2005. VI. 27. Omaha, NE, Ranch Bowl - Losa, Death By Stereo, Gogol Bordello
|
Írta: | Borics úr |
Feltöltötte: | Dan
| Ekkor: | 2005. máj. 15. vasárnap - 21:07 | |
Kis noteszem jelezte, hogy a szerdai este nem tévézéssel ill. olvasással fog eltelni, ugyanis a városba érkezik a Death By Stereo. A banda új albuma, amit még megjelenés előtt sikerült letölteni, nem igazán győzött meg, mondhatni unalmasnak találtam. Az igazat megvallva az első albumukat imádom, de az azt követő – most már 3 – albumon véleményem szerint fokozatosan veszített a banda abból a nyers élből, amit annyira szerettem az If Looks Could Kill...-en. Ettől függetlenül mindenképpen látni akartam őket, pláne, ha még utazni sem kell érte, mert azért szeretem ám őket és reménykedtem, hogy a műsorukat nem kizárólag az új album számai fogják kitenni. Na meg persze arra is kíváncsi voltam, hogy állja meg a helyét a sok új tag, mivel az énekes kivételével most már teljesen lecserélődött eredeti tagság, és az ilyen általában nem jelent jót. Félreértés ne essék, nem kritikus hozzáállás vezérelt, csak a puszta kíváncsiság.
Először is akadt egy kis gubanc. A koncertnek helyet adó, két koncertteremmel és négy bárpulttal is rendelkező Ranch Bowl bowling pálya / szórakoztató egység hamarosan bezárja kapuit, hogy a helyén egy tetves WalMart nyíljon meg, de sajnos a végső dátum még nem konkrét, valamikor májusban lesz talán. Azért a biztonság kedvéért szétnéztem a klub és a DBS weboldalán, ahol kis ellentmondásba ütköztem, és nem kaptam 100%-os megerősítést az ügyben, hogy lesz-e egyáltalán koncert. Aztán végül felhagytam az aggályaimmal, gondoltam, odamegyek a klubhoz, és vagy lesz koncert, vagy nem, 10 percnyi vezetést megér mindenképpen.
Meló után még gyorsan elverettem magam lábteniszben magyar kollégámmal és szomszédommal, Józsival, majd felkerekedtem.
A klub előtt már állt egy-két furgon pótkocsival. Gondoltam, csak lesz ebből valami.
A belépő befizetése előtt azért csak megkérdeztem, hogy akkor most játszik-e a Death vagy sem, szerencsére aggodalomra semmi ok nem volt.
Az este első fellépője valami ifjú legényekből álló hardcore banda volt. A nevük talán Pull The Pin, és talán környékbeliek voltak, de semmi ezt megerősítő információ nincs a birtokomban. Mindenesetre a banda, akárhogy is hívják, akárhonnan is jöttek, bitang szar volt. Ilyen bostoni stílusú de néha new york-i dallamvilágra emlékeztető hardcore-t próbáltak játszani, de nagyon nem ment nekik. A teremben ácsorgó kb. 20-25 ember sem gyakorolt óriási motivációt, persze ettől függetlenül a saját számaikat legalább megtanulhatták volna eljátszani, és mindemellett véleményem szerint egy dobos azért van a zenekarban, hogy a banda igyekezzen az általa diktált tempót követni. Na ezzel komoly gondok adódtak a gyorsabb részeknél. Azért az arc és az önbizalom megvolt ahhoz, hogy a két szám után a teremből undorral távozó punk srácnak beszóljanak. (Mondanom sem kell, az ürességtől kongó teremben nem volt nehéz kiszúrni, ha valaki távozik.) Ennyit erről a bandáról.
A következő banda a Dallas, TX-i Losa volt. Amikor láttam felpakolni a tagokat a színpadra, fogalmam sem volt, hogy milyen zenére számítsak tőlük. A tagok külsőleg nélkülöztek minden extravaganciát, amiből esetleg következtetni lehetne valamire, ami egyébként szimpatikus. Kivéve talán, hogy az énekes úgy nézett ki, mint Jézus. Mikor elkezdték műsorukat, rögtön éreztem, hogy nem tartogat ez a koncert számomra semmi jót. Talán a death metal a legjobb kategória, amivel jellemezhető a zenekar produkciója, de a műfajon belüli járatlanságom miatt ennél bővebb stílus-meghatározásba nem bonyolódnék, inkább csak leírom, amit hallottam. Az ének tipikus mélyen morgó, vagy sikítozó hörgés volt a mezítláb vonagló Jézus kinézetű tetű hippi által prezentálva. A zene technikás, rengeteg beteg ütemmel, masszív gitár és basszus riffekkel, lehetőleg minden dallamot mellőzve. A halálmetálnak az a fajtája, amit nem igazán vagyok képes meghallgatni. Hiányoltam a fasza sejtelmesen sötét dallamokat, ikerszólós megoldásokat, ami számomra ezt a stílust hallgathatóvá teszi. A szövegekről halvány fogalmam sincs. Valószínűleg nem a sátánról, gyermekgyalázásról és démonokról szólt, de a zene elvette a kedvem, hogy utánanézzek. Érteni meg persze egy szót sem lehetett belőle.
Én a bárpult mellé menekültem és egy kancsó sör tartalmát szopogatva vártam a koncert megváltást jelentő végét, de amint láttam, nem voltam ezzel egyedül. Pár unszimpatikusan feszítős hardcore-kölyök ácsorgott a színpad előtt, de szemmel láthatóan ők is szenvedtek. Mire kivégeztem a söröm, addigra szerencsére vége is lett, és jött a Death By Stereo.
Hát azt kell, hogy mondjam, a sok tagcsere és a Miner fivérek sajnálatos távozása a zenekarból nem igazán vett el a banda erejéből, az idők során kihullott tagokat sikerült remek muzsikusokkal pótolni. A legújabb tag, a hosszú hajú rokkerkinézetű basszgitáros is elég jól pakolta a témákat. Tito, a Jim Miner helyére beugrott kis ugrifüles gitáros pedig szintén lenyűgözően bánik a hangszerével, valamint ők ketten vokalista szerepben is remekül megállják a helyüket. A zenekar a ritkás közönség ellenére is (eddigre már voltunk vagy 50-en a kb. “Kultiplex-méretű” teremben) robbant a színpadon. Efrem, az énekes látszólag ledobott vagy 10 kilót és a loboncos taraját is levágatta, de a színpadi intenzitása nem veszett el a hajával, mint Sámson ereje. Dan Palmer, a Day of the Death album felvételei idején beszállt kigyúrt kopasz “metálosgeci” gitáros is hozta a formáját, nyomta a követhetetlen témáit, aminek jutalmaképpen kapott is egy köldökig érő gyöngysort (ami egyébkent a new orleans-i, Mardi Gras nevű ünnepen a vonzalom nyílt kifejezésének számít) az egyik első sorban hajazó tizenéves libától...:) Dan illendően a nyakába akasztotta, majd amikor zavaróvá vált egy szóló közben, a szólót egy kézzel tapping-elve folytatva igazította meg. Szerencsére a műsor sem kizárólag az új anyagra épült, és az új tagok becsületére legyen mondva, sok szám elhangzott még az első lemezről is, mint pl. a “Sing Along...”, “No Cuts, No Butts...”, “Turn the Page”, valamint az utána következőkről, a “Despration Train”, “Death for Life”, “Wasted Words”, “Wake Up, You’re Dead”, stb. Az előbbiekben említett hardcore-kölykök természetesen karba tett kézzel álltak végig, néha beszólogatva a zenekarnak a számok közötti szünetekben.
Érdekes, hogy mi tartotta őket ott, mert az este már nem tartogatott számukra semmi értékelhetőt. Pláne az volt vicces, amikor beordibáltak, hogy “Cro-Mags!!”. Valamilyen szinten én is bírom a Cro-Mags-t, de ha Cro-Mags-t akarok hallgatni, akkor nem fizetek ki $10-et egy koncertért, hogy ennek ott adjak hangot, hanem szépen meghallgatom otthon és szarok a világra. Persze ez csak én vagyok, lehet valakinek szüksége van arra, hogy világgá kiáltsa, hogy szereti a Cro-Mags-t, vagy akármit. Persze a kutya nem vette komolyan ezeket a srácokat. Mindent összevetve a Death remek koncertet nyomott, és rengeteg tagcserét illetően is bebizonyították, hogy megállják a helyüket a színpadon, most már csak jobb számokat kellene írniuk...:)
Az este utolsó zenekara a Gogol Bordello nevű formáció volt, amit a mai napig nem értek, hogy sikerült összeszervezni a korábbi fellépőkkel. Mivel nem közösen turnéznak az előbbiekben említett bandákkal, nem is helyiek, gondolom csak szimplán “összeszervezték” őket, minden stílusbeli “ütközést” figyelmen kívül hagyva.
A klub weblapján a koncertet hirdető banneren, “original gypsy punk” állt a banda neve mellett stílusbeli meghatározásként. Hát – gondoltam – ezt mindenképp meg kell nézni.
Kíváncsi voltam, mit értenek gypsy alatt, az otthonról jól ismert kesergős- mulatós-keleties muzsikát, vagy tarka megjelenést, esetleg ezek valami kozmopolita világutazó hippik, akik a gypsy alatt csak a házatlanul vándorlást értik, vagy mindössze a Blöff c. filmben Brad Pitt által elég gyengén és hiteltelenül reprezentált cigány kultúra ragadta meg a tetszésüket.
No nem kellett sokáig várni, hogy egy igen kellemes meglepetésben legyen részem.
Színpadra vonult a zenekar: egy dobos, egy gitáros, egy basszgitáros, egy kalapos tangóharmonikás, egy idősödő, leginkább “A gyűrűk ura” filmtrilógiából ismert Szarumánra emlékeztető hosszú ősz hajú, copfos műbőr smicisapkás hegedűs, és a pedert bajszú egy aranyfoggal is rendelkező énekes. Rövid, elég erősen kelet-európai akcentussal fűszerezett köszöntő után belevágtak a műsorukba. Hát minden elismerésem.
A “gypsy” jelzőt látszólag nem véletlenül akasztották magukra, mert mind megjelenésükben, mind zenéjüket illetően hűen reprezentálták azt. Mint utólag kiderült, ukrán származásúak. Zenéjük magába foglalja a punk zakatoló ritmusait, a “Macskajaj” című film balkáni roma népzenéjét, a francia sanzonok dallamvilágát, az egészet megkoronázva lendületes, vidám és látványos előadásmóddal, néhol tipikus “jajveszékelős” énektechnikával. A punk rock-ot hasonlóan népzenével vegyítő Pogues, The Clash, Flogging Molly, The Real McKenzies, Dropkick Murphys (a teljesség igénye nélkül) valamint a népi hangszereket is felhasználó megannyi zenekar, többek között a Dogfaced Hermans méltó követőre talált a Gogol Bordello személyében.
Mint említettem, a zenekar igen látványosan adja elő dalait. Persze ez nem merül ki a zenészek intenzív mozgásában, hanem két jelmezekbe öltözött vokalista-hangulatfelelős táncoslányka is besegít. A második szám alatti “berohanós” belépőjük után a “gidák” többször visszatértek a színpadra, hol mosódeszkán kanalat húzogatva, vokálozva, hol nagydobbal és cintányérral felszerelkezve. Egy jópofa pillanat volt, amikor az énekes az egyik hanyattfekvő “gida” lábai között kifeszített női harisnya által formált csúzli segítségével lövöldözte be a galacsinná gyúrt szórólapokat a közönségbe. A lányok öltözete leginkább a szegedi Mars téri piacon csempész cigarettát áruló roma kofaasszonyok “sztrecsnadrág a tarka szoknya alá” viseletére hasonlított, megtoldva ezt Laibach-os katonasapkával és hivalkodó make-uppal. Mondhatni, a banda produkciója mindenkit magával ragadott, a Death By Stereo tagjai kollektíven fülig érő szájjal nézték végig a koncertet és a korábban izmozó hardcore-kölykök sem nagyon akartak hazamenni...:) A dalszövegek leginkább angolul, helyenként franciául és cigányul szóltak, gyakran egy dalon belül is több nyelven. Ahogy ott kivettem és később olvasgattam őket a banda honlapján (www.gogolbordello.com) igényesen megfogalmazott szocio-politikai tartalommal bíró költeményekről van szó. Itt érzem erősen kidomborodni a korábban használt punk jelzőt. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, az a kupa-kanál, de ez lehet, hogy sajátosan magyar vonás a cigány zenei kultúrában...:)
A zenekar remek hangulatot teremtett, még annak a kb. 70 embernek is, aki a koncert végére összegyűlt. Az énekes, a “gidák” és a hegedűs fószer gyakran tett látogatást a színpad előtt álló közönség közé, a hardcore kölyköket is megtáncoltatva. A műsor befejeztével a közönség egyhangú követelésének engedve még visszatértek két számra. Az egyiket az énekes adta elő egy szál akusztikus gitárjával, később a basszgitáros bekapcsolódásával, majd pedig az egész banda felvonult egy nagy fináléra. Levonulásokat erős taps kísérte.
Érdemes ennek a bandának utánanézni, bár véleményem szerint ezt igazából látni kell élőben. Látszólag nagy sikerük van az Államokban, hiszen ahogy láttam, az idei Warped Tour-on is részt vesznek. Remélem nem csap le rájuk valami hiéna “kvázi-multi” punk kiadó. És amit még jobban remélek, hogy egyszer talán Magyarországon is előfordulnak... hiszen csak egy határ...
A koncert végeztével a “gidák” visszatértek a színpadra egy-egy kofferrel, amiből CD-ket, pólókat, stb. árultak jóféle házaló cigány módjára, én pedig az énekesnek nyújtott rövid elismerő kézfogás után hazafele vettem az irányt.
|