The Idoru - Európa turné, 2005 tavasz

Írta: The Idoru Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. máj. 12. csütörtök - 23:01

Az indulás

A délután négyre megbeszélt próbatermi találkából - a matematika megmásíthatatlan törvénye alapján - két óra alatt este hat kerekedett. Ezt a röpke, be nem tervezett százhúsz percet Big (hathúr, az egyik) és jómagam (négyhúr, az egyetlen) egy eleinte kellemesen hűvös, később az időjárás cudarabb arcát megtapasztalván velőtrázóan hideg sörrel ütöttük el. Mire a zenekar maradék három tagja a bérelt busszal a tett színhelyére érkezett, mi már megtárgyaltuk a terítéken lévő aktuálpolitikai kérdéseket, néhol a saját siralmas szerelmi életünkkel megfűszerezve azt. A gyors bepakolást követően gyors indulás, majd még gyorsabb megállás a közelben található gigantikus méretű bevásárlóközpont parkolójában. Itt Tibor (hathúr, a másik) évtizedes tapasztalatát latba vetve gondoskodott a zenekar szükségleteinek ellátásáról (élelmiszer, ital, alkohol tartalmú ital), majd ténylegesen megkezdtük hosszúnak ígérkező utunkat a Franciaországban található Sélestat felé. Az út a ránk igencsak jellemző jó hangulatban telt, időnként közösen mélyenszántó vitákba kezdtünk, olykor pedig az első, középső és hátsó sor külön munkacsoportokra bomolva fejtette ki áldásos tevékenységét. Ilyenkor én a középső sorban egyedül elheveredve könnyedén szemezgethettem a frontvolnali András (vokál) - Tibor bölcsességekből, vagy akár a hátsó sorban abszolvált Big - Hefe (dob) kabaréból, olykor-olykor megszakítva pár percnyi bamba kitekintéssel a szemből szüntelenül özönlő, izzó szemű gépkocsihadra.

Sélestat

A precízen bekalkulált menetidőnek köszönhetően délután négyre meg is érkeztünk ebbe a csendes francia kisvárosba, ahol húsz percnyi kérdezősködés után már landoltunk is a Bar Le Tigre bejárata előtt. Be a helyre, magabiztos bemutatkozás, széles mosoly az arcokon. A tulajdonos és a kutyája (régebbi típusú németjuhász, aki később még fontos szerepet játszik) kedvesen fogadtak minket, rögtön értesítették is a promotert, kinek a helyszínre érkeztéig ki-ki saját ízlésének megfelelő ital kortyolgatásába kezdett. A poharak kiürültével egy időben be is toppant Matthieau az A Silent Express nevezetű holland zenekar társaságában, kik a turné hátralevő részében kísérnek majd minket a világhír felé. Gyors, de alapos ismerkedés a srácokkal, minek végeztével rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy megfelelő partnert választottunk az első komolyabb európai körút lebonyolításához. Matthieau javaslatára átgurultunk a helyi zenekarok által használt próbaterem-komplexum elé, ahol megérdemelt kényelemben várakozhattunk a klubba pakolás megkezdéséig. Ha már próbaterem, akkor hát mi is és a hollandusok is eszközöltünk egy jó próbát, biztos ami biztos alapon.
Este szinte minden a legnagyobb rendben zajlott. A villám-bepakolás, beállás, árukipakolás hármas végrehajtása után, előzetes elképzelésemnek megfelelően igen vegyes közönség kezdte meg a pénz ellenében történő belépést a helyre. No igen, a hely. A Bar Le Tigre tulajdonképpen egy igen hangulatos pub, és egyben ékes bizonyítéka annak, hogy a franciák sem restek a pub-kultúrát éltetni a maguk módján. Én kifejezetten szeretek olyan embereknek játszani, akikről első látásra lerí, hogy nem az általunk favorizált zenei stílus a fő csapásvonaluk. Először a hollandok keveredtek színpadra, és ott is maradtak egy jó fél óráig, kellemes benyomást hagyva mind a közönségben, mind pedig bennünk. Aztán jöttünk mi. Meglepő módon túlteljesítettük az általam támasztott elvárásokat, egy precíz, energikus műsor keretein belül, amit még a fentebb említett mackó termetű németjuhász is szemrevételezett két szám erejéig. Meg kell hogy mondjam, elégedettséget láttam tükröződni mélyen ülő bogárszemeiben. A buli utáni kötelező tétlenkedés jó hangulatban telt, a cd-póló pultnál kisebb tömeg verődött össze, ezzel is bizonyítva, hogy jól végeztük dolgunkat. A lányok feltűnően csinosak voltak, de az igazi meglepetést megint csak a kutya okozta, aki a zárás körüli órákban végre felfedte igazi hivatását. Minden vezényszó és kényszer nélkül elkezdte a földre dobált csikkek egy helyre gyűjtését. Ez ám a munkaerő! Miután elbúcsúztunk a tulajdonostól, a közelben található motel felé vettük az irányt, ahol mindenki viszonylag hamar álomba szenderült.

Uster

A kora reggeli friss ébredés gyümölcseként a motel svédasztal-szerű csoda-eledeleiből tölthettük fel korgó bendőnket. Név szerint Big, Hefe és jómagam, hiszen mi töltöttük egy szobában az éjszakát. A többiek sajnos így lemaradtak a kulináris élvezetek mellett elénk táruló látványvilágról, a két gyönyörű francia hölgyről. A kacsingatásokkal tarkított reggeli után az általunk eddig látott legnagyobb állatkereskedés felé vettük az irányt, hogy megpróbáljuk gyerekkorunk egyik dédelgetett álmát valóra váltani, kismajmot vásárolni. Sajnos a kereskedés óriási mérete ellenére sem tartott kis méretű majmot, úgyhogy az álom álom is maradt. Miután a brigád újra összeállt, vagy inkább összeült a buszban, megkezdtük pár száz kilométeres utunkat a következő állomás, Uster felé. Az út maga túl sok meglepetést nem tartogatott, így hát kölcsönös villám-nyelvoktatásba kezdtünk újdonsült holland barátainkkal, ki-ki saját érdeklődési területéből szemezgetve. Amint megérkeztünk a pedáns, a sokat látott magyar szemnek talán túlságosan is steril Uster-be, rögtön meg is vásároltuk a turné nélkülözhetetlen kellékét, egy focilabdát. A Friz névre keresztelt Jugendzentrum, avagy művelődési ház minden igényt kielégített. Magunk között szólva, azon lepődtem volna meg igazán, ha ez egy svájci klubnál nem így lenne. A személyzet - pimaszul fiatal kora ellenére - hihetetlen profizmussal tette a dolgát. Csendben megjegyzem, ez lenne a normális helyzet minden hasonló méretű és kapacitású klubnál, de ne legyünk túl telhetetlenek. A személyzethez kapcsolódik eme állomás talán legfontosabb szereplője - és itt elnézést kérek, de a nevére sajnos már nem emlékszem -, aki mint security chief mutatkozott be. Ránézésre a húszas évei derekán járhatott a fiatalember, külleme alapján pedig inkább illett volna az Ossian-búcsúbuli első soraiba, mint a jelen helyszínre. Kérdésemre, hogy mit is takar a security chief státusz, büszkén válaszolta, hogy a mi biztonságunkat hivatott megteremteni. Mi ennek jócskán megörültünk, de később kiderült, hogy ő bizony nagyon komolyan gondolta mindezt. A szokásos buszból ki-klubba be a cuccot procedúra után egy roppant hangulatos backstage-ben vártuk a koncert kezdetét. Itt szinte minden a rendelkezésünkre állt, hogy kellemesen tölthessük el a koncertig hátralévő pár órát. Volt biliárd és egy Super Nintendo is, méghozzá az egyik favoritommal, a Super Mario Karttal, csak sajna, mint később kiderült a hálózati adaptert valaki már eltüntette, így hát nem lett meg a napi videojáték- adagom, sebaj, maradt az angolok golyós mulatsága. Az előttünk játszó két helyi zenekar közül a másodikat emelném ki : „Dryconditions”, akik olyan intenzitással csaptak a húrok közé, hogy rögtön elkezdtük a gatyatartó alkalmatosságok megerősítését. Koncert előtt még fény derült ama rejtélyre, hogy Tibor egyik gitárjának lába kelt, mint később kiderült, még mindig a sélestat-i próbateremben volt. Szerencsére nem akadt semmiféle probléma, és nyugton állíthatom, hogy az előző napi intenzitást megduplázva szántottuk fel a világot jelentő deszkákat. Amolyan Idoru módon dörgött a dob, András angyali hangjával sziréneket megszégyenítve zárta béklyóba a hallgatóság elméjét, no és persze csak úgy röpültek a gitárosok. A bolt ismét jól pörgött, és ha jól emlékszem, abszolút csúccsal zárt a bazár aznap este.
De az igazi nagy élmények még csak ezután következtek. A koncertet követő általános mulatság végeztével megjelent a mi saját bejáratú biztonsági főnökünk, és kissé ugyan tört angolsággal, de rögtön le is egyeztette velünk, hogy a már jól bevált backstage-ünkben tölthetjük az éjszakát a komplett backline társaságában, mert ugyan elsőre hihetetlenül hangozhat, de bizony Svájcban is vannak, akik autóbuszokat törnek fel megélhetésképpen. Mire a színpadról behurcoltuk a hangszereket, kezdett leesni, hogy mi valamit félreérthettünk, mert közölték: ott csak a felszerelés maradhat, mi máshol alszunk. Ám legyen, mondtuk és mi, a biztonságunkért felelős személlyel kiegészülve, elindultunk ismeretlen szálláshelyünk felé. Nos, mint később kiderült, ez nem volt más, mint a városi temető karbantartó-helyiségének döngölt földdel borított pincéje. Mindannyian tudjuk, hogy a helyzet szüli a legjobb vicceket, hát ez most sem volt másképpen. Bár én az éjszakát inkább a buszban töltöttem (újra együtt volt a nagy csapat: Hefe, Big, én), a többiek reggel tapasztalt elgyötört ábrázatából következtetve nem döntöttünk rosszul. Hogy a helyiségben található kanapékat miért nem lehetett használatba venni, az a mai napig nem tisztázott. Az ezt követő reggeli séta alkalmat adott személyi testőrünknek, hogy kiélhesse hivatástudatát. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy a város kihalt, álmos utcáin - miután ő már meggyőződött, hogy nem fenyeget minket számottevő veszély - csak vezényszóra léphettünk le a járdáról, szigorúan mögötte közlekedhettünk, és számomra a mai napig homályos okok folytán körülbelül ötpercenként felszólított, hogy vigyázzunk, mert az emberek figyelnek. Hogy mit, és miért, nem tudom. Persze több se kellett nekünk, pontosabban Dirk Sandersnek, a hollandok vezérének, aki egy merészebb pillanatában egyedül kezdett szaladni egy pékség felé. Szó mi szó, igen jót mulattunk a testőrünkön, persze csak úgy, hogy meg ne sértsük. A reggeli közjáték végeztével megköszöntük újdonsült barátunknak segítőkészségét, valamint töretlen figyelmét (Dirk Sanders váltig állította, hogy ő látta, amint éjnek évadján éberen őrizte az álmunkat), és a hiányzó gitár nyomába eredtünk újra Sélestat felé. Oh, igen. És amit még kifelejtettem, hogy itt is nagyon forróak voltak a lányok.

Sélestat

Bár nem tervezett út volt, újra a francia kisvárosi miliő nyugalmát élvezhettük egy ideig. A gitár megvolt. Mivel két szabadnapunk is volt, és többé-kevésbé irányban voltunk a következő állomás felé, úgy döntöttünk, megszállunk egy éjszakára. Most a város szívéhez közelebb eső motelt választottunk, így igen könnyen visszatérhettünk a Bar Le Tigre autentikus közönségét szemrevételezni, ahol Dirk Sanders, András, Hefe valamint jómagam egy felejthetetlen estét tölthettünk Matthieau, és az ő elbűvölő zenésztársa, Lady Bittersweet társaságában, aki egyébként főiskolai tanulmányainak egy részét Esztergomban töltötte, mint leendő zenetanárnő (mindenki beleszeretett gitárszólói hallatán). Így utólag is bánhatják a többiek, akik a motel kétes értékű kényelmét választották. Tibi: a csendes expressz énekesével és dobosával egy szobában azt játszottuk, hogy ki tud gyengébb filmalkotást mondani Chuck Norris Missing in Actionjénél. Ekkor bedobtam a titkos fegyvert, a Commandot amit a többiek véget nem érő kacajjal nyugtáztak. A legnagyobbat azon mókultunk, hogy miután Arnold leszüretelte a virágoskertet és megsemmisített egy hadsereget, Benedicht, a sörhasú főellenfél egyetlen késsel sebet tudott ejteni izmoktól dagadó testén.
Ezalatt furcsa zajok szűrődtek át a szomszéd szobából, ahol egyedül Big tartózkodott az erotikus csatorna társaságában.
Reggel korán indultunk tovább Braunschweig felé.

Braunschweig

Előzetes egyeztetés alapján, a másnapi braunschweig-i buli szervezője, Thomas felajánlotta, hogy a szabad esténket az ő felettébb kellemes legénylakásán tölthetjük. Manapság az ilyesfajta kedvesség aranyat ér. Kaptunk is az alkalmon, és az előre megbeszélt időpontban, vagy talán egy kicsit korábban is megjelentünk az esedékes koncert helyszínén. Szintén nagy segítségként könyveltük el, hogy a felszerelést már ekkor lepakolhattuk a klubba, megkímélve magunkat az úgynevezett totális kifosztástól, és így nem kellett alkudoznunk, hogy ki vigyáz az éj folyamán a buszban hagyott értékeinkre. Mire mindennel végeztünk, igencsak elfáradt a társaság, így hát egy jó pár hűsítő sör társaságában megtekintettük a nemrég a hazai filmszínházakban is bemutatott Rocksuli című eposzt, majd mivel ezután sem akart nagyon álom jönni a szememre, a többiek ritmikus horkolásával kísérve újra végignéztem, amint Tom Cruise egymaga a modernizáció rögös útjára tereli a feudális elmaradottságban hempergő Japánt.

A reggeli ébredés igencsak kellemesre sikeredett. Megnéztünk egy pár kortárs hardcore koncert-videót, valamint egy laza edzés is belefért szűkre szabott időnkbe. A nap további része városnézéssel telt, bár hozzáteszem, Braunschweig minden bája ellenére nem az a klasszikus város, amit nézni szoktak. Tehát a többiek ettek valamit, én pedig feltérképeztem a helyi videojáték-kínálatot. A klubba visszatérve kényelmesen elláttuk a teendőinket. A koncert látogatottsága kielégítő volt, és a buli is jól sikerült, de akárhogyan is töröm a fejem semmi érdekeset nem tudok feleleveníteni a továbbiakban.

Groningen

Másnap reggel korán indultunk. A cél egy csodálatos észak-holland kisváros, mely amolyan felsőoktatási központként funkcionál az adott régióban. Többek között itt tanulnak holland útitársaink is. Újabb szabadnap lévén az éjszakát a holland zenekar énekes-gitáros posztját betöltő Rik albérletében töltöttük, melynek fekvése igencsak kedvező volt több szempontból is. Bár a felettünk lévő szobában a kiszűrődő zajokból következtetve egy hatalmas házibuli volt kibontakozóban - ahová pár perc elteltével meg is invitáltak minket -, mi (kivéve az örökösen fáradtsággal viaskodó Tibort) mégis a város éjszakai felderítése mellett döntöttünk. Itt jött újra képbe szálláshelyünk roppant kedvező elhelyezkedése, mégpedig azért, mert az ajtón kilépve, jobbra fordulva már nem volt más dolgunk, minthogy folyamatos egyenes vonalú mozgással úgy röpke tíz perc alatt a központba vonszoljuk fáradt testünket. Ott aztán megfrissült a test és a szellem, hiszen egybehangzóan dicsértük, csodáltuk a középkori hollandus építészek szépérzékének huszonegyedik századi megtestesülését. Természetesen megvizsgáltuk a környezet kínálta egyéb, magyar szemnek kicsit talán szokatlan szórakoztatóipari egységek hangulatfaktorát is. Miután kimulattuk magunkat, az újdonsült élményektől megrészegülten tértünk nyugovóra, ha jól emlékszem talán hajnali négy óra táján.

A másnapi koncert nem tartozott a számomra legkedvesebbek közé. Adva volt egy hihetetlenül professzionális klub, név szerint: Simplon. Ezt a klubot megtöltötte a roppant kedves és hozzáértő személyzet. Hol itt akkor a baj, kérdezhetné a nyájas olvasó, ha kérdezhetne. Nos csak azzal az egy tényezővel nem számoltunk, hogy bizony itt mindenki a Silent Express produkciójára volt kíváncsi elsősorban - lévén ez az ő városuk -, és a jól bevált sorrend, miszerint ők kezdenek, mi pedig "hedlájnolunk" nem igazán működött. Így hát nyomtunk egy olyan bulit, ami kifogástalanul szólt ugyan, és azt sem nagyon mondanám, hogy rosszul játszottunk volna, csak éppenséggel minden szám alatt egy öt vagy nyolctagú csoport hagyta el a termet, amit, mint később megtudtam, egyrészt köszönhettünk valami BKV-val rokon éjszakai buszjáratnak, másrészt be kellett látnunk, hogy bizony a mi zenénk is túlontúl keménynek hangozhatott bizonyos füleknek. Az előbb felsoroltakon az sem segített túl sokat, hogy a koncert előtt véghezvitt húrcserém után a keményebb húroknak köszönhetően borzasztó erőfeszítésembe került egyetlen nyavalyás, épkézláb hang megszólaltatása a gitáron. Így jártam.

Leeuwaarden

Groningen-től alig száz kilométerre található ez a még kisebb város, amely, mint azt az odafelé vezető úton megtudtam, turnétársaink szülőfalvainak központjaként működik. Ezzel meg is dőlt az a képzetem, miszerint Groningen lenne a központ. A hely szépségét szűkös szókincsem végéhez közeledve csak közhelyekben tudnám kifejezni, tehát nagyon szép volt. És hogyha azt hittük volna, hogy a sélestat-i Le Bar Tigre a legkisebb pub, ahol valaha játszani fogunk, nagyot tévedtünk volna. Még szerencse, hogy ez meg sem fordult a fejünkben. Sajnos a bár nevét sehogysem tudom felidézni, a lényeg az, hogy csodálatos aurája volt. Méreteiből adódóan talán ez volt az a hely, ahol a bepakolás alatt legtöbbször húztuk végig a Marshall-ládák műbőr borítását a hely csendes magányában hideg sörüket kortyolgató meglett urak orcáján. Szerencsére ezt ők nem bánták. A koncert látogatottsága igen szerényen gyarapodott, de ez minket abszolút nem zavart. Egy helyi brigád, név szerint a nem tudom mi a nevük kezdett. Érdekességük, hogy nincs basszusgitár (milyen zenekar az ilyen?), ellenben a dob mellé három elektroakusztikus gitár is jutott. Dallamos ének, és minden egyéb, amitől a bugyik csak úgy maguktól lecsúsznak. Csak később tudtam meg Andrástól, aki az ajándék hanghordozójukat otthon tesztelte, hogy a lemezen korántsem voltak olyan megnyerőek, mint azt élőben elhitették velünk, sebaj. Utánuk a Silent Express, a közönség első soraiban anyuval, apuval és a nagymamával. Nagy siker, korántsem érdemtelenül. Majd jöttünk mi. Így utólag is úgy érzem, igen jó koncertet adtunk, ami mérhető volt a helyi törzsközönség elismerésén is, hiszen ez nem az ő zenéjük, ők, pedig nem a mi közönségünk. Ettől függetlenül úgy hiszem, azalatt a röpke negyven perc alatt együtt lélegeztek velünk. És csak ez számít. Más semmi.

Zittau

Itt meg kell, hogy jegyezzem, első Európa-turnénk egy ismeretlen német szervezőnek köszönhetően három darabra törött.
Ebből kifolyólag az előző koncert után létrejött egy hetes pihenőnk végeztével egy kissé késve érkeztem a próbaterembe a megbeszélt időponthoz viszonyítva. Legnagyobb megdöbbenésemre Tibi már nem bírta visszafojtani a minduntalan lelke mélyén őrjöngő vásárlási lázat, így hát Andrást üzenetrögzítőként használva meghagyta, ha megjöttem, keressük őt meg a Tesco parkolójában. Hiába, no, a parizer fontos turné- kellék. Miután a kisebb teljesítménytúrának beillő távot teljes menetfelszerelésben sikeresen véghezvittük, rá is találtunk Tibire a vélt helyen. Még kétórányi városnézést követően végre mindenki a buszban megérdemelt helyén ücsörgött, meg is kezdtük rövidnek korántsem nevezhető utunkat a Németország, Csehország és Lengyelország hármashatár közelében fekvő Zittauba. Viszonylagos kényelemben, vidáman telt az út, helyenként kollektív szunyókálással fűszerezve ezt a röpke hétszáz kilométert. Magát a várost megtalálni bizony nem könnyű feladat, nekünk is beletelt jó másfél órába az utolsó húszezer méter megtétele. Minden jó, ha ott vagy a klub előtt. Így is lett, érzésem szerint pont a megfelelő időben. A hely neve Emil, a városon a helyi szorgos kezek évtizedes munkája ellenére is érződik még a segítőkész szovjet mérnökök egykori ténykedése. Be a helyre. Megérkeztek a hollandok is. Ezt a két napos részt két külön busszal nyomjuk, így bőven van hely mindennek a buszban. A gyors bepakolás valamint az azt követő leparkolás után máris az egész egyszerűen elragadó, tizenkilenc éves helyi szervező lánnyal, Katrinnal beszélgetünk. A baj csak az, hogy egyszerre nyolcan tesszük ezt. A koncert után a helyen alszunk, egy igen kulturált backstage-helyiségben. Ez csak öröm, nem kell aléltan hurcolkodni, meggyötörve az előadóművészi életvitel viszontagságos oldalától. A vacsora eget rengetően finom, egyhangú elégedettség a fedélzeten. Közben gyűlnek az emberek is, a szokásos underground mennyiség, se nem sok, se nem kevés. A Silent Express kezd (azt hiszem, ezt többet nem írom le, hiszen mindig így történt), mint egyszerű megfigyelő estéről estére látom rajtuk a fejlődést, ezt teszi a koncertek folyamatos sora, remélem velünk is. És valóban nem kellett csalódnom, megfelelő mennyiségű szempár figyelmétől kísérve jól játszottunk, felszabadultan, talán már a lazaság is kiszűrődött a közel háromnegyed órás program pihentető résein. Az elégedettséget zenésztársaim arcán is megfigyeltem, és valószínű szintén ennek tudható be a hajnalig tartó rockdisco közönsége közt fellelhető, sörrel locsoló András is, valamint, ami talán még meglepőbb, az üveg fehérbort a keblére ölelő, medvemozgással táncba induló Tibor.

Forst

Eme rövid kis kiruccanásunk második állomása a Zittautól röpke száz kilométeres távolságra található Forst. Tegnapi házigazdánk Katrin, miután prezentálta a precíz német reggelit, úgy döntött, velünk tart még egy napig, így hát elfoglalta jól megérdemelt helyét mellettem. Rövid út, gyönyörű táj félig tavaszi ruhában. Oldalamon Katrin, ki keveset beszél, de olyankor sokat mond, és eltűri a turné kellemetlen illatkoncentrátumát, néha-néha elbóbiskol. Még így is hamar megérkezünk. Zittaunál valamivel kisebb város, azonban a klub jellege változatlan: Jugendzentrum. Ismét egy minden-egy-helyen szolgáltatás részesei lehetünk. Ez elsősorban azért nagy előny, mert így mindenki rögtön elengedheti magát, mivel csak másnap indulunk tovább. A fellépő zenekarok számából adódóan több emberre számítunk, mint tegnap, és ez beigazolódni látszik. A klub előtt usafílinges hordótűz, az emberek pedig csak egyre jönnek. Nekem mondjuk úgy tűnik, inkább mint általános hétvégi szórakozást kezelik az eseményt, mintsem kifejezetten a koncertre jöttek volna. De ez így jó, szeretjük a kihívást. A vacsora közel sem rossz, de nem a tegnapi kategória. Az egyre növekvő tömegben a zenekar két, esetenként három részre szakad. A backstage-ben én tartom a frontot, gitárral a kezemben, Tibor Einstein-szerű frizurával az évszázad üzleteit köti a merch-pult környékén - mondjuk később kiderült, hogy nem is volt olyan jó az az üzlet -, a többiek itt-ott feltűnve emelik az est fényét. Mint említettem, nem nagyon hagytam el a "művészváró" melegét, így az események kinti folyamáról vajmi keveset írhatnék. A lényeg, hogy a turné talán egyik legjobb koncertjét adtuk aznap este. Jóformán senki sem tudott rólunk semmit, mikor megérkeztünk, mégis meglepő árumozgás indult be a műsor végeztével, valamint érezni lehetett az őszinte tetszésnyilvánítással járó szeretet-sugarak karmánkra ható lágy érintéseit. Örök boldogságot mindenkinek.

Prága

Kétnapos utunk végeztével megint pihenő következett. Így mindenki kisimult arccal vághatott neki az utolsó szakasznak. Az előirányzott terv a következőképpen nézett ki: az első állomáson, Prágában egyesült újra a nagy csapat, innen indult útjára a Holland - Magyar Utazócirkusz befejező epizódja. A döcögős reggeli tevékenységek újbóli felsorolásával senkit sem untatnék, úgyhogy egyből bele a közepébe. Ugrás. Jaki (szuperkirály promoter, busztulajdonos, sofőr, a dolgok tudója) buszában minden rendben is lehetett volna, ha ez a volna itt nem volna. A ránk igencsak jellemző parázs viták időszakosan, és egyre ritkábban, de azért még előfordulnak. Hogy ez alatt a bő félezer kilométer alatt ez minek az eredményeképpen jelentkezett, azt nem tudom. A lényeg, hogy vita volt. Megint ugrunk. Az úticélként meglévő prágai klub, a 007 nem igazán tartozik a kedvenc helyeim közé, mondom ezt annak ellenére, hogy már játszottunk itt többször is más zenekarokkal, és a bulik sem voltak rosszak, de valahogy mindig fura szájízzel térek vissza ebbe a fura, hibrid lakótelep-klub-öszvérbe. Ez a koncert sem a legkiemelkedőbb bulija volt a turnénak, de szódával elment. Emberek voltak, tapsoltak is, meleg is volt. Időben előre. A koncert végeztével összeültek a nemzetek képviselői, majd hamarosan meg is lett az eredmény. Tekintettel a Prága-Varsó tengely elképesztő méretére, utunkat rögtön megkezdtük, miután egybeszedelődzködtünk hollandus barátainkkal és elfoglaltuk kissé kényelmetlen ülőhelyeinket. A röpke tizenhét órás út első részét halk társalgás és feltörő kacajok tarkították. Később, valahol úgy hajnali négy tájékán, már jellemzőbbek voltak az elkeseredett nyüszítések, szitkokkal kevert nyögések, valamint a " Hé, te nem tudnál egy kicsit odébb menni, mert ez nekem így kurva kényelmetlen", és ezeknek a holland megfelelői.

Varsó

A kimerítő utazás után kissé fáradtan, de korántsem kedvtelenül érkeztünk meg a lengyel fővárosba. A klubról egyetlenegy információ állt rendelkezésünkre, a címe. Felmérve a város metropoliszjellegét, egy kopaszodó csibész taxist szerencséssé téve megkértük, vezessen el minket az adott címre. Ő is, mi is jól jártunk. Külváros. Zuglószerű, posztkommunista lakótömb-rengeteg. Na, és a közepén ott a klub. Hevenyészett lengyeltudásom szerint a hely neve: Progresszív. Ez már rossz nem lehet. A tulajdonos, egy negyvenes éveiben járó helyi rocker, igazán kedves és segítőkész. A hangosítás kritikán felüli. Minden terv szerint haladt. Beállás után a buszban ülve várakoztunk (ugyanis a magunkkal hurcolt söröket a klubban nem fogyaszthattuk), mikor is megérkezhetett valami vonat, esetleg busz. Pillanatok alatt teltház kerekedett, szerintem főleg az utánunk játszó két lokálbandának köszönhetően. Silent Express, tényleg ügyesek voltak, és dacára a küllem alapján általam is beskatulyázott helyi közegnek, a lengyelek szinte a keblükre ölelték a korántsem kemény muzsikát osztó holland fiúkat. Utánuk mi. A tömeg maradt, villogtak a vakuk, zümmögtek az objektív motorok, daloltak a felkészültek. Tényleges, korántsem erőltetett jó hangulat, és talán még mi is jól játszottunk. A koncert utáni szokásos teendőkön túljutva vígan vettük tudomásul, hogy megint egy jó koncert ért végett. Ráadásként apró mulatság a helyi angolzsenikkel, egy instant rádióinterjú és hosszas búcsúzkodás. Be a buszba, irány a promoter által preferált szállás, nem kis meglepetésemre egy óvárosi kétszintes szösszenet, ami akár a soron következő IKEA brossúra címlapjára is felkúszhatna. Közös programként még kajáltunk egy nagyot, majd mindenki lecsillapodott és nyugovóra tért.

Sosnowiec

Reggel, reggeli. A csodás ébredést megélve, valamint egy kellemes zuhanyt magunkhoz szólítva frissen ültünk be az autóbuszba. Sajnos Varsó tüzetesebb felderítésére időhiány miatt nem kerülhetett sor. Sebaj, majd legközelebb. Következő állomásunk a fővárostól délre feküdt. A távolság nem is olyan eget rengető, így hát kényelmesen haladtunk a tavaszi napsütés lágy mosolyától kísérve. Ha van valami, amiből Lengyelország minden szegletében kielégítő mennyiség található, akkor azok a gyönyörű lengyel hölgyek kell hogy legyenek. Ha viszont van valami, amiből roppant kevés, és az is csak elszórva fellelhető, nos ezek a kényelmes, biztonságos, gyors haladást lehetővé tevő autópályák. Oltári szerencsénkre, eme kevés hájvéj egyike, vagyis inkább egyikének egy kis szakasza pontoson a mi utunkba esett. Halleluja. A városba megérkezve egy fénymásolt térkép segedelmével rögtön sikerült meg nem találnunk a bulit. Ez alatt a meg nem találás alatt még egy defektet is begyűjtöttünk, de mint minden örömben az üröm, a mi ürömünkben is volt öröm. Az öröm sosnowieci manifesztációja egy hatvanas, garázsos, emelővel és megfelelő szakértelemmel felszerelt papa volt. Bár meseszerűen hangozhat, de épp az ő garázsa előtt kaptunk defektet, amit így gyorsan helyre is pofoztunk. Ez idő tájt futott be a promoter is. Papának sör, köszönet, majd a helyre el. A hely. Hát igen, ez egy elbaszottul visszataszító foglalt ház volt. Nincs nekem semmi bajom a foglalt házakkal, csak már nem szeretem őket annyira, mint mondjuk nyolc évvel ezelőtt. Pályafutásom alatt még nem találkoztam olyan koncerthellyel, ahol ilyen érdekesen lett volna megoldva a toalett. Bementél, no világítás, és arra, hogy az ajtón legyen zár, már nem is gondoltunk, miután a szag mutatott utat a helység megleléséhez. Az első fülke láttán máris a másikba vetted az irányt, ahol a vécécsésze helyett egy sitt-halmaz volt odahányva. Na igen, hát akkor vissza az elsőbe. A tartályt felejtsd el, szerintem a második világháborúban lerabolta valaki, azóta se lett pótolva. Cserébe egy nagy hordó víz volt lerakva elérhető távolságban az első fülkével szemben, és egy fazékkal lehetett az ürüléket „letávolítani” a csatornarendszerbe. Na mindegy, mindig tanul valami újat az ember. A ház vezetője, aki egy kishölgy volt (kinézetével és vendégszeretetével hitelesen reprezentálva ezt a kultúrát), megérkezésünk után pár perc elteltével előállt és kedvesen betuszkolt minket az otthonos kis házába, nehogy a nácik fülébe jusson, hogy itt ma este buli lesz, mivel néhány napja egy keményebb brigád ellátogatott a legutóbbi koncertre és megruháztak jó pár embert, a zenészeket is beleértve. Hmmmm, nem mondom kellemes fogadtatás… Az, hogy foglalt a ház, még nem baj egyáltalán, attól még lehet jó bulit tolni. Viszonylag sokan megjelentek és tették tiszteletüket az este fellépő három zenekar előtt. Hárman szolgáltuk ki a kiéhezett vásárlókat a merch-pult mögül, kisebb-nagyobb árengedményeket adva különböző ellenszolgáltatások fejében… Ennek következtében az első csapatról lemaradtam, a másodikat már sokszor láttam, így kihagytam, a harmadikat nem tudtam megnézni, mert játszanom kellett benne. Ellenben láttam a közönségüket. Esetenként jó közelről is. Tomboltak rendesen. Talán ez a nagy előnye, ha nincs színpad. Lehet, hogy a hátsó sorokban állók nem láttak semmit, de ami elől folyt, az mindent vitt. Talán semmi sem mondhat többet a hangulatról, minthogy bizony egyszer még engem is felkapott a közönség, tehát bádiszörföltem, vagy mi a fene. Jó buli volt. A buli utáni buli is jó volt, amit talán azért beárnyékolt a "bocsdenincsannyipénzsrácok"-para. Hála az égi nagyoknak van a zenekarunkban egy Tibor. Azt hiszem, őt az ilyen esetekre tervezték. Tuti, hogy tízből nyolc promoter elsírja magát, ha farkasszemet kell néznie a mi Tibinkkel. A buli utáni buli után már nem volt több buli, elmentünk aludni.


Poznan

Őrület, de Poznanban, ahol előrebocsátom, minden idők legjobb Idoru koncertje esett meg, nem történt semmi sztorizós ügy. Vajsimán megérkeztünk, ugyanígy tett a promoter is. Irány a klub. Elképesztően jó a hely, rengeteg ember, egy pár őrjítően szép lány, sok szép lány, kevés csúnya lány. Ezt mindig el tudnám viselni. Sok zenekar, szám szerint hat. Vagy öt? Már nem is tudom. A kaja bódítóan ízes. A szervezettségre nem lehet panasz. Utólag Poznan bekerült a top hármamba, megosztott második helyen Groningennel, Tokió mögött egy hajszállal lemaradva. Ez azért nem semmi. Az első két banda nagyon jól játszik, bár az én szájízemnek kicsit fantáziátlanok. Silent Express. Taroltak. De tényleg. Dacára annak, hogy itt is inkább vegan straight edge-figurák mozognak, imádták. Ennek én csak örültem. Érezvén, hogy itt igazán oda kell raknunk magunkat, egy cseppnyivel jobban felhajtottam a nadrágom szárát. Mondtam, ez volt az a buli, amiről csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Óriási energiák szabadultak fel a szettünk alatt, mind a színpadon, mind a nézőtéren. Ezt fémjelezte az a momentum, mikor Hefe őrületében akkorát ütött a pergőre, hogy eltört az állvány és a pergődob majdnem kigurult a közönséghez. Az új állvány megszerzése beletelt ugyan kis időbe, de a közönség érdeklődése lankadatlan maradt, s miután belecsaptunk újra a húrokba, az arcok újult erővel kezdhettek neki megint a pogózásnak. A csajok és a srácok énekelték a szövegeket, ismételt vakuparádé, már-már kezdtem elhinni, hogy tényleg ilyen jók vagyunk. Aztán ki tudja, lehet, hogy igaz is. Szép estét zártunk. Gyors zuhany és kaja egymásután, majd irány Szlovákia.

Trnava

Trnava azaz Nagyszombat, ki-ki hívja úgy, ahogy jól esik. Este hatra érkeztünk. Thomas, a szervező gyorsan a klubhoz vezényelt minket, ami egy kis kocsma a helyi rendőrséggel szemben. Legalább rend lesz. A kezdő banda szemrevételezése után Lacika helyénvaló éleslátással megfigyelte, hogy ez bizony a hazai zenei életből ismert Pityesz szlovák projektzenekara, aki, miután megunta, hogy minden zenekarából rövid idő után kikerül, saját klónhadsereget hozott létre és velük zenélt. És valóban, a színpadon négy Pityesz volt látható, amint irigylésre méltó harmóniában együtt muzsikáltak. Pityeszék után jött a Silent Express, kik utólagos eszmecserénk során kifejtették, hogy bizony nem voltak elégedettek az aznapi teljesítményükkel. Tudjátok, ez a fáradtság, vigasztaltam őket, és belátván hatalmas tapasztalatomat, hittek nekem. Majd mi. Nálunk is lehet zavar, ezt már sajnos a saját bőrömön is tapasztaltam nemegyszer, de a Tibort ennyire szétesetten még bizony nem láttam. Úgy látszik ő sem tökéletes, ahogy ezt eddig bizakodva hittem, pedig ő váltig állítja, hogy szakított a buli. Nem láthatjuk mindig egyformán a dolgokat, de szerintem nem volt a legjobb konci. Azért egy szavam nem lehet rá, mivel a szálláshelyen ő volt az egyetlen, aki elvállata a legpiszkosabb melót, a buszban alvást, mialatt én ágyban, párnák közt tölthettem az egész éjszakát.

Ilyen volt a turné, ha nem hiszed, legközelebb gyere el és nézd meg, hogy milyen lesz.