Punk-O-Rama 10.

Írta: Mozart Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. júl. 1. péntek - 13:15

A Punk-o-Rama (a továbbiakban POR) válogatásokhoz különös viszony fűz: életem első válogatás-albuma a POR 1. volt, amit 1997. májusában, tizenhat évesen vettem Franciaországban egy kirándulás során. A kazettán szereplő előadók közül csak az Offspringet ismertem, és leginkább azért vettem meg, mert érdekelt, hogy léteznek-e jó punk zenekarok a Green Day-en meg az Offspringen kívül... A POR-terápiának meg is lett a hatása, ugyanis iszonyatosan megtetszett (többek között) a kazin szereplő két NOFX-szám, úgyhogy a zenekarból új kedvenc lett, és ez az érzelem hosszan tartó rajongássá, majd szerelemmé érlelődött… Na de térjünk vissza a válogatásra: majdnem minden zenekartól két szám volt rajta, hiszen akkor még csak egy tucatnyi bandája lehetett az Epitaph-nak, és valamivel meg kellett tölteni az albumot. Viszont ezek egytől-egyig minőségi, de legalábbis élvezhető punk-rock nóták voltak.
A POR válogatás az első kiadás óta eltelt tíz évben teljesen megváltozott: az Epitaph-nak van vagy száz leigazolt zenekara, és a CD-re alig fér fel tőlük egy-egy szám. Míg a POR-1 a maga idejében egy „nagyon ott van a szeren” típusú válogatáslemez volt, az utóbbi kiadásokat már meg se lehetett együltőben hallgatni: egyrészt 80 percen belül vagy benyitnak a szobádba, vagy felhívnak, vagy WC-re kell menned, vagy valami más történik; másrészt szükségszerűen felhígult az egész, hiszen ne mondja senki, hogy egy/az adott kiadó zenekaraitól össze tud hozni egy olyan, majd’ másfél órás válogatást, ami végig leköti az ember figyelmét. Az eredmény: az új Punk-o-Ramák pusztán marketingcélú olcsó válogatások, amelyeken mindig van pár klasszikus banda (NOFX, Bad Religion) aki „eladja” a lemezt, meg vagy 15 kisebb banda, akik közül eldöntheti a hallgató, hogy kire érdemes odafigyelni, és kire nem. Az én utolsó POR válogatásom kb a 7. volt, ami annyira érdektelenre sikeredett, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, és megfogadtam, többet nem veszem meg, bármennyire olcsó is.
Mire jók a fogadalmak, ha nem arra, hogy megszegjük őket? Amikor megláttam, hogy a helyi Szetörnben 6,35 ojróért (mai árfolyamon 1587 HUF) vesztegetik a legújabb, CD + bónusz DVD kiszerelésű válogatást, gondoltam, mégiscsak adnom kell még egy esélyt. Ebben az árkategóriában ugyanis kis túlzással állíthatjuk, hogy csak „A hondurasi népzene gyöngyszemei” és „Céline Dion slágerei gregorián változatban” típusú CD-ket lehet kapni. Szóval befektettem a 28 audió és 24 DVD track hosszúságú maratoni válogatásba.
Egy ilyen hosszú albumot nem lehet és nem is érdemes számról számra elemezni, főleg, hogy sok zenekar továbbra sem érdemli meg, hogy szóljunk róla, úgyhogy inkább kiemelem a legeket:
1. A legpozitívabb meglepetés: This is me smiling – Mixin’ up adjectives. Ez a zenekar nem lehet túl híres, mert még a mindentudó Guggol se ad rá értékelhető találatot. Jómagam se ismertem előtte, de utána fogok járni. A pop-punknak a nyálmentes, kevésbé kiszámítható változatát nyomják, olyasmit, mint a Bracket, bár néhol meg a Reggie and the Full Effect jutott róla eszembe.
2. A legnegatívabb meglepetés: Rancid – White Knuckle Ride. Ez a szám szörnyű: indít egy fenomenális basszusgitár-szólóval, de aztán hallgathatatlan csörömpöléssel folytatódik… Egyszerűen primitív a versszak is, a refrén is. Ez a banda sokkal többet tud ennél!
3. A legérdekesebb ritkaság: egy kiadatlan Offspring szám, 1992-ből, az Ignition album időszakából, a címe Mission from God. És nem is rossz! Hol bújkált eddig?
4. Aki leginkább a formáját hozza: NOFX, mint mindig. A szám a No Fun in Fundamentalism, ami a NOFX 7’’ club sorozat egyikén van rajta. Király, ugyanis nekem nem járnak ezek a bakelitek.
5. A szám, amely a legjobban elmenne egy 80-as évek beli amerikai krimisorozat főcímzenéjének: Moneybrother – They’re building walls around us.
6. A szám, amely a legjobban elmenne egy 80-as évek beli Bud Spencer – Terence Hill főszereplésével készült családi film főcímzenéjének: The Coup – Laugh/Love/Fuck. Először nem tetszett, mert ebben is rappelnek, de aztán rájöttem, hogy egyébként egész vicces szám. Bár semmi köze a punkhoz, ezért a puristáknak biztos nem fog tetszeni, de jó a hangulata.
7. A legrosszabb szám: Sage Francis – Sun vs Moon. Értékelhetetlen rap szám. Ráadásul nem is az egyetlen a lemezen. Hogy kerülnek ezek a bandák az Epitaph-hoz? Hé, Mr Brett!
8. A legjobb szám? Hát, olyan nincs. Van egész sok jó, de olyan igazán kiemelkedően-korszakalkotóan jó nincs.
Akkor most érdemes beszerezni a Punk-o-Rama 10-et? Hát persze, azért a 28 szám közé egész sok jó fölfért. Ez a hatalmas mennyiség egyszerre garantálja azt, hogy biztosan tetsszen több szám is, ahogy azonban azt is, hogy biztosan ne tetsszen az összes. Van itt emo, (pop-, ír-, street-, satöbbi-)punk, hardcore, rap, na meg egészen behatárolhatatlan dolgok. És akkor még nem is beszéltünk az ár/érték együtthatót igencsak pozitívan befolyásoló bónusz DVD-ről, amin 25 epitaph-os banda klipje látható… lenne látható, legalábbis nekem. Ugyanis, bár én röhögtem legjobban, mikor Rocco főszerkesztő úr a Magyar Tarajban azt írta a Pennywise – From the Ashes album kritikájában, hogy „a bónusz DVD nem tudom, milyen, mert nincs DVD-játszóm”, sajnos most ez velem is megtörtént. Külföldi száműzetésemben igen nehezen férek DVD-játszóhoz. De biztos jó, hiszen van rajta 25 klip! :)
Hát, röviden ennyit a POR 10 jubileumi válogatásról. Nem rossz, de nem ér többet, se kevesebbet, mint amennyiért vesztegették, azaz bő másfélezer forintnál. És bár valószínűleg senki nem fogja a „skip forward” gomb megnyomása nélkül sokszor egyhuzamban végighallgatni, azért az utóbbi idők egyre silányabb POR válogatásaihoz képest egész jó kis lemez ez.