Punk Portál

Nos, megtöröm a csendet, és bocsássátok meg, de egy elég szentimentális bevezetővel.
Az elmúlt hónapokban nem voltam koncerten. A legutolsó, amin részt vettem 2004. dec. 21-én, egy Something Against You, Red Line Offside, The Idoru buli volt a Süss Fel Nap-ban Budapesten. Előtte szintén hónapokig csend. Talán októberben voltam előtte Pixies reunion bulin. Talán. Ami miatt úgy döntöttem, hogy leírom a koncerten szerzett élményeimet, az nem az, hogy láthattam az Against Me!-t, mert harmadjára látom. Nem is az, hogy valami extra érdekesség történt a koncerten, ami említésre méltó. Egyszerűen csak úgy érzem, fordult bennem a világ egyet. Persze ez említésre méltó dolog az én szemszögemből, de a tisztelt olvasót a hagyományos szempontokat tekintve aligha érdekli. Ettől függetlenül leírom.
Ma este, mikor kicsit megkésve lebaktattam a koncertnek helyet adó klubba, olyan érzés fogott el, mintha hazaérkeznék. Ez az érzés egyre fokozódott, ahogy a bandák szépen sorban váltották egymást a színpadon. Eltekintve attól, hogy feltehetőleg a legidősebb fizetővendégek közé tartoztam és az a pár arc is, akit látásból ismertem, a színpadon állt, valami otthonos, kényelmes érzés telített el. Úgy éreztem magam, mint a méreten aluli hal, amit a jó horgász szépen visszadob a vízbe. És ahogy játszottak a bandák és énekelték a dalaikat, gyakran mintha az én fejemmel gondolkoznának. Úgy érzem, ez az én igazi éltető elemem, a színpadon, vagy a nézőtéren, teljesen mindegy. Bármilyen helyzetbe is kerülök jövőbeni életem során, én ennek mindig részese akarok lenni, mert ez az egyetlen dolog, ami sok év után is ennyire megmarad bennem, érdekel, motivál.
Hazafelé a kocsiban szépen végigzongoráztam, hogy mi lenne az, ami miatt az egész punk rock dologról lemondanék, de nem jutottam semmi végkövetkeztetésre. Ez vagyok én és kész. Ezért határoztam úgy, hogy megosztom pár élményemet másokkal is.
És akkor váltsunk kevésbé csöpögős hangnemre, és nézzük a koncertet.
Isteni szerencse, hogy tegnap ránéztem a helyi klubok honlapjára. Legutóbb egy hete néztem, és tegnap meglepve tapasztaltam, hogy RENGETEG új dátum került ki múlt hét óta, köztük a mai koncertre is, amit nem szívesen mulasztottam volna el. Hát nem adtak sok gondolkodási időt, az biztos. Meló után hulla fáradtan azon törtem a fejem, hogy ledőljek-e egy órára a buli előtt és még fáradtabban felkelve vonszoljam magam a koncertre, vagy próbáljam valamivel elfoglalni magam, és legyűrni a fáradtságot az indulás pillanatáig. Végül a virrasztás mellett döntöttem, este 8-ra már egész szépen magamhoz is tértem. A koncert 9-re volt kiírva, korábbi tapasztalatokat figyelembe véve nem is indultam el fél 9-ig itthonról.
Háromnegyed 9-kor értem a bejárathoz és fizettem ki a belépőt, szomorúan tapasztalva, hogy már megy a buli. Gyorsan zsebembe gyűrtem a visszajárót és vágtattam a színpadhoz, de a színpadon álló The Loved Ones a szám amibe épp belecsöppentem befejeztével szépen megköszönte a hallgatóságnak a figyelmet, és levonult. Mérges voltam, mert a buli 9-re volt kiírva és negyed órával a kiírt kezdés előtt már vége is van az első zenekar műsorának. Átverés. Pláne, hogy a Loved Ones-ra nagyon kíváncsi voltam. Ezt a bandát Dave Hause, Mike Sneeringer és Mike Cotterman alkotja, akik korábban olyan bandák sorait erősítették, mint a Curse, Paint it Black, Trial by Fire, Kid Dynamite. Jól hangzik, ugye? Hát nem véletlenül voltam dühös, mikor épp az utolsó számot csíptem csak el tőlük. Pedig jól szóltak, jó zenét játszanak (lényegesen nyugodtabb fajtát, mint előző bandáikkal), a fene egye meg.
Bánatosan befektettem a címnélküli 10-esükbe, most épp azt löketem a fejhallgatómba és hát... az isten bassza meg! :)
A következő banda (rövid átszerelés után) a nyugat-virginia-i Smoke or Fire volt.
Ők ugyebár a Fat Wreck új szerzeménye, nem is vártam nagy csodát. (Persze most rögtön meg kell, hogy hazudtoljam magam, mert az elmúlt egy-két évben Dagadt Miklós elég jó ízléssel válogatott pl. Dillinger Four, Against Me!, meg korábban is ugye ott volt a Propagandhi nem csak a környékbeli haverjainak próbált meg leejteni egy szelet tortát.)
Az első szám után egyértelművé vált, honnan jönnek ezek a srácok. Onnan, ahonnan a Strike Anywhere, Avail esetleg kicsit délebbről a Hot Water Music is jön, és ez egyértelműen hallatszik is a zenéjükön. Na persze ez ugye jót is jelent, de egyben valahogy mégis kicsit ötlettelennek tűnt a banda a koncert elején. Jó volt, meg erőteljes, meg dallamos, de ezeket a dallamokat már hallottuk nem csak tőlük és esetlegesen déli társaiktól, hanem kismillió punkbandától. Na erre a gyenge kezdésre sikerült rátromfolniuk pár szám után. Az énekes-gitáros srác valahogy meggyőzött, aki a koncert vége fele már-már elvesztette a hangját, de nem adta fel, hanem egy olyan számot hagyott utoljára, ahol ahogy elnéztem a versszak alatt nem nagyon jutott ideje levegőt venni sem. Ráadásul ez az utolsó szám egyszerűen lehengerlő volt. Amit tingli-tangliztak a koncert elején, azt most mind jóvátették ezzel a számmal. Egy kb. 3 perces számmal, ahol aztán előjött minden. Ilyen nagy finálé hangulata volt, és bele is raktak mindent becsülettel, mind anno a szám megírásakor, mind ma este a színpadon. Kellemes csalódás.
És jöjjön az este utolsó fellépője, az Against Me!.
Remélem, ezt a bandát nem nagyon kell körülírnom, hiszen véleményem szerint ők az egyik legjobb, legfrissebb és életrevalóbb dolog, ami a punk rock szubkultúrán belül történt az elmúlt években. Ők egy olyan banda, akik a pop-punk és a metal-hardcore felvirágzásával egyidejűleg egy szigetet, egy oázist építettek a klisék tengerére. Zenéjükre igazából nem lehet semmi ruhát ráhúzni. Megtalálható benne a mezítlábas dél-amerikai Guantanamera-hangulatú tábortűz-zenétől elkezdve a westernfilmek galoppozó ütemein keresztül a mocsaras déli államok folkzenéje, a gospel, Billy Bragg, egybegyúrva a mai punk rock dühével. Egyedi és gyönyörű. Szövegeik szintén megérnek egy misét. Itt is a hagyományos balos, (illetve az általam alkotott, disztinktív és ezáltal kedvelt jelzővel illetve) társadalompárti dolgok kerülnek előtérbe, viszont kortársaival ellentétben Tom Gabel szépen költői mondatokba szedve, gyakran független személyes történetek sorai között elrejtve tálalja ezeket. És aki ott volt tavaly a Marco Polo-ban eme zenekar koncertjén, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy ez a banda egy darab torzított gitár, egyetlen akrobatikus ugrabugra, egyetlen taraj, egyetlen kőkemény hörgő ének nélkül tud olyan kibaszott feszes lenni, mint Steven Seagal arcvonásai.
Most sem volt ez másképp. A szőrös Warren szépen felpakolta a játék-dobszerkóját, a srácok behangoltak és hajrá. Szólni úgy szóltak, mint az állat, meglepő módon állítólag nekik a Marco Polo-ban is sikerült sok-sok zenekar sikertelensége után. A Cliché Guevara-val kezdtek, összesen három új (és elég ígéretes) számot játszottak, a fő-fő énekes-gitáros-zeneszerző Tom Gabel sokszor megőrült, üvöltött torka szakadtából, a basszgitáros Andrew zenészi teendői mellett a közönséget szította, ő a már bejáratott hangulatfelelős. James, a másik gitáros is hozta a tőle megszokott formát: míg stabilan kente a gitártémákat (amiket Tom néha a művészi beleélés hevében mellőzött), irgalmatlan hamisan óbégatva (de elvitathatatlanul feelingesen) nyomta a maga énekrészeit, illetve a refréneket egyedül, amikor Tom és Andrew a közönség martalékául hagyta mikrofonját. És a számok: kezdésként a már említett Cliché Guevara, aztán volt Reinventing Axl Rose, Those Anarcho Punks..., Walking is Still Honest, Rice and Bread, Pints of Guinness, stb. Csupa remek nóta, persze a hozzám hasonló örök elégedetlenek találtak betöltetlen lyukakat, amit csak egy I Still Love You Julie, vagy egy TSR, vagy a Disco tudott volna orvosolni, de hát nem kívánságműsor ugye...:).
Koncert után morfondíroztam, hogy igyak-e még egy harmadik rumos kólát, de inkább átmentem a szomszédos benzinkútra, vettem egy hatlövetű sört, beültem a kocsiba, és hazajöttem beszámolót írni. Ennek befejeztével pedig most álomba borulok, hiszen holnap meló, utána 350 km vezetés, utána 7 Seconds koncert, utána 350 km vezetés haza, utána meló és mivel utána húsvét, nagypéntek, munkaszüneti nap, remélhetőleg egy újabb beszámoló írása.

2005. III. 22. - USA, Omaha NE, Sokol Underground - Against Me, Smoke or Fire, The Loved Ones