Fat Wreck-es majdnem-csajbandák (Epoxies – Stop the Future; The Soviettes – LP III)

Írta: Mozart Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. aug. 17. szerda - 22:24

Sosem értettem, miért kell egy kiadónak több „alkiadó”. Fat Mike állítása szerint az Honest Don’s például azért jött létre, hogy e név alatt adja ki a „kevésbé punkos”, de neki tetsző zenekarokat. Azután a Mad Caddies elkezdett egyre több lemezt eladni, és hirtelen átkerült a Fat Wreck-hez. Ugyanez történik most a Real McKenzies-zel is. A Fat másik alkiadója, a Pink&Black pedig csajzenekarokkal foglalkozik. Az itt következő két bandában vannak csajok (20% illetve 75%), de ezek szerint egyik se számít csajzenekarnak, ugyanis minkettő Fat Wreck logó alatt adta ki az új albumát.
Van több közös pont is az Epoxies-ben és a Soviettes-ben (a csajokon kívül). Például mindkét zenekar új CD-jének elég gyenge lett a borítója (csupán egy kihajtható lap, és kész. Szövegek sehol, csak pár fénykép, valamint a köszönetnyilvánítások, és ennyi). Úgy látszik, azért a Fat Wreck nem jelent garanciát az igényes kivitelre, és ezen a kiadón belül is vannak bandák, amelyek kevesebb figyelmet kapnak. De ami a borítónál fontosabb közös tulajdonság: mindkét zenekar letűnt korokba visz minket vissza, mégis teljesen duzzad a friss energiától. Azonban ezt a szokatlan időparadoxont korántsem azonos módon oldják meg. Vágjunk is bele a részletekbe!


Epoxies – Stop the future
Biztonsági öveket bekapcsolni! Időgépünk felszáll, és visszarepülünk vele egy olyan korba, amikor a videómagnó még csodálatos találmánynak, a nyakba akasztható szintetizátor pedig vagány hangszernek számított, és a jövőt valahogy úgy képzeltük el, hogy hiányos bőrruhában futkosó asztronauták kommunikálnak egymással mindenféle képernyőkön keresztül, villogó gombokkal körülvéve. Az album a new wave és a pop-punk ötletes keveréke, könnyen táncolható, szórakoztató és dallamos. Az alapfelállást egy szintetizátor és egy női énekhang színesíti. Átlagosan két és fél-három percesek a számok; egyszerű alapok, vicces szintihang és Roxy Epoxy (az énekes csaj) hol magas, hol kifejezetten mély (Synthesized), hol csak simán „beszélő”, de mindenhol tökéletes hangja jellemzi őket. A szövegek pedig meglehetősen körbehatárolt térben, a XX. század fantasztikus találmányai körül forognak (mikrosütő, színes TV, robotok, stb.). Ezzel el is mondtuk az album erősségeit, a gyengéje pedig egyedül az, hogy kicsit tényleg szűkre vette a zenekar a saját határait. De nem olyan nagy baj ez, hiszen Epoxies típusú zenekarból úgyis kevesebb van, mint modjuk emocore-ból. És állítólag királyak élőben: autentikus öltözködés és hangszerek (a már említett nyakba akasztható szinti), lézershow, stb. Tényleg kíváncsi volnék rájuk, remélem, egyszer elvetődnek felénk.


Soviettes – LP III
A banda az LP I és LP II című albuma után (melyeket nem ismerek) előállt legújabb, fantáziadús című produckiójával. Akinek szintén nincsenek meg az eddigi albumok, az is ismerheti a Soviettes-t a Rock Againt Bush I. válogatásról; az ott szereplő szám, a Paranoia Cha Cha Cha! végül erre a lemezre is rákerült. Ebben a zenekarban már eléggé jelentős a női túlsúly, csak a dobos fiú, a két gitáros és a basszusgitáros pedig… na mi? Ja, és főénekes nincs, mind a négy tag énekel (néha kiabál), számoktól függően többet vagy kevesebbet. A zene a 70-es évek egyszerű punkját idézi, olyan nagy klasszikusokat, mint a Ramones vagy a Sex Pistols (sőt, ez utóbbit a borító színvilága is eszünkbe juttathatja). A koszos gitárhangzás és a puffogós pergődob például kifejezetten ezt a korszakot juttatja eszünkbe. Néha viszont felfedezhetünk újabb hatásokat is, mégpedig a 90-es évek pop-punkját (némelyik szám például egész Green Day-es). Ez is egy kifejezetten szórakozató album, és az Epoxies-éhoz hasonlóan nagyon táncolható koncertzene. Szintén nagyjából két és fél perces számok uralják a lemezt, és ami még pozitív benne, hogy duzzad az energiától, a női vokálok és bekiabálások sokfélesége pedig színessé teszi. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ha a női énekhangot levennénk a zenéről, annyira nem lenne nagy szám. De hát ott van, szóval örüljünk egy újabb színfoltnak az amerikai punkzenében.


***
Összességében mindkét albumról elmondható, hogy a szó jó értelmében véve komolytalan, inkább a szórakozást-bulizást, mint a mély gondolatok ébresztését vagy a zenei katarzist célzó lemezek. Azonban véleményem szerint ilyenekre is szükség van, és ezt a feladatukat tökéletesen betöltik. Azoknak ajánlom, akik szeretnek könnyen emészthető, rakenroll-fílinges zenét hallgatni, amikor üres a fejük, és nem is akarják megtömni semmivel. Például kocsiban hallgatva, vagy csak egyszerűen kikapcsolódásnak kitűnő zene az ilyen. Aki pedig nem biztos abban, hogy be akarja szerezni ezeket az albumokat, az is tehet egy próbát, és letölthet mindkét zenekartól egy-egy klipet a Fat Wreck Chords honlapján keresztül.