah (alias Glen Lambert, az új tag – erre a csavarra most nem térnék ki) kiénekli a magas hangokat, Todd the Rod még több szerepet kap a mikrofon mögött (talán túl sokat is), Jord meg maradt Jord. Hál’istennek olyan lemezt tart a hallgató a kezében, amelyik elsőre elgondolkodtató pislogást vált ki az emberből, majd egyre többet kerül a lemezjátszóba, és a nem feltétlenül egyértelmű számszerkezetek/szövegek apránként elnyerik méltó helyüket a hallgató zenei G pontjánál.
Mint említettem, Toddnak talán kevesebbet kéne énekelni, hiszen Chris hangja kategóriákkal karakteresebb és akaratlanul is védjegye a bandának. Másik jellegzetessége a „Potemkin…”-nek, hogy egyre több riff árulkodik a zenekar gyökereiről, ugyanis három vidéki tresmetálos hülyegyerekről van szó (akik valamiért ellenállhatatlanul emlékeztetnek a 90-es évek fordulójának Koberájára) - és én személy szerint nagyon örülök, hogy ez megnyilvánul az új lemezen is. Az egyetlen gyenge pont talán a mondattagolásnál van: nagyra értékelem Chris szövegeit, de célszerűbb lenne ezeket organikusabban tálalni, jobban beleolvasztva a zenébe, nem pedig elkezdeni egy sort és az utolsó melléknévre vonatkozó szót például a következő verze elején bemondani - ilyesmik.
No de ne faszozzuk túl az elemzést: egy nagyszerű anyagról van szó, amelyik ismét képes felvonultatni a banda jellegzetességeit úgy, hogy közben újat, olykor szokatlant mutat – mint eddig az összes lemezük.

Zenéről túl sokat pofázni felesleges, ezért inkább mindenki vegye meg a lemezt a punkftp-n és hallgassa meg ötször. Aztán ha tényleg tetszik, kuporgassátok össze kis pénzeteket és rendeljétek meg valahonnan, mert a bandáknak kell a zsé.
Ja, még ezt hadd idézzem be:
„I hear this year's Vans Warped Tour is "going green!"
I guess they heard that money grows on trees.
Hope they ship all those shitty bands overseas
Like they did the factories.”
(Rock For Sustainable Capitalism)

Kobera G. kritikája:
Na, nagysokára csak megszületett az én verzióm is. Egy dolgot rögtön az elején fontosnak is tartok megjegyezni: a Propagandhi azon kevés zenekarok egyike, akikkel szemben olyan szinten vagyok elfogult, hogy gyakorlatilag bármit csinálhatnak, én akkor is bekajolom. Pedig aki ismer, az tudja, hogy két dolog van, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik az ”óóó-zással” operáló, dallamos punk zene, azok a bandák legalábbis mindenképpen, akik jobb ötlet híján még 2000 után is képesek ezt erőltetni. A másik pedig az ulra-PC világmegváltás. Úgyhogy ennyi erővel akár utálhatnám is őket, de mindenesetre tökéletesen átérzem a már említett Profane Existence kritikusának helyzetét. A Propagandhin ugyanis amióta csak ismerem őket (a már gyerekkorában is komcsi-gyanús Kutinak köszönhetően), valóban nem lehet fogást találni. És ez egyaránt érvényes mind a zenéjükre, mind az eszmeiségükre, na nem mintha ezt a kettőt náluk külön lehetne választani. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudnék a Propagandhinál hitelesebben és elkötelezettebben politizáló zenekart említeni. Még felsorolni is sok, hogy mi minden mellett és ellen állnak ki, néhány jelzőt Kuti beszámolójában megtaláltok, de akár a végtelenségig lehetne folytatni. Ami nagyban megkülönbözteti őket a többi ”balos” beállítottságú zenekartól - akik jelentős része pusztán az öltözködésének kiegészítőjeként kezeli az ideológiát -, az a meglehetősen radikális szövegeikben rejlő humor és irónia, mellyel ha szexivé nem is, de mindenesetre szórakoztatóvá teszik a politikát a keményvonalas prédikálás helyett. Ha valaki nem érné be a szövegekkel, a cd-n (a más zenekaroknál szokásos videóklipp helyett) még töménytelen mennyiségű propaganda-anyagot találhat az emberi jogoktól kezdve, a veganizmus miértjéről és hogyanjáról (igen gyakorlatiasan, receptekkel ellátva), hogy az igen terjedelmes linkgyűjteményt már ne is említsük. És hát mivel mégiscsak egy zenekarról van szó, illene néhány szót ejteni a zenéről is. Eddig is lemezről lemezre érezhető volt a fejlődés, különösen a ”Less Talk, More Rock” és az ezt megelőző ”Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes” közt volt éles a váltás, ami nagyban volt köszönhető a ma a Weakerthansben nyomuló John K. Samson basszusgitáros helyére érkező, jóval keményebb háttérrel rendelkező Todd The Rod Kowlsky-nak. Most nagyjából ott folytatják ahol négy évvel ezelőtt abbahagyták, a változás mindössze annyi, hogy ezúttal sokkal dallamosabbra vették az éneket, fifikásabbra a gitártémákat, és talán most lehet leginkább érezni az eddig is sokat emlegetett, de talán először kézzelfogható speed-metál hatásaikat. És ha már ének, akkor hadd védjem meg Tod-ot (bár kétlem, hogy erre különösebben rá lenne szorulva), hiszen legtöbbször az ő ércesebb orgánumát érik elmarasztaló szavak: kifejezetten örülök, hogy több szerepet kap a mikrofonnál, egyrészt én eredendően odavagyok a tuskó hangon való hőzöngésért, másrészt meg nagyon szerettem az előző bandáját, az I Spy-t is (szintén kapható a PunkFtp-n vagy megrendelhető a Propagandhiék által üzemeltetett G-7 Welcome Committe-től), így könnyebb csillapítani a hiányérzetemet. Na meg persze ahol ő énekel, annak meg is van a helye, tökéletesen passzol a zenéhez. Mivel a lényeget Kuti barátom már úgyis leírta előttem, így nem is nagyon húznám tovább, de egyszerűen én sem bírom ki idézet nélkül: ”Anyone remember when we used to believe that music was a sacred place and not some fucking bank machine? Not something you just bought and sold? How could we have been so naive?” Hiába, a világ változik, de egy biztos: a Propagandhira lehet számítani.

http://www.propagandhi.com/