Punk Portál

Az indulás

Egy szép, napos, sokat ígérő szeptemberi reggelen a megbeszélt találkozási pont hol is lehetett volna máshol, mint a jó öreg próbaterem bejáratánál. A szorgalmasabb, megbízhatóbb tagok percre pontosan érkeztek, tehát egyedül én kezdtem hozzá a hangszerek összekészítéséhez, várva a többiek segítségét. Kisebb-nagyobb csúszással be is esett mindenki, a basszusgitárost kivéve, akit nem lehetett utolérni se mobilon, se otthon.
Jó másfél órás töprengés után, miközben azzal a gondolattal kacérkodtunk, hogy netán itthon hagyjuk a srácot, befordult a sarkon kis úti szerkójában.
A szokásos kötelező köröket leróva már koradélután volt, mire kiverekedtük magunkat a fővárosból. Sofőrünk, Jaki, jól rá is lépett a gázpedálra, hogy odaérjünk Szlovéniába.

Murska Sobota

Elég furának tartottuk, hogy a szlovén határt átlépve minden megváltozott, olyan rendezett, “igényesebb” lett. Azt azért hozzá kell tenni, hogy “Magyarország elhagyása” nem volt problémamentes. Nos, az úton végig rajtam volt a biztonsági öv, hiszen én ültem elől, a sofőrt navigálva. Mint általában az egyenruhások, a határőrök is szeretnek belekotnyeleskedni a dolgainkba, így most sem hagyhatták ki az alkalmat. Mielőtt lefékeztünk volna kis bódéjuk előtt, kikapcsoltam az övet, mert ilyenkor úgyis hátra kell menni, megmutatni a csomagterünk tartalmát. Még meg sem állt teljesen a jó öreg zöld Merci, mire az a “nyikhaj” határőr fiúka bátortalan hangon közölte velem, hogy elmulasztottam bekötni magam. Hiába győzködtem, hogy egész idáig be voltam kötve, és csak azért szabadultam meg az övtől, hogy kinyithassam a busz hátulját, nem hatott rá a monológom, pedig arcára volt írva, hogy ő szarna az egészre, de valamilyen külső nyomás hatására meg kell írnia a büntetőcédulát. Körbetekintve észrevettük az agresszort, egy középkorú, jól megtermett, húsos, zsíros bajszú, rosszul öltözött “posztkomcsi” példányt a háttérben, és egyből levágtuk, hogy szegény srácot ez az emberutánzat tartja kontroll alatt, és szerencsétlen csak a kötelező ukázt teljesíti, ami ciki volt neki is meg nekünk is egyaránt. A bölcs, csupaszív főnöke még azt is megtiltotta, hogy a dohányzásra kijelölt helyen zenekartársaim elszívjanak egy staubot. De örüljenek csak a háromezer forintjuknak, amiből úgysem fognak látni egy fillért sem!
A klub nagyon tuti volt, sem a szervezésre, sem az ellátásra nem lehetett egy rossz szavunk se. Éppen ezért nagy kár, hogy nem volt nagy tömeg a koncertteremben az előadásunk ideje alatt.
Szállásunk kb. 30 kilométerre volt egy hegyoldalban álló kis bungalóban, ahol nekem és a jó öreg Jakinak, aki időzített szellentéseivel pontosabban ébreszti az embert reggel nyolckor, mint bármelyik svájci óra, a kocsiban kellett aludnunk, mert a teljes személyzet nem fért be a szobába.

Maribor

Utaznunk ugyan sokat nem kellett, konkrétan hatvan kilométert, de ezen a kis szakaszon párunknak sikerült úgy összeveszni, hogy majdnem sértődés lett belőle. A vitatéma a jó öreg emberi önérzetet célozta meg, olyan állításokkal, hogy a véleményed szar, ez nem így van, hanem úgy, ahogy én gondolom, mert ahogy én gondolom, az a tuti! Személy szerint én azt a tanulságot vontam le az egészből, hogy a jó meg a rossz szubjektív fogalom, sőt, az egész világon a vélemények szubjektívek, és csak kevesek képesek saját szemüvegük nélkül látni az “objektívet”, feltéve, ha van egyáltalán ilyen.
Mariborban játszottunk már, elég sokan el is jöttek, és szemtanúi lehettek, amint látványosan eljátszottuk a számainkat. Vacsorára a helyi szendvicsbárból rendeltek mindenkinek egy ütős adagot, amivel jól meggyötörtük korgó gyomrunkat. Amúgy a hely régen egy orosz laktanya péksége volt, most pedig skate-parkká nőtte ki magát, tele kocsmával meg szórakozóhelyekkel, szerencsénkre! :))
Meg kell említeni, hogy volt ott egy-két srác, akiknek az aurája már első ránézésre is sötétséget árasztott bele a nagyvilágba, és ahogy az lenni szokott, ilyen erők hatására az este nem is telhetett el feszültség nélkül. Azzal kezdődött, hogy az egyik mintapéldány mellettem elhaladva valamit gagyogott szlovénül, persze tekintetemet elkerülve, amiben a “kurvá” szó is benne sunnyogott. Nyilván nem az anyámat szidta, hahaha?
Aztán a többiektől próbált cigarettát tarhálni, és ők minden egyes szavára nevetéssel reagáltak. A végén már ordibált a marha, erre társaim vérszemet kaptak, és aljas, kompromisszumot nem tűrő röhögésben törtek ki, és kértek tőle egy cigarettát, amit a baromarcú egója már nem tudott elviselni, és inkább továbbállt.

Üster

Egy szép félnapos út után értünk a helyre, ahol szintén játszottunk már, mint az később kiderült, hogy azóta messze ment a hírünk. Azért azt hozzá kell tenni, hogy a svájci határ átlépése sem volt piskóta. Egy kockakarcú “szöszi határőr úr” kérdezgetett tőlünk olyan dolgokat, mint pl. van-e bejelenteni-vagy elvámolnivalónk, amire rezzenéstelen arccal valaki a hátsó sorból rávágta, hogy nincs! Erre a szigorú tekintetű bácsi: “open the back door, now!!!” Nyugalmat színlelve elindultam a back door felé, egyre növekvő görccsel a hasamban, gombóccal a torkomban. Az ajtó kinyitása pillanatában kiesett az egyik táska, ami azok között táskák között volt, amik kinyitása bizony következménnyel járt volna. Erre a határőr, nyissam ki azt, amelyik leesett! De abban nem volt szennyesen meg pár alsóneműn kívül semmi érdekes, így hát elköszönt tőlünk. A balek!!!
A későbbiekben próbáltam ráerőltetni a többiekre azon szubjektív véleményem, hogy ez isten ujja volt... de nem hittek nekem. :))
Az előzenekar egy mexikói trash-death metal banda volt, akik bizarr kinézetükkel egyből belopták magukat a szívünkbe. A gitáros egy kb. 50 év körüli arc volt, aki megkérdezte tőlem szerény angolsággal, hogy ismerem-e az Omegát, mert a nyolcvanas években vásárolt Mexikó szitiben egy Omega bakelitet, és tökre bejött neki. Erre egyből képen röhögtem szegényt, sajna nem tudtam megállni, hogy ne törjön ki belőlem. Omegát Mexikóban? Ez aztán a sztori! :))
Amúgy ez a zenekarszerűség három tagból állt, vonattal turnéztak, és mindenhol félmeztelenül játszottak, így hát a közönségnek alkalma adódhatott megcsodálni az ősz szőrszálak tengerét a gitáros lógó mellén. A mexikói brigád következő állomása 5 nap múlva volt a cseheknél, s kérdésemre, hogy addig mit fognak csinálni, válluk megvonásával válaszoltak..
Egy nagy adag jóindulattal megengedtük nekik, hogy előttünk játsszanak, és el is buktuk. Minimum másfél órát nyomtak, nagyon komolytalan, gyenge szinten, meggyalázva e műfaj értékeit, pedig bíztam bennük, és mégis!
De a közönség rendületlenül kitartott mellettünk, és megvárta nagyon későre tolódott fellépésünket. Nem is kellett csalódniuk, mert kifogástalan bulit toltunk.
A másnapot Zürich-ben töltöttük, mert nem volt koncert. Gyönyörű városka, látszik rajta a jólét. A turnészervezőnk által ismert arcok adtak szállást aznapra egy helyi foglaltházban, ami az ilyen helyekre nem jellemző magas nívószinttel fogadott minket.

Oschersleben

Egész nap utaztunk, s ez a tény nem kis mértékben vágta haza az idegeinket, meg a hátsónkat. Ez a városkaféle Észak-Németországban fekszik. Nagyon csini tarajospánkok fogadtak minket egy-egy üveg vodkával, viszkivel és rengeteg kajával. Volt ott minden, csocsó, biliárdasztal, vagy 10 kutya, temérdek kutyaszar, egybe érkezésünk után egyből bele is léptem, ráadásul egy csúszósabb példányba (szerencsére jobb lábbal), és majdnem bele is taknyoltam egész testtel, a helyi arcok nem kis örömére.
A koncert családias hangulatban telt, de ennek ellenére nagyon élveztük. Utána hatalmas buli kerekedett. Az erotikusan vaskos lábú, bizarr fejű csaposhölgy gátlástalanul tolta ránk az italt, közben bömböltek a nagyobbnál nagyobb rock-slágerek, amit szintén ez a hölgyemény kevert az italok mellett. Rajtam kívül talán minden egyes zenekartag tett legalább egy próbát a “szépség” meghódítására, aki hajnal háromtól reggel hatig tolta fülünkbe a német nyelvű igénytelennél igénytelenebb gagyipunkot. Egy kiadós reggeli után irány a főváros, Berlin.

Berlin

A várost átszelve érezhetővé válik, mely részek, mely emberek voltak kelet-berliniek, s melyek a nyugatiak. A klub egy komplexumban volt, ahol hegymászóknak fenntartott gyakorlatozó terep is található, meg jó néhány café és pub. Remek hangulatú eldugott hely a város szívében.
A berlini szervező ugyan mindent megtett, hogy a koncert sok ember tudomására kerüljön, de sajna ennek ellenére alig látogattak el ide, mert velünk párhuzamosan egy híresebb amcsi banda játszott valahol a városi rengetegben. Berlinben szinte minden héten elcsíphet az ember egy nagy nevű előadót vagy bandát. Nagyon frekventált hely, nemcsak művészeti szempontból. A koncerten extra meglepetésekkel kápráztattuk a foghíjas tömeget, akik bőszen nevetgéltek poénjainkon. A szállásunk a központhoz viszonylag közel volt, és nem hittük el, hogy cakumpak 800 eurót fizetnek rezsivel együtt, ezért a 250 négyzetméterért, amiben akkora csak a fürdőszoba, mint az én egész szobám. A szervező srác extra-bizarr természete és tekintete mellett, a lakásában meglepett még valami. A sztori pont a fürdőszobához kapcsolódik. Már vagy három napja nem tudtam (vagy csak lusta voltam?) lezuhanyozni, s miután megpillantottam a fürdőszoba színvonalát, egyből megjött a kedvem, pedig hulla fáradt voltam. Hatalmas, dzsakuzi jellegű kád fogadott a fürdőhelyiségben, amibe legalább két gruppi és egy rocksztár belefér, na meg egy láda pezsgő, hahaha!!! Belehuppantam a jó forró vízbe, és már ellazultam, mikor oldalra néztem, és megpillantottam a fali polcon egy aranybevonatú elemes vibrátort. ÁÁÁ, mondtam, na ez meg mi a fasz? Hát, pont az volt, csak mechanikus.
Gondosan ügyelve lecsempésztem a polcról egy tusfürdőt, mert a fürdőszobalázamban elfelejtettem behozni az enyémet, mire a polc megbillent, és a szép méretes műbroki lerepült pont bele a vízbe.
No comment!!!
Két ujjal megragadtam a végét, és kiraktam száradni, káromkodások közepette. Másnap kipróbáltam (mármint bekapcsoltam...), hogy működik-e, és szerencsére kifogástalanul brümmögött és zakatolt.
Kérdem én, minek a fürdőbe egy ilyen “szerszám” egy olyan lakásban, ahol öt férfi lakik? Inkább nem is akarok belegondolni a válaszba, hahaha...
Ráadásul még egy napot Berlinben töltöttünk, mert nem volt koncert, így hát kénytelenek voltunk megkérni a srácot, hogy hadd maradjunk, aminek persze ő nagyon örült, hisz az ő helyében ki ne örült volna annyi sok helyes friss húsnak. Ráadásul minden gátlást levetve nyílt meg nekünk hajlamairól a városnézés alkalmával, ami még ellenszenvesebbé tette. Ami a csúcs-kellemetlenség volt, hogy elvitette magát a következő állomásra, Giessen-be, mert ott éltek a szülei, és családlátogatásra adta a fejét, pont most, basszameg!
De mivel ilyen vendégszerető volt, mi is engedtünk, és leszállítottuk a szülőknek, csak egyetlen kikötésem volt, méghozzá az, hogy nem vagyok hajlandó mellé ülni! :))

Giessen

A promóter egy helyi srác volt, akinek a faterja magyar, így hát beszélte anyanyelvünket, ami nagyon jól esett. Ebben a klubban is játszottunk már, szóval tömegre számítottunk. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy azon a héten szünet volt a suliban, és ilyenkor nem sok fiatal tartózkodik a városban, mivel Giessen diákváros. Kicsi, de lelkes közönségünket elkápráztattuk remek zenénkkel és szimpatikus megjelenésünkkel; megragadó performansszal, abban a nagyon igényes, többszintes művházban, ami a város kulturális központját képezi. :)))
A koncert után kellemes kebabozás tört ki a török ételekről gondoskodó helyi vendéglátó egységnél, ahol a paprikaport nevezhetnék a világ legerősebb étele címére. Az első harapás után mindenki szeme láttára a mutatóujjammal kellett lekenegetnem a szendvicsről. Ez azért volt máskülönben full ciki, mert kisvártatva ellátogattam a mellékhelységbe, és azzal a kézzel nyúltam hozzá. Aki ismeri a szitut, átérzi! :)))
A szálláson már kezdtünk megnyugodni, mikor értesítettek bennünket, hogy a másnapi kölni buli elmarad, ami természetesen a turné legfontosabb koncertje lett volna. A klubban ugyanis tömegverekedés tört ki, és bezáratták. Ez a mi szerencsénk, még egy day off, a kurva életbe!!!

Hohenbrugg

Szerencsére az osztrák kollégák jófejek voltak, és elláttak minket alvóhellyel, és minden földi jóval, hisz egy nappal előbb érkeztünk falucskájukba. Utólag belegondolva, mérlegelve a dolgokat, talán nem is volt baj ez a kis gikszer, mert a tervezett kölni koncert után, egyből indulni kellett volna, hogy odaérjünk Hohenbruggba, ami mellesleg 20 km-re fekszik a magyar határtól. Itt még a hazai mobilhálózatokat is be tudtuk fogni.
Monológ: Nem kívánom semelyik zenésznek azt, hogy egyből a koncert után egy 14 órás kocsikázásban vegyen részt, és a megérkezés pillanatában megint teljesíteni kelljen a színpadon. Már nemegyszer kipróbáltuk az ilyesmit, és mondhatom, nem könnyű feladat sem fizikailag, sem lelkileg.
Itt, Hohenbruggban, egy családi ház pincehelységében megágyazott matracok vártak minket. Hála a mindenhatónak, hogy egy ilyen út után nem megint polifómon kellett nyugovóra térnünk. Másnap délután irány a klubhelységnek kijelölt óriáspajta. Nem volt közvetlen buszjárat, így hát nem is értettük miért mondja a szervező, hogy 400 embert vár aznap estére. Aztán láss csodát, nyolc körül megtelt a mező autókkal, és az emberek úgy “fröcskölődtek” befelé a klubba, mint Lackó “formás” férfi-felsőtestéről az izzadtság egy kiadós koncert közben. Egyszerűen nem hittünk a szemünknek. A közönség 70 százaléka fiatal diáklány volt, akik szomjazták a külföldi zenészeket. Mondanom sem kell, hogy jó hangulatban telt az este, VÉGRE!!!

Kladno

Többszöri tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hatóság emberei nagyon jó arcok. A határőr egy aranyos, nagyis típusú, pirospozsgás orcájú, kedves, talán már nyugdíjas néni volt, aki mosolyogva ellátott minket néhány cseh nyelven eldurrantott instrukcióval, és tovább engedett utunkon.
Éppen kezdésre estünk be a klubba, ami nem is klub volt, hanem egy kocsma. Olyan kicsi volt az az amúgy egy arasznyi magas színpad, hogy a dobszerkó teljesen beterítette, és nekünk az asztalok között kellett játszanunk. Hálából olyan elánnal és pimasz előadással bömböltünk, hogy elállt a közönség lélegzete. Az asztalok tetején sörök között lavírozva pengettük fülbemászó akkordjainkat, a csehó tulajának óriási megrökönyödésére. Mindenki totál paff volt, és az arcokra volt írva, hogy nem mindennapi élménnyel gyarapodott szívük világa. Az éjszakát Prágában töltöttük külföldi turnémenedzserünk apartmanjában. Ez a város annyira pompás hely, hogy az ember nem is tudja eldönteni, melyik főváros a jobb, a sajátja vagy a cseheké.

Hradek Kralove

Ennek a névnek a hallatán borsódzik a hátam most is. Télen már jártam itt, és nagyon ráfáztam. Ez a hely adott alapot a részegség mértékegységére, azaz 1 HK-ra.
Ha 1 HK-ig eljut az ember, akkor sok jóra ne számítson, de ha eléri a másfelet, akkor a kudarc biztosítva lesz!
Szóval télen beleszaladtam az 1 HK-ba, ugyanis a tulaj, aki csapolt is egyben, annyira megkedvelt minket, hogy ingyen szórta ránk az abszintokat és viszkiket. Jó szokásához hűen most is ezzel a trükkel próbálkozott, a többiek vesztére. Én, látván a buli katasztrofális végét, elvonultam aludni olyan hajnali kettő körül, viszont a srácok még kitartottak. Reggel nyolckor kellett kelni, ami nagyon nehezen ment, és mit hallok? A zenésztársaim fáradt kurjongatásait. Le sem feküdtek!
Előjöttem hát az alvóodúból, s egyből két csillogó női szempárral találkozott tekintetem, melyek a vadul kent fényes ajakír felett tündököltek szimmetriatengely nélkül. Mivel józan voltam, a legnagyobb jóindulatom ellenére sem tűntek exkluzívan magnetikusnak. Kiderült, hogy a tulaj annyira kitett magáért, hogy hajnali 5-kor még prostituáltakat is rendelt, nehogy szó érje a ház elejét. Ez aztán a vendéglátás!
Persze a testi iparosok kuncsaft nélkül maradtak, szerintem mellesleg legnagyobb örömükre, mert a srácok által szolgáltatott szánalmas látvány biztos elvette az aznap hajnali munkakedvüket, unott hangulatukból következtetvén.
Örök hála a tulaj italbeli jóindulatának!
Kollégáimat elnézvén boldogan nyugtáztam, hogy jól döntöttem a korai lefekvést illetően. Végig szenvedtek és nyögdécseltek a lengyelországi Zakopane-ba tartó hegyes-dombos utakon.

Zakopane

Ismerős klub, a lengyel síparadicsom kellős közepén. Teltház fogadott minket, sok művészetre-művészekre éhes emberrel. Az üzletvezető egy lengyel bombázó, aki csini kis szexi szemüvege mögül kémlelte a helyes idegeneket.
Hát igen, meg kell hagyni, a lengyel mezőny elég erős...
A bulin minket sem kímélő óriási pogó tört ki, éljen!
A koncert után gyorsan nyugovóra tértünk, mert a legszörnyűbb út következett, 700km a lengyel utakon. Csak két óránk volt az indulásig, amit két kollégám kivételével, mindenki alvással töltött. ők pedig keményen megmulattak a perverz üzletvezetővel a saját irodájában, ingyen vodkával megspékelve ezt az alkalmat. Erre a helyre is jól “beitta” magát a banda!

Choinice

Észak-Lengyelországban járunk. Az utat tehenek hada övezte egészen a kisvárosig. Feltűnt nekem a kétezredik tehén után, hogy egyikük sem fekszik. Mármint nem úgy fekszenek, mint például egy kutya, elterülve, hanem csak úgy ledőlnek, nagy méltósággal... Ha nem éppen legelésznek, vagy bambán néznek ki a nagy buta fejükből, mint ahogy azt ex-dobosunk tette, akkor legörnyednek a fűbe, és lógatják a búrájukat. Viszont nem fekszenek le, nem terülnek el teljesen! Hihetetlen!
Előjöttem egy olyan elmélettel, hogy a tehenek olyanok, mint a lovak, állva alszanak. A jelenlévők persze nem fogadták el érvelésem. Viszont ők sem tudtak nekem mutatni teljesen fekvő pozícióban elhelyezkedő szarvasmarhát. A négyezredik tehén látványa azt a gondolatot gerjesztette bennem, hogy ezek az állatok Isten legnyugodtabb, legszelídebb teremtményei. :))
De ezt már nem is mertem kimondani, nehogy a csomagtérben kelljen folytatnom az utazást.
A koncert nagyon jó volt, teltház, hálás közönség, siker rengeteg!

Alytus, Riga, Vilnius

A balti államok nagy meglepetésül szolgáltak. Nem is gondoltuk volna, hogy az egykor szovjet fennhatóság alatt álló országok ilyen fejlettek manapság. Szó mi szó, a vidéki kis települések nem voltak a toppon, de a városok, fővárosok nagyon ott voltak a szeren. Alytusban egy étteremben játszottunk, ami majdnem kitaszított bennünket, mert annyira magas volt a nívószintje, mi meg csak úgy beállítottunk oda szakadt, kéthete nem mosott cuccokkal. Másnap még a helyi rádióban is sikerült adnunk egy gyors interjút.
A csúcspont a lett főváros, Riga volt. Tisztára, mintha Finnországban lettünk volna. Igényes emberek, fasza helyek, jó hangulat. A klub is profi volt, rengeteg érdeklődővel, és ismét hatalmas sikert arattunk. A litván főváros sincs lemaradva sokkal Rigától, de azért érezni a különbséget. Ami minden helyen szembetűnő volt, az a szép hölgyek áradata.
Egyértelmű sikerérzettel hagytuk el a balti államokat, büszkén, s örömittasan. :))

Zlotow

Ezt a lengyel települést a térképen nagyítóval kellett keresni. A legvékonyabb vonalkával jelzett út vezetett idáig, rengeteg tehénnel övezve. Idefelé a srácok kiszúrtak egy tényleg fekvő példányt. Mekkora arány, tízezerből egy, ez aztán a valami! De szerintem eleshetett szegény, vagy megdöglött, azért terült el teljesen.
Már nagyon oda akartunk érni, de úgy éreztük, hogy Zlotow egyre csak távolodik. Aztán, durr, megszámlálhatatlan picinyke falu átszelése után berontottunk a kis községbe. Voltak vályogtéglából emelt házakon kívül emeletes épületek, sőt, mi több, emberek is az utcákon. Ennek látványára azért kicsit megnyugodtunk, és legnagyobb megdöbbenésünkre, a fiatalok tudták hol a klub!
Csodák csodájára ez a klub nagyon zsír volt, profi hangcuccal. Cserébe a szervező nem beszélt angolul, hahaha. Annyira odatették az alkotók a helyet, hogy még egy bébi-krokodilnak is volt erejük berendezni egy kis fészket a pult mellé. Jó hatásos dizájn, mondhatom?
A házhoz szállított pizzának csak a felét ettük meg következetesen, noha nagy önkontrollt igényelt ez a lépés, mert majd kilyukadt a gyomrunk. Régebben mindannyian elkövettük azt a hibát, hogy koncertkezdés előtt egy órával jól telezabáltuk magunkat, és majdnem kitaccsoltuk az egészet a közönség első soraira.
Pillanatok alatt megtelt a kulturális intézmény minden zuga lelkes emberekkel, akiknek tekintete minőségi produkcióra való éhséget sugárzott. Szélsőséges agresszióval támadtak le minket, bizalmas információkat kicsikarva belőlünk, hogy játsszuk-e ezt meg azt a számot, és, hogy van-e barátnőnk, mikor kezdünk már, mert másnap reggel suliba kell menni és dolgozat lesz. Hmmmm... bárcsak megérném, hogy ez legyen itthon is!
Ebből, és a koncerthangulat intenzitásából is látszott, hogy bizony a lengyeleknek más a mentalitása, mint a hazai és jó néhány nyugat-európai pozőrközönségnek. Remek hangulatban telt a buli, a jelenlévők leettek minket a nem létező színpadról, és mindenki eufórikus élményben részesült. Aki érzékeny az ilyesmire, az láthatta, amint a szivárvány 7 színben pompázó sugáráradata beöleli Zlotow-ot.
Lacinak, akinek az egész turnén nagy sikere volt a hölgyeknél - pedig nem az idegen nyelvek professzora - sokszor kilógott a békaláb az orrából a dobok püfölése közben, mert szénné volt fázva, s lányos zavarában nem győzött a számok közti szünetben zsebkendőt kéregetni a közönségtől. Mint tudjuk, az a marketing jó, amelyik közvetlen, így hát Lackónak mérhetetlen sikere volt a zsebkendőt kínáló leánykák köreiben a koncert után, mázlista marha! Nem hittem volna, hogy a megfázásnak is van előnye...
András, az énekesek gyöngyszeme ez idő alatt egy széken állva vállalta a konferanszié szerepét (rá nem jellemző módon), s jó néhány számban e magaslatból hallatta selymes orgánumát. Máskülönben elmondása szerint elájult volna, mert a megvadult közönség ellélegezte előle a levegőt.
Volt, aki összekulcsolt ujjakkal könyörgött az egyik el nem játszott szám után, de sajna nem tudtuk kielégíteni olthatatlan vágyát, mert az erősítőm nem bírta az egyre növekvő nyomást, és a tizedik szám után besokallt, rövidzárlatot kapott. Azóta, hála istennek és a tizenhat órás hazaútnak, megjavult...

Utószó

Ilyen volt ez a három hét, jóból-rosszból bőven kijutott. A zseb üres, de a szív tele! Szerinted megérte? Mert szerintünk igen! Pusszantás mindenkinek!

2005. IX. 8-26 The Idoru európai turné