Punk Portál - 2024. március 28.





 

2005. I. 29. A38- Wizo


Írta: Zsolt
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. jan. 31. hétfõ - 11:36

Most egy erősen szubjektív és érzelmileg túlfűtött koncertbeszámoló következik, de pontosan emiatt ajánlottam fel hogy írok egy beszámolót. A Hangárban levő koncertünk utáni pakolászást követően jó páran mentünk az A38 hajóra. Érthetően óriási izgalom előzte meg a koncertet részemről, hiszen az a 96-os nyár óta, amikor Németországban megvettem többek között a WIZO - Uuuuaarrrghh!!!! albumát, az egyik kedvenc zenekaromnak számított, főleg miután egy évvel később láthattam őket az E-Klubban.
Azt hittük késni fogunk, de még nem kezdte el a szintén sindelfingeni Rock N Roll Storm Troopers a színpadon a zajongást. Nem szeretném sokat fecsérelni rájuk a szót, egy viccbanda volt – közepesen elhízott, félig Bundesliga sérós fickók egyen farmermellényben és a hozzátartozó pimaszul rövid farmer kisnadrágban, hülye, és mellesleg unalmas pózolós rockzenével kísérve -, minden valószínűség szerint csak azért voltak ők a kísérőzenekar, mert mint mondottam, ugyanabból a kisvárosból jönnek. Tőlük is pontosan azt kaptam, amire vártam, éreztem, hogy nagyon rosszak lesznek, és leszámítva a megjelenésük okozta kezdeti derültséget, nem igen értékeltem ténykedésüket, ide-oda járkáltam, amíg abba nem hagyták. Marci szerint ha egy zenekar számot ír saját magáról, az eleve árulkodó, nos mondanom sem kell, a RockNroll Storm Troopereknek természetesen volt számuk magukról…Aztán egyszer csak végre abbahagyták és lementek.
A kicsit hosszúra nyúló várakozás után a színpadot elárasztotta egy nagy füstfelhő, és megjelentek a tagok sötét uniformisban, vállukon cipelve egy fehér, WIZO feliratú koporsót, valamint egy keresztet, amelyen a legendás botránykeltő disznó volt a krisztusi pózban és eközben egy vödör víz és egy wc kefe segítségével megszentelték a közönséget és a színpadot. Mikor ez a temetési ceremónia a beszéddel együtt megtörtént, lekapták a jelmezt, nyakba került a gitár és iszonyatos energiával berobbantak a Kopfschuss című számmal. Őrület volt, mondjuk ennél kevés erősebb koncertkezdés létezik, akkor éreztem hogy milyen sokat vártam, hogy újra lássam őket '97 óta. Nem tudom a sorrendet, sem a pontos listát, de volt a francia sanzon, RAF, Weiter, die Käfer, W8ING 4U, Gute Freunde, Raum der Zeit, Das Leben ist ein Hund, Kadett B, Alte Frau, Diese Welt, Quadrat im Kreis, die Goldene Stück Scheisse, Tod im Freibad, Geisterfahrer, Nix & Niemant, sőt legnagyobb meglepetésemre, miután bemondták, hogy először 90-ben játszottak nálunk, eljátszották a Klebstoff-ot is, ami egy hihetetlenül nagy szám, nem hittem volna, hogy hallhatom egyszer élőben.
A közönség elég vegyes volt: egy pár arcot leszámítva a többség nekem ismeretlen volt, de igazából nem is érdekelt. Néha voltak stage diving próbálkozások, de nem nagyon hagyták a biztonságiak. Amikor rengeteg szám után először elbúcsúztak, lementek, aztán hagyták magukat visszatapsolni, csak hogy eljátszhassák a Kein Gerede-t, aztán még többször visszatértek. A végén ismét megszentelték a közönséget és egymást, megtisztelték a közönséget a hátsó felükkel, aztán végleg lementek a színpadról.
Kevés új szám volt, nem is nagyon hiányoztak: az új album nem sikerült túl erősre, rosszabb esetben ilyenkor kell abbahagyni. Az új album záró számának (Z.G.V.) szövegében minden benne van: a régi arcok már sehol nincsenek, túl sokat mesélgetjük a régi történeteinket, ami valaha fontos volt, mára már teljesen közömbössé vált és hogy soha semmi nem lesz olyan, mint régen volt - az idő kereke soha nem áll meg. Természetesen el is játszották az utolsó előtti ráadás számai között, ahol a búcsúturnéhoz különösen illő téma, a zenekar szövegeiben amúgy is nagy gyakorisággal előforduló elmúlás volt. Eredetiségük zenéjük mellett abban rejlett számomra, hogy olyan témához nyúltak, amihez akartak, a leggyermetegebb dolgoktól kezdve a rengeteg, elmúlásról, öngyilkosságról, halálról szóló dalig. Valahogy mindig olyan emberközelinek, őszintének, mégis profinak tűnt az egész, amit tettek, s ez a tegnapi koncertre is igaz volt.
Kevés olyan meghatározó zenekar van az ember életében, amit éveken át a legjobbak között tart számon, sőt szerencséje van élőben többször is látni őket, nos nekem a WIZO ilyen volt. Feloszlásukkal vége az egyik legeredetibb punk-rock zenekarnak. Ahogy a legvégén játszották a Letzte Sau-t, már hátulról néztük őket, akkor éreztem, hogy valami tényleg elmúlt. A dal sokszor újrajátszott refrénjét átírva az énekes Axel már nem a városka utolsó disznójáról énekelt, hanem a feloszló WIZO-ról, amellyel együtt meghal fiatalságunk egy része is, és én tényleg így éreztem magam.