2005. VI. 23-25. Debrecen - IV. Vekeri-tó fesztivál 2005

Írta: SellMe Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. júl. 11. hétfõ - 19:42

Eljött ez a nyár is, és mi más lehetne egy ifjú középiskolás/egyetemista legjobb elfoglaltsága, mint fesztiválozni. Ez persze nem igaz, mert akad ezen kívül rengeteg más program kicsiny e világon, de az utóbbi időben igencsak divatba jöttek ezek a zenei fesztiválok Magyarországon. A hazai fesztiválkultúrát ugye elsők között a Sziget és az EFOTT kezdte terjeszteni, majd kb. 4-5 évvel ezelőtt történt egyfajta robbanás, vidéken is megjelentek ezek az események. Nyugat-Magyarországon a soproni Volt, keleten pedig a mezőtúri Wanted, ill. a tokaji Hegyalja fesztivál. Ezek után jelent meg a Debrecen melletti, népszerű kirándulóterületen a Vekeri-tavi fesztivál, amely fel akart zárkózni a már némi nevet szerzett helyszínek mellé. Az idei fesztivál összességében már a negyedik rendezvény, és a második amely, idomulva a trendhez és az elvárásokhoz, már külföldi fellépővel is dicsekedhet a plakátokon. Már a tavalyi Motörhead koncert is nagy eseménye volt a környék kulturális életének. Lássuk hát, hogy ez a mostani feszt mennyire borzongatta meg a helyi fiatalság hátát.

Bár helyi vagyok, Budapestről vonatoztam egy kedves barátommal, akivel egész jól telt a vonatút. Itthon tettünk-vettünk, aztán irány a helyszín, amely Debrecentől 15-20 perces útra fekszik. A vasútállomástól szerencsére ingyenes buszjárat fuvarozta a látogatókat, de helyközi buszjárattal is meg lehetett közelíteni a Vekeri-tavat és környékét. Kissé meglepődve és csalódottan vettük tudomásul a kevés látogatót, de hamar túltettük magunkat a traumán és a terep ill. a színpadok feltérképezése után meg is kóstoltuk a helyben csapolt sört, ami számomra nem bizonyult jó választásnak. Egyszerűen szar volt. Gondolom ezek a hordók a fesztiválfőzetből kerültek ki. Az első nap zenei programja számomra nem ígérgetett semmi jót, de mára volt meghívva a külföldi fellépők hada, így mindenképpen izgatottan vártam ezen koncertek kezdetét. Addig is sétálgatással, ismerősökkel való találkozásokkal telt az idő, ami nem sok sikerélményt jelentett nekem, mivel a győri ismerősöm több haverjával találkozott, mint én. Látszik, nem vagyok egy nagyvilági figura. Persze, már öt órától zajlottak események a színpadokon, de ezek a mai napon említésre sem voltak méltóak.(Jól van, na, rájuk se néztem). Programcserét követően a kisebbik színpadon megjelent a német Crushing Caspars legénysége, akik a Most Precious Blood helyett érkeztek. Hát erre szokták mondani, hogy rövid a kispad. Lelkesek voltak, de a zenéjükkel nem igazán győztek meg. A koncertjük legemlékezetesebb és egyben legviccesebb pillanata az volt, mikor Hey-ho, let’s go felkiáltásokkal próbálták tüzelni a közönséget, már-már azzal kecsegtetve, hogy esetleg egy Ramones feldolgozás került a repertoárjukba. Nem így lett, Mr. Joey Ramone-nak, és Mr. Johnny Cash-nek állítottak ezekkel az egyszerű szavakkal emléket. Talán jobb is volt ez így. Következő színpadra lépő zenekar a Diecast volt, akiket láthatott a közönség a Unity Tour résztvevőjeként idén. Itt már kezdtek gyűlni az emberek szépen, nem keltett a helyszín olyan szánalmas látványt, mint az érkezésünkkor. Aztán viszonylag hosszabb szünet után, miközben tovább kalandoztunk a nem túl nagy tábor területén, kezdetét vette a Napalm Death. Ők lettek a számomra a fesztivál meglepetései. Furcsán hangzik ez egy 1982-től létező, legendaként emlegetett zenekar esetében, de hát fiatal vagyok és tudatlan. Természetesen a fesztivál előtti hírverésnek köszönhetően próbáltam ismerkedni a zenéjükkel, de a lemezek hallgatása közben egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet a munkásságuk, de amit a színpadon produkáltak: már az első szám után tágra meredt szemekkel közelebb lépdeltem a színpadhoz ütemesen mozgó lábakkal. Egyszerűen a színpadra szegezte a tekintetet a banda, sugárzó, brutális, észveszejtő energia, meg ilyesmiket lehetne mondani százszámra. Különösen a gitáros visító vokáljai ragadtak magukkal, de az énekes is odatette magát, aki, elnézve a képeket, már nem mai kölyök. A közönség is igazán élvezte az előadást. Itt koncert közben Mr. Jello Biafra-nak volt tisztelgés, majd a ráadásban az említett úr „Nazi Punks Fuck Off” című szerzeménye került terítékre, amely nem igazán nyerhette el a sajnálatos módon megjelent helyi jobbos futballszurkolók tetszését. A hátam mögött be is nyögte valaki, hogy ezt itt nem kéne. Ha-ha-ha.
Ezzel a nap számomra véget is ért, ez után a koncert után mutogathattak volna akár táncoló jegesmedvéket is nekem. Bár jegesmedvéket nem is láttam táncolni, de matrózokat igen, méghozzá egyenesen 1955-ből. Ugyanis elcsíptük a Mystery Gang trió előadásának végét. A Napalm Death mellett ők voltak azok, akik elnyerték tetszésemet az első nap során. Levezetésnek tökéletes volt.
Már az első nap után fény derült a fesztivál legnagyobb hibájára, ugyanis a programok nagyon hamar véget értek, már 1 órakor. Mivel elég kevesen voltak ill. a környezet is elég ingerszegénynek bizonyult (mondjuk valakinek elég egy sörcsapoló), bizony lassan unalomba fulladt az esténk. De azt hiszem erről mi is, és a fáradtságunk is tehetett, tehát nem volt mit tenni, hazafelé vettük az irányt. Buszjárat volt éjszaka is, már csak a Debrecenen belüli távolságot kellett leküzdenünk.

Másnap aztán folytatódott a móka, melyre már több ember volt kíváncsi, ugyanis itt volt a hétvége. Már lehetett élvezni azt, amit igazán lehet egy fesztiválban, kinevetni a sok fura fajzatot, ördögbotos hippiket, lófarkas Krisnásokat, gimnazista goth-osokat. A kedvenceim a fiatal kopott ’ploited polós srácok voltak, akik ellensúlyozandó csöves stílusokat, apucitól lenyúltak egy nyakkendőt is. Rendben, hogy arany középút, na de így? No, az átlagosságom felsőbbrendűségével (ha-ha) sétálgatva indult ez a nap is, aztán megnéztem a Roszcsont nevű helyi pukipunk bandát, akik már öt-hat éve jelen vannak az itteni porondokon, egy-két hanghordozójuk is megjelent már. Mit is mondhatnék, csipetnyi ska-val fűszerezett kaliforniai életérzés, tökéletes délutáni program. (Nem, nem tökéletes). A közönség gyér, de hát a nagyszínpadon a Junkies nyomja, szóval érthető a pangás. Aztán vége, jöhet a PASO! Közben persze belenézünk az underground királyok fellépésébe is. Ennyi ember egy ilyen szar zenekar koncertjén, kurva igénytelen, önfényező átvezető szövegek. Na, mindegy is, azt hiszem a teljes ignorálás a legmegfelelőbb viselkedés a Junkies-zal szemben. Közben beáll szépen a Pannonia Allstars Ska Orchestra. Nagyon kevesen vagyunk, de két szám és máris itt vannak a táncos lábú srácok és lányok. Imádom a PASO koncerteket, még ha nem is táncol az ember, akkor is annyira magával ragadja ez a zene, a maga különlegességével, izgalmasságával. Tényleg bírom, a fesztiválok gyöngyszemei számomra. Itt egy kis szünet, nem is nagyon figyeltem a dolgokra, jártuk a terepet, belepillantottunk a Belga ill. a Kalapács \m/ koncertjébe, de miután elrebegtem egy „Metál-esküt” Kalapács Józsival, tovább is álltam. A második napon a Bridge To Solace fellépését vártam, a többi zenekar amolyan előzenekarként funkcionált számomra. Az Auróra fellépésére szép kis tömeg gyűllött össze, és bár öreges produkció volt, de megállta a helyét. Vigi bᒠátvezető szövegei is leginkább ahhoz hasonlíthatóak, mikor a nagypapa találkozik az unokájával: - Jaj, milyen sokat nőttél, de mondd, hogy is hívnak? De tényleg jó volt. Főleg ahhoz képest, ami utána következett: Macskanadrág. Rég nem találkoztam már velük, de nagyon elrepült felettük az idő. Szétesett hangzás, lelketlen átvezetőszövegek. Próbáltak ezek koncert előtt? Az egyen Vans pólók meg már kommentálhatatlanok. Oszoljanak fel!
Én már teljesen tűkön ülve vártam a BTS fellépését, de próbára tette a kitartásomat Krisna. Valahogy kibírtam még az utolsó tíz perces Hareblablát, aztán reménykedve egy gyors átpakolásban tanyát is vertem a sátrukban, ugyanis ide volt kiírva a koncert. De nem, a színpadról lepakoltak mindent, majdnem elbőgtem magam, elment minden életkedvem. Aztán időnként visszanézve az India sátorhoz, érdeklődve figyelve a készülődés jeleit, nyugtáztam, hogy alakul a dolog. Az egyik gitáros rendezkedett, ő rakta össze, hangolta a dobszerkót, persze a saját cuccával is foglalatoskodott. Aztán szép lassan összeállt minden, még közönség is akadt, annak ellenére, hogy a TCS játszott a nagyszínpadon. Én még sosem láttam élőben a BTS-t, a lemezeiket nagyon sokat hallgattam, hallgatom. A zene igényes és színvonalas és kiválóan szolgálja azt, hogy a szövegek olyan környezetben jussanak el az emberhez, hogy minél jobban tudatosuljon a mondanivaló. A BTS nagyon jó példa arra, hogy milyen is az a punk/HC stílus, amiért ez az én zeném. Jaj, már eddig is csak ömlengtem, és még el sem kezdődött a koncert. De kezdődik, rövid bemutatkozás, bocsánatkérés a csúszásért, majd a Believe-vel kezdenek. „This is all I have…” Hihetlen energia, az énekes szinte pattog a színpadon, úgy járkál fel-alá, mint egy felbőszített oroszlán, a gitárosok is igazán lendületesen játszanak, élmény nézni őket. A dal után a közönséget közelebb toborozzák, és azt hiszem, itt került sor az új tag bemutatására, aki egyáltalán nem lógott ki a többiek közül, mikor egyszer-egyszer egymásra mosolyogtak a koncert közben a másik gitárossal, a nézőnek is vigyoroghatnéka támadt. A dalok közötti szövegek őszinték, elmondják, hogy egy hónap után ez az első fellépés, és, hogy az EU turnén nem izgultak ennyire. Bár a színpadon, de közel vannak, nem csak fizikailag. Már a második szám és ott vagyok majdnem elöl én is, a kedvenc soraimat üvöltve. A dobhangolós gityós pózai nagyon faszák, a basszusgitárosnak leszakad nyakából a hangszer, de megoldják. Ez igen, ez egy koncert! Óriási élmény volt számomra ez fél-3/4 óra, itt van vége ennek a fesztiválnak. BTS után még Leukémia, de ez már nem köt le annyira, le is lépek, jön a másnap…

Előző este is ex-Newbornnal zárult a nap, másnap pedig az Idoru lépett először a nagyszínpadra. A tűző napon egy maroknyi ember előtt elég erőteljes és lendületes produkciót nyújtottak, de nem állt jól nekik a nagyszínpad. Annakidején a Süss Fel Napban sokkal közvetlenebb bulijukon voltam. Ezután irány a másik színpad, ilyen remek délutáni napsütésben egy kis könnyedebb hangzásra éheztem, jöhetett a Honeyball, Malacka és a Tahó, Tigris trió. Az első banda elég sokat késett, így csak nagyon kevés számra jutott idő. Hallottuk a nagy slágerüket, aminek meg kell valljuk igencsak bugyuta kis refrénje van, de hát nem is ezért szeretjük őket (ezért nem, he-he), hanem az énekes lány bikinije az, ami pluszrajongókat toborozhat a színpadok elé/mögé. Ő többet is vállalhatna a produkcióból, elég keveset hallatta a hangját. Aztán jött a mindig vicces Malacka, csak sajna ezeket a poénokat sütögették majdnem pontosan egy évvel ezelőtt is, ideje lenne váltani. Harmadik napon a Tigrist vártam a legjobban, őket sem láttam még, így hát ideje volt pótolni az elmaradást. Nem csalódtam, a már kellemessé szelídült kora esti napsütéshez tökéletesen passzoló előadással nagyon jó hatással voltak rám, sikerült megragadni a figyelmemet. Bár a reggae nem tartozik a kedvenceim közé, de ugye ez a banda szerencsésen ötvözi a punkkal ezt a fajta jamaikai tánczenét, és az énekes és a raggás duója is nagyon jól megdobja ezt az egyveleget. Ez volt számomra az est fénypontja, és bár ugye voltak még itt a koncertek, köztük Ákos is fellépett a deszkákon, de ezek már cseppet sem kötöttek le. Az utolsó két napban, mikor már a hazai sablon fesztivál-felhozatal lépett fel, eléggé ellaposodott a rendezvény. Természetesen Ákost megvártam, de a külön fénytechnikán kívül semmi extrával nem szolgált. A rajongóknak biztos óriási élmény volt, de szerintem nem áll jól Ákos kreativitásának az elektromos hangzás, vagy akusztikusan kellene előadni a verseit, vagy verseskötetekben publikálnia, mert azt valljuk be, a dalszövegei nem olyan rosszak, mint ez a rockerbohóckodás a színpadon.

Nos, ennyi lett volna az ez évi Vekeri-tó fesztivál, gondolom sokan másképpen látták az egészet. Azt hiszem, ez a fesztiválosdi nagyon erőltetett dolog lett, mind helyszín illetve programok szempontjából is elmarad a másik két kelet-magyarországi fesztiválhelyszín, Tokaj és Mezőtúr mellett. Ez a fesztivál egyedül abból él meg, hogy itt van egy köpésre egy kétszázezres nagyváros, ahonnan persze özönlenek az olyan emberek, akiknek nincs idejük elutazni más feszkókra, vagy csak egyszerűen lusták. De jól is van ez így, ez Debrecen saját kis játszótere.