Alap lemezek alap arcoknak 5.

Írta: Kobera Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. szept. 18. vasárnap - 16:40

Noha a tengerentúlon a punk és a hardcore soha nem lett olyannyira divatos és magamutogató, mint az Egyesült Királyságban, a nyolcvanas évek elejétől kezdődően mégis egyre többen próbáltak ott is kitörni a megszokott, már-már kötelező és egyre elcsépeltebb sablonok szorításából. Ennek természetesen több oka is volt. Egyrészt a brit és az amerikai irányzatok egymásra hatása, mely leginkább egy ping-pong meccsre emlékeztetett: ugye a kezdeti proto-punk hangzás (Stooges, New York Dolls és persze a Ramones) hatására 77-ben létrejött angol punk robbanás indította útjára az amerikai hardcore bandákat, akikre aztán később nagy hatást gyakoroltak - az előző részben bemutatott - kezdeti punk hangzásból táplálkozó post-punk bandák (azért, hogy ne csak az angolokat emeljük ki a német Einstürzende Neubautent és az ausztrál Birthday Partyt is meg kell említeni a hatások között). Másrészt a hardcore kezdeti vonala elég gyorsan kifutotta magát, ahogy Ian MacKaye nyilatkozta 83-ban: ”Észrevettük, hogy ez a süti már elkészült, már nem süthetjük tovább.” Így aztán egyre többen kezdtek az eredeti szellemiség megőrzése mellett új dolgokkal kísérletezni. Ezt az irányzatot lehet post-punknak vagy post-hardcorenak is nevezni, de mivel annyira sokszínű volt, mind a zene, mind a zenekarok indíttatása és gyökerei tekintetében, leginkább a - meglehetősen ködös, ám ebből adódóan szinte mindent felölelő - indie-underground jelzőt szokták rá használni. Ami viszont biztos, hogy ezek a zenekarok gyökeresen változtatták meg a zene világát, mondhatni ők feküdtek rá a szögesdrótra, hogy aztán a kilencvenes évek zenekarai (grunge-ostúl, pop-punkostól, mindenestől) az ő hátukon lépkedve masírozzanak be büszkén a köztudatba. Újabb adag sznobizmus, újabb tíz év, újabb tíz lemez - ezúttal az Egyesült Államokból. (Ja, és még valami: noha én itt most kihagytam, de azért ti ne hagyjátok ki a Dinosaur Jr.-t, főleg a korai dolgaikat.)


Minutemen: The Punch Line (1981)
Ez a San Pedroból induló brigád ezernyi szállal kötődött az amerikai punk-hardcore-hoz, ám ugyanennyire ki is lógott belőle. Az indulás a szokásos: a két gyermekkori barát D. Boon és Mike Watt unaloműzés gyanánt együtt zenélgettek, mígnem 76-ban meghallották az első punk lemezüket, ami alapjaiban változtatta meg a zenéhez való hozzáállásukat. Meg is alakították The Reactionaries néven első bandájukat, néhány tagcsere után George Hurleyvel kialakult a végleges trió felállás, nevüket pedig Minutemenre változtatták. Intenzív turnézásuknak köszönhetően a legeldugottabb helyekre is eljutottak (ebben egyedül a Black Flag járt előttük), így hamar ismertté váltak. Lemezeik független kiadásban jelentek meg, a Greg Ginn nevéhez köthető SST zászlaja alatt. Dalszövegeikben a személyes témák mellett (melyeken erősen érződött a tagok proli származása) kiemelt szerepet kapott a politika. Számaik energiától duzzadó, az egy percet ritkán meghaladó hangdöfések voltak, az itt bemutatott debütáló lemezre is jutott kevesebb mint 25 perc alatt 18. Ezek alapján persze még lehetnének egy a sok hardcore banda közül, hiszen az eddigiek szinte bármelyik nyolcvanas évek elején induló amerikai hardcore-punk csoport esetében megállnák a helyüket. Csakhogy hátra van még egy apróság: mégpedig a zene. A zene, melyben a Minutemen mindvégig tartotta magát a punk eredeti elképzeléséhez: valami eredetit, a megszokottól gyökeresen eltérőt alkotni. És ez nekik maradéktalanul sikerült is: bátran ugráltak a stílusok között, a folk hatásoktól a free jazzig, a fő alkotóelemek azonban a punk és a funk voltak. Mindezt persze őrült tempóval elővezetve. A legjobb meghatározás, amivel idáig találkoztam velük kapcsolatban úgy írja körül a zenéjüket, hogy valami olyasmit kell elképzelni, mint ha egy néger jazz gitáros tanítaná a Wire-t funkyt játszani. Óriási hatással voltak az amerikai indie/alternatív mozgalomra, rajongóik közé tartozott többek közt az R.E.M. is, akik 1985-ben még a turnéjukra is magukkal vitték őket (bármennyire is tiltakozott a kiadójuk és a turnészervező csapatuk és bármennyire is gyűlölte őket mindenki a turnén, ahogy Watt fogalmazott ”mindössze négy ember látott szívesen minket: az R.E.M. tagjai”). A közönséget persze sokkolták azzal, hogy a rendelkezésükre álló harminc perc alatt negyven számot játszottak, úgy, hogy közben még némi agitációra is maradt idejük. Pályafutásuk alatt végig sikerült tartaniuk az igen magas szintet, mi több egyre kiforrottabb lemezeket készíteni (karrierjük csúcsaként a 84-es Double Nickels on the Dime című dupla lemezüket szokás emlegetni, de tulajdonképpen minden albumuk igazi klasszikus). A zenekarnak azonban 1985 decemberében egy súlyos tragédia vetett véget: a totális anti-sztár külsővel rendelkező D. Boon és barátnője egy éjjel autóbalesetet szenvedett a kisbuszukkal, a busz hátsó részében alvó Boon kizuhant, és életét vesztette, ezzel eggyel növelve a punk-rock örök halhatatlanjainak számát. Így megy ez.


Mission of Burma: Vs. (1982)
Ez a bostoni banda noha csak három évig működött (1981 és 83 között), mégis képes volt valami maradandót alkotni. Pedig nem sok minden maradt utánuk: néhány zseniális kislemez és ez a bivalyerős nagylemez, majd feloszlásuk után még egy koncertlemez. Egyetlen hibájuk volt, túlságosan megelőzték a korukat, rosszkor voltak rossz helyen. Hatásaik közt éppúgy megtalálhatóak a King Crimson és a korai Pink Floyd féle pszichedelikus rock-zenekarok, mint ahogy a Stooges féle korai punk bandák. Leginkább a Wire, Joy Division, Gang of Four féle brit post-punk bandákhoz álltak közel, ám ezeknél sokkal erőteljesebb, ”punkosabb” zene jellemezte őket. Az a fajta ”avantgard” zenekar voltak, akik számaira ugyanúgy lehetett rázni az öklöket is. A Roger Miller, Clint Conley, Peter Prescott trióhoz teljes értékű tagként tartozott a különböző zajokért, zörejekért felelős, leginkább egy magnóval ügyeskedő Martin Swope is. Zenéjükben ragaszkodtak a punk minimalizmusához (emiatt nem is vettek be másodgitárost), valamint makacsul tartották magukat ahhoz, hogy senki sem szólhat bele abba, hogy mit csináljanak. Mikor az X 1982-ben leszerződött az Elektrához, ők is kiadó után néztek (ekkoriban függetlennek lenni még nem volt elvi kérdés, egyszerűen a kiadók érdeklődésének hiányában teljesen kézenfekvő dolog volt). A Warnernél próbálkoztak, hisz ha már voltak olyan jó fejek, hogy kiadták a Gang of Fourt, akkor akár őket is kiadhatnák. A kiadó hajlott is volna rá, csakhogy azt szeretn\ték volna, hogy csupa olyan számot csináljanak, mint a debütáló 7 inchükön lévő Academy Fight Song (mely egyébként a mai napig az egyik legnagyobb indie/punk-rock sláger) - így aztán természetesen az üzlet meghiúsult, maradtak függetlenek. Függetlenek mindentől. Soha sem sikerült igazán megvetni a lábukat sehol, a Circle Jerks/Black Flag koncertek közönségének túl elvontak voltak (még ha sikerült is olyan illusztris rajongókat szerezniük, mint például Jello Biafra, aki a 81-es turnéjukon néhány ráadásban vendégszerepelt is náluk), az art-punkoknak túl direktek, tánczenekarnak pedig túlságosan punkok. Ráadásul szövegeikben is inkább szürrealista festőket emlegettek a kocsik és a csajok helyett. Mire 83-ban már a siker is utolérte volna őket, ami egyre erősebben kopogtatott náluk, a feloszlás mellett döntöttek. Ha tíz évvel később kezdik, biztos nagyobb sikert arattak volna a zajos, agresszív gitárhangzás és a pop-os dallamok ilyen egyedülálló, sötét hangulatú keverékével. Így viszont marad a legenda, ami azt hiszem mindennél többet ér. Ahogy Prescott fogalmazott: ”We never sucked.” (2002-ben még visszatértek, sőt 2004-ben még egy egész jó új albumot is kiadtak, de a hőskort már nem lehet visszahozni.)


Butthole Surfers: Brown Reason To Live (1983)
A Butthole Surfers az a zenekar, akiknek a botrányos kalandjaival akár könyveket is meg lehetne tölteni. Az mindenesetre biztos, hogy az elsők közt vannak a közönség fizikai és mentális inzultálásában (jó, persze G.G.-t nehéz überelni), valamint élenjártak a színpadon való meztelenkedés és mosdatlan sztriptíztáncosnőkkel való közösülésekben is. A zenekar 82-ben indult a texasi San Antonióból, miután úgy döntöttek, hogy zenekart csinálni jobb móka lenne, mint az addigi megélhetésüket biztosító Lee Harvey Oswald feliratú pólók gyártása. Kezdetben minden koncerten más néven léptek fel, többek közt hívták őket Ashtray Babyheads-nek is, de használták a hasonlóan óriási Inalienable Right To Eat Fred Astaire’s Asshole nevet is. A Butthole Surfers név akkor ragadt rájuk, mikor valaki elfelejtette az éppen aktuális nevüket, és egy számcímük alapján így konferálta fel őket (a ”hivatalos” plakátokon és szórólapokon még évekkel később is csak B.H. Surfers néven szerepelhettek). Sok zenekar vette fel az elmebeteg-pszichopata attitűdöt, a Butthole Surfersnek azonban nem volt szüksége erre, nekik nem kellett megjátszaniuk magukat: elvégre texasi suttyókról volt szó, akik gyakorlatilag folyamatosan acid-en éltek. Ezek fényében nem meglepő az sem, hogy turnéikon rendszeresen velük utazott és aludt egy Mark Farner of Grand Funk Railroad névre hallgató pittbull is. Ahogy a velük turnézó Shockabilly basszusgitárosa visszaemlékezett: ”a legnagyobb békét és nyugalmat ennek a pitbullnak a szemében láttam, miközben végigturnéztuk Texast ezekkel a pszichopatákkal.” És mindezek mellett még ott volt ugye a zenéjük is, melynek bevallottan egyetlen célja volt: a lehető legtöbb embernek az idegeire menni. Be is vetettek mindent az art-punktól, a jazzen és a rockabillyn át egészen a thrash-coreig. Szövegeikben is előszeretettel provokáltak, ezen az Alternative Tentacles által kiadott, debüt EP-n is csak úgy sorjáznak az olyan számcímek, mint a The Shah Sleeps in Lee Harvey’s Grave vagy a The Revenge of Anus Presley. Mikor már a zene nem volt elég a rajongók elüldözésére, nagyobb hangsúlyt fektettek a látványra. Egyik fő elemük a stroboszkópok használatával párhuzamosan alkalmazott vetítés volt. Leginkább Starsky és Hutch jeleneteket vágtak össze pornófilmekkel és háborús jelenetekkel, valamint visszataszító orvosi beavatkozásokról készült felvételekkel. (Ezekre annyira rákattantak, hogy míg kezdetben csak az egyetemi könyvtárból gyűjtöttek anyagot, a későbbiekben már orvosi katalógusokat bújtak, hogy meg tudják rendelni a kedvükre való videókat.) Később elég felkapottak lettek, nagykiadóhoz kerültek, és némileg megkopott a fényük, az azért mindenesetre vicces, hogy a kiadójuk vezetői sok évvel a leszerződtetésük után sem merték nyilvánosan kimondani a nevüket.


Hüsker Dü: Zen Arcade (1984)
A Hüsker Dü egy nagyon fontos zenekar volt. Pályafutásuk remek példája a hardcoreból való továbblépés (egyik) módjára. Arról nem is beszélve, hogy az elsők közt szerződtek le nagykiadóhoz, mindezt úgy, hogy közben a zenéjükön semmit sem változtattak, maradtak a saját útjukon. Ezzel a lépésükkel pedig megnyitották az ajtót az underground zenekarok előtt, és olyan bandák követték őket, mint a Pixies, majd a Sonic Youth, akik aztán besegítették a Nirvanát, a többi pedig azt hiszem, már történelem. Úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy a Hüsker Dü (közvetve és közvetlenül is) a teljes zenei világra hatást gyakorolt. Pedig ők is ugyanúgy indultak, mint akkoriban szinte mindenki: 1979-ben alakultak Minneapolisban a hardcore bandák egyikeként, korai munkásságukat legegyszerűbben a sebesség féktelen (és olykor céltalan) hajszolásával lehetne jellemezni. A későbbiekben azonban egyre többet kísérleteztek, és egyre inkább előtérbe helyezték pop hatásaikat. Kísérletező kedvük leginkább ezen a 84-es, SST kiadású dupla lemezükön érvényesül, akad itt zajos pszichedelia, pop számok, akusztikus gitár és persze fogós punk dalok. A szövegek személyes témákat boncolgatnak, bizonyos szempontból afféle önvallomásokként is felfoghatók: rossz családi körülményekkel rendelkező dühös fiatal a konzervatív kisvárosból a nagyvárosba vágyik, miközben keresi önmagát és a szexualitását. (Ennek már csak azért is van nagy jelentősége a Hüsker Dü esetében, mert a három tag közül mindkét dalszerző, a dobos Grant Hart és a gitáros Bob Mould is homoszexuális volt, a sors fintora, hogy mindenki a Salvador Dali bajuszt viselő baszszusgitárost, Greg Nortont tartotta buzinak.) Miután 87-ben David Savoy, a zenekar régi barátja és turnémenedzsere a turné előtt egy nappal felakasztotta magát, majd 88 januárjában a súlyos drogproblémákkal küzdő Hartot kirúgták, a zenekar feloszlott. Viszont hibátlan lemezek sorát hagyták maguk mögött (1985-ben kettőt is), ezzel beírva nevüket a legnagyobbak közé.


The Replacements: Tim (1985)
A Replacements volt annak idején a Hüsker Dü legnagyobb vetélytársa, a két zenekar közt mindig is érezhető volt egyfajta rivalizálás. Zenei fejlődésük is hasonló képet mutatott, ráadásul ők is 79-ben indultak, na mit gondoltok honnan? Hát persze, hogy Minneapolisból. A két dudás tipikus esete. Gyors punk zenével indultak (a gyors tempókat némileg a Hüsker Dü-nek köszönhetik, nem is tagadták, hogy milyen nagy hatással volt rájuk a Hüsker korai korszakára jellemző intenzitás), ám sosem voltak igazán benne a punk/hardcore mozgalomban. Később - ahogy a Hüsker Dü is - egyre több pop elemet csempésztek a zenéjükbe. Lemezeik növekvő sikerét látva a nagyobb kiadók is érdeklődni kezdtek irántuk, így 85-re negyedik nagylemezük már a Sire gondozásában látott napvilágot. A hangzás némileg finomodott a korábbi albumaikhoz képest, ami miatt joggal lehetne a producer vérét kívánni, de ha az a bizonyos producer magyar származású, és úgy hívják, hogy Tommy Erdélyi (gyk. Tommy Ramone) akkor még akár ez is bocsánatos bűn. Itt már nyoma sincs a korai amatőr-bájjal felszerelkezett garázs punknak, egy igazi érett zenekarral van dolgunk. Akad itt pop, rock’n roll, balladák, na és persze college-rock himnuszok, amikben mindig is erősek voltak. Ez a lemez azonban sajnos nem csak az áttörést jelentette, hanem egyben a vég kezdetét is: a zenekar életéhez szorosan hozzátartozott (mondhatni másból sem állt) a mértéktelen kábítószer és alkoholfogyasztás. Ez sajnos odáig fajult, hogy a Tim megjelenése után súlyos drog és alkoholproblémái miatt kirúgták az alapító Bob Stinsont (a dobos Tommy bátyját), ami az eredeti felállás és tulajdonképpen a Replacements végét is jelentette. Noha még három albumot készítettek ezután, ezek már inkább afféle Paul Westerberg szólólemezek voltak, nem igazi Replacements korongok. A zenekar hivatalosan 1991-ben oszlott fel. És hogy Bob Stinson problémái valóban mennyire súlyosak voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1995. február 15-én holtan találták, a halál oka: túladagolás.


Sonic Youth: Evol (1986)
A Sonic Youth egy legenda. Legendákból persze van bőven, viszont élő legendából már jóval kevesebb. Pedig ők azok. A 81-es indulástól kezdve aktívak, és a mai napig abszolút vállalható lemezeket készítenek. Hatásaik a korai punkban, a hardcoreban és a nem túl elterjedt no-waveben gyökereznek. Csúcslemezeiket (Evol, Sister és Daydream Nation) az SST-nél eltöltött korszakuk végén, a késő 80-as években készítették. Korábbi lemezeik jóval zajosabbak, a későbbiek pedig hozzák (hol jobban, hol kevésbé) a tőlük megszokott, elvárhatóan magas szintet. A három alapvetésük közül az Evol az első a sorban, ezzel a lemezzel törtek ki a new york-i art-rock színtérről, na és ezen a lemezen debütált a Crucifucks nevű hardcore bandából elcsábított Steve Shelley is, aki az eddigieknél jóval erőteljesebb hangzást biztosított a zenekarnak. Emellett az eddigieknél sokkal nagyobb szerepet kaptak a dallamok, mindezt úgy oldva meg, hogy megőrizték a Thurston Moore - Lee Ranaldo párosra jellemző zajos és disszonáns, feedback központú gitártémákat, és a szintén a Sonic Youth védjegyének számító félelmetes atmoszférát. Hogy hogy lehet valami széttorzított zaj és dallamos pop szám egyszerre? Hallgasd meg mondjuk a Star Power című számot, és magad is megtapasztalod. Na meg persze az sem utolsó szempont, hogy Kim Gordon ekkoriban kezdett nagyobb hangsúlyt fektetni a szexualitására, ezzel afféle indie-punk szex szimbólummá előlépve. (Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy bármilyen jó nő is volt egykor, azért az évek múlása neki sem tett jót.)


Big Black: Songs About Fucking (1987)
A nagy fekete. Az amerikai rémálom. Élén Steve Albini, a zaj pápája, mellette hű társa Santiago Durango és Dave Riley (aki Jeff Pezzati helyére érkezett), valamint Roland, a dobgép. Jobban aligha tudnám körülírni a zenéjüket annál, mint ahogy azt Albini saját maga tette: ”A Big Black a modern zene legbizarrabb pokla”. Beteg ritmusok, a világ talán legelbaszottabb, éles fűrészre emlékeztető gitárhangzásával, és mindehhez társultak Albini gyűlölettől fortyogó szövegei. A szövegek, melyek miatt rengetegen fordultak ellenük. Amerika legsötétebb oldalát vették górcső alá, mindezt morbid humorral tálalva. Témájuk pedig akadt bőven, számukra nem léteztek tabuk: akadt dal kéj- és egyéb gyilkosságról, homoszexualitásról, rasszizmusról, szadistákról, háborús veteránokról, kutyákról, akik négerek megtámadására vannak beidomítva, vágóhidakon bámészkodó és a várost unalmukban felgyújtó fiatalokról. Természetesen sokan félreértették őket, főleg, hogy Albini - aki például nem értette, hogy a fag (köcsög) szót miért érzik annyian sértőnek, mikor az csak egy vicces szó, mármint nem a jelentése miatt, egyszerűen csak viccesnek találta a hangzását - sem igazán finomkodott. Mindent megtettek, hogy mindenkit elriasszanak maguk körül, azonban néhány nagyobb cég a profit reményében még így is érdeklődött irántuk. Albininak persze ezek lekoptatására is megvolt a sajátos módszere: nem szólt bele a telefonba. Nem mondta, hogy ”köszi, de nem érdekel” vagy legalább annyit, hogy ”nem”, nem rakta le a telefont, egyszerűen hallgatott. A legendák szerint ennek a lemezüknek (mely az utolsó Big Black lemez volt, és amelyen megtalálható a Kraftwerk Models című számának sajátos feldolgozása is) eredetileg Nigger lett volna a címe, csak ezt a kiadó túl provokatívnak találta. Ezen feldühödve eszelte ki Albini ezt a még inkább felháborító címet: Dalok a baszásról. A zenekar a sikereinek csúcsán oszlott fel, azon egyszerű oknál fogva, hogy Durango elment ügyvédnek.


Pixies: Surfer Rosa (1988)
Most őszintén, mit lehet mondani a Pixiesről? Egyszerűen egy klasszikus. Tulajdonképpen bármelyik lemezük állhatna itt, de nekem ez a személyes kedvencem. Ebben persze nagy része van Steve Albininek is, aki hangmérnökként működött közre, ezzel hozzájárulva a legzajosabb Pixies lemez létrejöttéhez. Surf-rock, punk, pop, noise, mindez egyben és külön-külön. Kár lenne szaporítani a szót, legyen elég annyi, hogy ez egy tökéletes lemez egy tökéletes zenekartól. Na meg persze az sem utolsó szempont, hogy ezen van a Something Against You című számuk is. Ennél gondolom aligha kell több, nem igaz?


Fugazi: 13 Songs (1989)
A zenekar, ami nem maradhat ki, a punk eszmeiség éber őrzői. Példamutató magatartás példamutató zenével párosulva. A banda, akik mindvégig kitartottak az elveik és függetlenségük mellett, a 10 dolláros lemezárak és az 5 dolláros koncertbelépők mellett. (Nem voltak hajlandóak olyan koncerteken és fesztiválokon fellépni, ahol drágább belépőt kértek. A lemezek árának fékentartása már keményebb dió volt, ott mindössze annyit tehettek - ez nem csak a Fugazi albumokra, hanem az összes Dischord kiadványra igaz volt -, hogy a lemezborítón feltüntették a postai utánvét árát, ezzel a tisztelt fogyasztóra bízva a döntést, hogy tőlük rendeli-e meg, avagy a kényelmesebb megoldást választva hajlandó néhány dollárral többet fizetni a sarki lemezboltban.) A zenekar 1987-ben trióként alakult. Ian MacKaye-t aligha kell bemutatni, mellette a szintén a kezdetektől fogva a DC hardcore színtér aktív tagját képező Brendan Canty dobos (az első próbákon még Colin Sears, a Dag Nasty dobosa ült a helyén), valamint Joe Lally basszeros alkotta felálláshoz már az első koncerten csatlakozott kezdetben csak vendég énekesként, később teljes jogú taggá előlépve gitáros-énekesként az őrült színpadi akciókért felelős Guy Picciotto. (Egy újabb legenda: egy korai, tornateremben tartott koncerten egy teljes számot énekelt a kosárpalánkról fejjel lefelé lógva, úgy, hogy a feje eközben mindvégig a lábdobban volt.) Nevüket egy a vietnámi háborúról szóló könyvből vették, a katonák által használt szlengből, jelentése: ”fucked-up situation” (kb. elbaszott helyzet). Ez a lemez pedig az első két 88-ban megjelent kislemezt tartalmazza, a 7 számos cím nélküli EP-t és a 6 számos Margin Walkert. Olyan örök darabokkal, mint a Waiting Room, a Suggestion, vagy a Give Me the Cure. A Fugazi a legbefolyásosabb underground zenekar volt, nélkülük elképzelhetetlen lenne a 90-es évek indie-punk hangzása. A végtelenségig nyújtott, totálisan elfogult ömlengés helyett inkább csak annyit mondanék, szerezd meg mindenképp, vagy maradj tudatlan és magadra vess! De ne mondd, hogy nem szóltam!


Jesus Lizard: Head (1990)
A nyolcvanas évek közepén-végén létezett egy Scratch Acid nevű zenekar, jó masszív noise-post-punk zenével. A banda feloszlása után a ritmusszekció Steve Albinivel megalakította a rövid életű, ám botrányokban bővelkedő Rapemant (melyet rengetegen támadtak nőgyűlölő szövegeik és névválasztásuk miatt - hiába, Albini épp válófélben volt - és akiket állítólag még a saját kiadójuk is bojkottált). Eközben David Yow énekes és Duane Denison gitáros a maguk örömére zenélgettek. Hamarosan újra csatlakozott a régi cimborákhoz a Rapemanbe igazolt David Sims basszusgitáros is, így 1987-ben egy dobgéppel kiegészülve megalakult a Jesus Lizard. Így rögzítettek 89-ben egy kislemezt, majd miután a felállás Mac MacNelly személyében kiegészült egy hús-vér dobossal, felvették első nagylemezüket, mely a Head címet kapta. (A Jesus Lizard mindvégig tartotta magát a négy betűből álló lemezcímekhez, a teljesség kedvéért: Head, Goat, Liar, Show, Down, Shot és Blue.) Zenéjük a Scratch Acidhez képest jóval súlyosabb lett, elkínzott hangok, lassan hömpölygő, mindent maga alá temető mocsok. A szilaj hangzásért ki más is lett volna a felelős, mint Steve Albini barátjuk (akivel a későbbiekben is együtt dolgoztak, egészen addig, amíg nagy kiadóhoz nem kerültek - innentől Steve dobta őket). A lemezen a legszebb punk hagyományokhoz hűen a dob-basszus páros játssza a főszerepet, ehhez társul a sokszor elborult, kísérletezős gitárjáték. Mindezt David Yow elkínzott énekhangja teszi teljessé, mely leginkább Nick Cave korai, Birthday Partys korszakát idézi. A banda a Butthole Surfers-hez hasonlóan Texasból indult, így aztán otromba suttyóságért sem kellett a szomszédba menniük. Yow például remek frontemberhez méltóan előszeretettel lógatta ki a heregolyóit azok alatt az instrumentális részek alatt, ahol nem tudott mit kezdeni magával a színpadon, ezzel remekül elszórakoztatva a közönséget és önmagát. Ahogy annakidején a szépemlékű Második Látás fanzine-ben magyarázta: ”Nem akarom, hogy a csajok lássák a farkam, hacsak nem szeretem őket. De ki törődik a golyóimmal?” Most őszintén, nem egy imádnivaló figura? A Jézus Gyíkok egészen a 90-es évek végéig aktívak maradtak, csináltak egy sor szuper lemezt (az Allmusic.com állítása szerint még a Nirvanával is összehoztak egy split 7 inchet - ezt majd a Nirvana rajongók megerősítik vagy cáfolják), majd 99-ben feloszlottak. Bandák tucatjaira voltak hatással, a hosszú lista helyett csak arra hívnám fel a nagyérdemű figyelmét, hogy a méltán népszerű Böiler zenekar hasonlóan népszerű dobosa, Kazán Bandi is rendszeresen Jesus Lizard pólóban püföli a bőröket, úgyhogy már csak emiatt is itt a helyük.



Alap lemezek alap arcoknak 1.
Alap lemezek alap arcoknak 2.
Alap lemezek alap arcoknak 3.
Alap lemezek alap arcoknak 4.
Alap lemezek topic