Alap lemezek alap arcoknak 2.

Írta: Kobera Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. már. 17. csütörtök - 21:30

Nem csalás, nem ámítás, itt a második rész. Előző alkalommal a 77-es brit punk robbanás legjavából csemegéztünk, de mivel ‘79 után Angliában a punk satnya divatbemutatóvá silányult – az elenyésző számú kivételtől eltekintve –, már nem sok érdekes dolog történt. Nem úgy az USA-ban. Különösen a Kalifornia környéki színtér volt erős, mivel itt már az olyan ‘77-ben startoló – erős angol befolyás alatt álló – bandáknak köszönhetően (mint például a Germs, a Dils, az X, vagy a Dickies) jelentős infrastruktúrája alakult ki a punk-rocknak. Innen indultak útjukra az első független kiadók, mint a Frontier, a Posh Boy és a Dangerhouse, az első punk fanzinek, a Flipside és a később már lemezkiadóként is funkcionáló Slash, valamint nagy segítséget nyújtott a KROQ rádió DJ-je, Rodney Bingenheimer is, aki műsorában rendszeresen játszotta a környékbeli punk zenekarok felvételeit. Idővel az államok egész területét elárasztották a fiatalok, akik a saját értelmezésük szerint újra élettel töltötték meg a punk-rock-ot. Véleményem szerint ez volt a legpezsgőbb, legizgalmasabb időszaka a punk történetének, és noha itt most csak tíz lemez szerepel, ennél jóval több olyan lemez és zenekar született aminek itt lenne a helye. De most érjétek be ennyivel.


Agent Orange: Living in Darkness (1981)

Ezt a bandát általában arról szokás ismerni (már ha ismeri őket valaki), hogy az ETA című szám nem más, mint az Agent Orange Bloodstains-ének a feldolgozása. Esetleg még azt is tudhatják páran, hogy az Offspring szintén tőlük nyúlta (ráadásul ugyanebből a számból) a Come Out and Play (Keep 'Em Separated) szólóját. Persze nem mondom, ez sem semmi, de azt hiszem ez az Orange Country-ból származó brigád ennél azért jóval többet érdemelne. Ez a lemez ugyanis egy gyöngyszem. A popos témákat összegyúrták a hardcore erejével és ezt olyan jól keverték a surf-rock dallamvilágával, ahogy azt a későbbiekben senkinek sem sikerült utánuk csinálni. Mindezt a vállalhatóság határain belül mozgó világfájdalommal telített szövegekkel tetézve. Sajnálatos módon még ők maguk sem voltak képesek ezt a csodát megismételni, későbbi lemezeik, bár korrektnek mondhatók, mégsem érik el ezt a szintet. Hiába, túl magasra tették azt a bizonyos lécet.


Bad Brains: Bad Brains (1982)

A Bad Brains kapcsán először is azt kell leszögezni, hogy ha valaki nem ismeri őket az természetesen szégyen, de korántsem akkora mint ha ismeri és nem szereti. A zenekart 79-ben alapította négy fekete srác (a közérthetőség kedvéért nevezhetjük őket afro-amerikainak, vagy esetleg niggernek is) Washington, D. C.-ben. Eredetileg jazz zenésznek készültek, azonban a Sex Pistols, a Damned és a politikusabb reggae zenekarok hatására hamar letettek erről. És milyen jól tették. Egyedi, első hallásra felismerhető hangzásuk legfőbb védjegyét Dr. Know őrült riffjei és a nyaktörő tempók mellett, egyértelműen HR bizarr énekstílusa jelentette. A 82-es debütáló, először csak kazettán kiadott (később más borítóval, Attitude: The Roir Session címen CD-n is megjelent) albumukon szinte az összes alapmű megtalálható: Sailin’ On, Attitude, Banned in D. C., Pay To Cum, Right Brigade, de tulajdonképpen a lemez bármelyik dalának a címét ide lehetne biggyeszteni. Jellemző volt rájuk, hogy a lehető legtermészetesebb módon szakították meg időnként az egy-két perces darálásaikat, egy-egy végtelenül hosszúnak tűnő, belassult reggae dallal. Idővel egyre jobban beleásták magukat a rastafari vallásba, ráadásul a nyolcvanas évek végére a lendület is elfogyott, az I Against I utáni lemezeikre még a legnagyobb jóindulattal is csak a felejthető jelző illik. A korrektség kedvéért azt még meg kell említeni, hogy – rastáknál cseppet sem meglepő módon – a Bad Brains-ről is terjeng jó pár homofóbiával kapcsolatos történet, méghozzá nem is alaptalanul. Na, de egy ilyen nagyszerű bandának még ezt is el lehet nézni, nem igaz?


Black Flag: Nervous Breakdown (1978)

Egy korszakalkotó kislemez egy korszakalkotó zenekartól. Négy szám öt perc alatt, ez azért már valami. A gyors zenének és a rövid számoknak igen prózai oka volt, ahogy azt Greg Ginn, az együttes agya (a Nervous Breakdown-on mind a zene, mind a szövegek az ő nevéhez fűződnek) elárulta: igyekeztek a lehető legtöbbet és legkeményebben játszani az alatt a nem túl hosszú idő alatt, ami a korai fellépések végét jelentő, rendszeres rendőri beavatkozás előtt megadatott. Sokan mondták, hogy ez a lemez alapjaiban változtatta meg az életüket, hogy csak két illusztris személyt emeljünk ki, mindjárt ott van, Ian MacKaye, valamint a Black Flag későbbi énekeseként ismertté vált Henry Rollins. Itt azonban még Keith Morris üvölti ki a lelkét, teljes odaadással és némi Johnny Rottenes flegmasággal. A zenében itt még nyoma sincs a későbbi metál és jazz hatásoknak, ez kérem vegytiszta punk zene a javából. Bármilyen irányba is mentek később, ez a kislemez olyannyira összefonódott ennek a Hermosa Beach-ről származó bandának a nevével, hogy nem lehet különválasztani a kettőt. Egy igazi klasszikus, hogy a már így is egyre kínosabb ömlengést fokozzam kicsit, ez a lemez nem más mint a tengerentúli punk/hardcore alapköve – a Nervous Breakdown nélkül aligha lehetne ilyesmiről beszélni. Ha mindez még nem volna elég, akkor tegyük hozzá, hogy ez volt a Greg Ginn által alapított SST Records első kiadványa is, ahol később olyan nagyszerű zenekarok készítették a lemezeiket, mint a Hüsker Dü, a Minutemen, a Sonic Youth, vagy a Dinosaur Jr. Na, de róluk majd egy későbbi részben még úgyis lesz szó...


Circle Jerks: Group Sex (1980)

A szintén Hermosa Beachről induló zenekart a Black Flag-ből éppen kiszállt énekes, Keith Morris és a Redd Kross gitárosa, Greg Hetson (aki azóta már a Bad Religion kis, kopasz gitárosaként vált szupersztárrá) alapította 1979-ben. A klasszikus Black Flag féle vonalat követték, csak éppen a tempót még jobban odatették, melynek eredményeként egy igazán kemény lemezt készítettek, ami az azóta eltelt negyed évszázad távlatából is tökéletesen megállja a helyét. Azonban azt nem szabad elhallgatni, hogy a 14 számot tartalmazó, 16 perces lemezen a Wasted című számot aljas módon a Black Flagtől nyúlták le. (Ennek – és egy lefújt graffittinek – eredményeként született később a Black Flag „You Bet We’ve Got Something Personal Against You!” című száma.) Pedig igazán nem lettek volna az ilyen nem túl erkölcsös módszerekre rászorulva, hisz a többi dal sem marad el egy cseppet sem. Elvégre akik olyan örökérvényű darabokat képesek kreálni, mint a Live Fast, Die Young, a Beverly Hills, a World Up My Ass vagy éppen az As Friends Rust által is feldolgozott Operation (hogy csak a legnagyobb slágereket emeljem ki és ne soroljam fel a teljes track listet, noha mindegyik dal megérdemelné, hogy külön megemlítsük) igazán jól meg tudnak állni a saját lábukon.


Dead Kennedys: Plastic Surgery Disasters (1982)

Kétlem, hogy lenne itt olyan aki ne ismerné a Dead Kennedys-t. Ha esetleg mégis, akkor annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy a zenekar 78-ban alakult San Franciscóban, és provokatív névválasztásukkal, valamint még ennél is provokatívabb, erősen politikus szövegeikkel hamar a kormány és az egyházak legfőbb ellenségévé váltak. A Dead Kennedys legjobb lemezeként általában mindenki a debütáló Fresh Fruit for Rotting Vegetables-t emlegeti, ami részben igaz is, hiszen egyértelműen azon találhatók a legnagyobb slágerek, azonban szerény véleményem szerint a Plastic Surgery Disasters mégis megelőzi, de legalábbis fej fej mellett halad vele. Az első lemeznél jóval emészthetetlenebb (talán a legnehezebben befogadható Kennedys album), valószínűleg azért mert itt engedték leginkább szabadjára a kreativitásukat. Bátran elkalandoznak a hagyományos dalszerkezetektől, felhasználják a szó legnemesebb értelmében vett zaj minden formáját, az eredmény pedig pályafutásuk legizgalmasabb lemeze. Ráadásul a cd változat még a 81-es In God We Trust, Inc. című, hiperaktív kislemezt is tartalmazza, úgyhogy egy igazi főnyeremény. De ha rám hallgattok, azért mindenképpen beszerzitek a Fresh Fruits...-ot is, sőt, a legjobb, ha a Kennedys-től mindent. Nem fogjátok megbánni.


Descendents: Milo Goes To College (1982)

Míg Jello Biafra a Dead Kennedys élén nagy vehemenciával támadta Reagen-t, és mélyen belemászott a politikába, addig Milo Aukerman a 79-ben, Los Angelesből induló Descendents-el sokkal prózaibb problémákat érintett. Olyasmiket, mint például a csajok, a kaja, az őket csesztető seggfejek és úgy általában azok a dolgok amik a maguk fajta tinédzserek életét befolyásolják. Hisz nem nehéz belátni, hogy egy kamasz gyakrabban kerül összetűzésbe a szüleivel, mint mondjuk a kormánnyal, vagy a CIA-vel. A zene is ennek megfelelő: gyors és erőteljes, ám cseppet sem befelé forduló. Valami olyasmiről van szó, mintha a Buzzcocks hardcoret játszana. Egyszerűen lehengerlő. Sokan próbálták már (és próbálják a mai napig) utánuk csinálni, de azóta sem sikerült senkinek ilyen jól egyensúlyoznia a pop és a hardcore határán.


Fear: The Record (1982)

Ahhoz, hogy a korai L. A. hangzásról átfogóbb (még ha messze nem is teljes) képet kapjunk, akkor a már említett Black Flag és Circle Jerks mellett mindenképpen szót kell ejteni a Fear-ről is. A zenekar a punk első hullámával, 1977-ben indult, első kislemezük 1978-ban látott napvilágot, azonban az első nagylemez csak 1982-ben jelent meg a korszak legendás kiadójánál, a Slash-nél. Ekkora már a durvaságuknak és a koncertjeiken hatványozottan jelen lévő erőszaknak köszönhetően jelentős hírnévre tettek szert. Nem beszélve arról, hogy sok kutyaütő punk zenekarral ellentétben a hangszereikkel is remekül bántak. A Fear nem akarta megváltani a világot, még csak nem is a munkásosztály sanyarú sorsa foglalkoztatta őket, mindössze egyetlen dolog lebegett a szemük előtt (a sör mellett persze): a lehető legtöbb embernek felbaszni az agyát. Gyakorlatilag mindenki a célpontjuknak számított, náluk aztán nem volt semmi politikailag korrekt udvariaskodás. (A Decline of Western Civilization egyik legjobb jelenete például, mikor a koncerten némi kedélyes buzizás után kibontakozó verekedés hevében lerúgják a színpadról azt a nagypofájú picsát – mindez még az előtt, hogy a zenekar akár egy hangot is játszana. Micsoda rock-történeti pillanat!) Ennek megfelelően a The Record nem más mint maga a lemezre préselt gyűlölet. Érdekes adalékként érdemes megjegyezni, hogy a később drog túladagolásban elhunyt humorista, John Belushi (James Belushi bátyja) is a zenekar nagy rajongója volt, olyannyira, hogy még egy tévészereplést is összehozott nekik a Saturday Night Live-ban ‘81 Halloweenjén.


Minor Threat: EP (1981)

A Bad Brains mellett a washingtoni színtér másik kulcs zenekara. Sőt, talán nem is nagy túlzás azt állítani, hogy a Minor Threat (és különösen Ian MacKaye) maga a D. C. hardcore. Zseniális zene, tanítani való szövegek, példaértékű hozzáállás. És még egy szó: DÜH. Így, csupa nagy betűvel. Ha ez a nyolc szám ami a Minor Threat első kislemezén található nem mond neked semmit, akkor azt hiszem súlyos lemaradást kell pótolnod. Ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Pistolstól a Nevermind. Szerezd be, vagy add fel!


Social Distortion: Mommys Little Monster (1983)

Ismét egy meghatározó banda, természetesen Los Angelesből, méghozzá Orange Country-ból. A zenekart a különösen macsó heroinfüggő, Mike Ness alapította 1978-ban Frank és Rikk Agnew-al, ám ők hamar lepattantak mellőle, hogy útjára indítsák a szintén idekívánkozó, ám most helyhiány miatt kimaradt Adolescents-t. Részben a tagcseréknek köszönhetően (meg hát ugye a heroin is elég időigényes hobbi) ‘83-ig várni kellett az első nagylemezre. Gyakran mondják, hogy a punk rock az új idők népzenéje. Ez a Social Distortion-re fokozottan igaz. Dühös és nyers, rock’n rollba oltott punk zenéjük már a kezdetektől jó adag (az idő múlásával egyre több) country elemet használt fel. Ráadásul Mike Nessnek sikerült az ami ebben a szakmában keveseknek: szépen megöregedni. Bár egyre visszafogottabb lemezeket készített, a mai napig aktív és bármit is csináljon, az eredmény mindig vállalható és hű az eredeti névhez. És ez azért nagy dolog ám.


T.S.O.L.: Dance With Me (1981)

Szintén egy ‘78-ban induló zenekar, szintén L. A.-ből. A Jack Grisham nevéhez köthető brigád első nagylemezén a szokásos Fuck Reagen típusú szlogenek helyett a klasszikus horrorfilmeket idéző szövegekkel találkozhatunk, egészségesen suttyó tálalásban. Azt hiszem ha horror-punk-ról esik szó mindenkinek egyből a Misfits neve ugrik be, ám hasonlóság itt csak a szövegvilágban fedezhető fel. A T.S.O.L. nagyszerűen keverte zenéjében a hardcore-punk erejét a gótikus zenék sötét hangulatával és dallamaival. Az eredmény pedig egy kivétel nélkül szuper dalokból álló nagylemez. Ki tudna a Code Blue-nál fogósabb számot írni a nekrofíliáról? Kár, hogy a későbbi lemezeik meg sem közelítik ezt a szintet, ám mindez cseppet sem von le a Dance With Me értékéből.