Punk Portál

Robit:

Előljáróban: nem csípem annyira a Bizkit zenéjét, meg ezt a rocksztárságot stb. stb., sőt néha hányok tőle (már mint a sztárságtól :-D). Szóval előítéletekkel mentem erre a bulira, de végül is kellemesen csalódtam (majdnem).

Külső tényezők hatására mentem el erre a bulira, DE bevallom, én is kíváncsi voltam erre a koncertre. Kiváncsi voltam, hogy milyen az egyik legnagyobb rockzenekar élőben (albumon szerintem profi, más kérdés a zene milyensége), kiváncsi voltam a hírős Budapesti Arénára is. Meghát volt pénzem, miért ne költeném el bármire, én dolgoztam meg érte. Felkészültem mindenre, ami megeshet egy ilyen bulin (tömérdek piros sapi, őrjöngő 15-16 éves kisgyerekek, meg ilyenekre gondolok), de meglepődve tapasztaltam, hogy nem sok ilyet láttam. Arra már előre felkészítettem magamat, hogy a tisztelt nagyérdemű Fred Durst bármilyen szavára hangos ovációval fog válaszolni, akármit is mond. Ez számomra nagyon vicces, és jól szórakoztam rajta, például amikor egy valamilyen hülye kis versike utolsó sorára a FUCK YOU jött ki a rím miatt :-). Kinek nem vágya, hogy több ezer embert "elküldjön a fenébe" egy ilyen nagy helyen? Nekem az...

Az Arénában nem voltak sokan, állítólag 13000 férőhelyes, és elővételben csak 3000-et adtak el. Kb. félház lehetett. A közönség vegyes volt, voltak apró tinik, kisgyerekek, láttam pár rockert, diszkós fiúkat, lányokat, idősebb gyermekeiket kísérő felnőtteket. Ja azt hittem már, hogy hiányérzetem van, mivel nem tarháltak tőlem cigit, meg sört se, aztán rájöttem, hogy ez így lenne tökéletes! :-D

Hihetetlen profizmussal rejtették el az előzenekart a szervezők. A Space Monkeez-t nem néztem meg, mert nem érdekelt, láttam már őket a Vörös Yukban. Ott nem tetszett, szóval dumáltam együkét haverral. Igen, voltak ismerősök is, de nem mondom el kik voltak. :-)

Nagyon profi volt a koncert, hangzás is király volt, nem úgy, mint spacemonkeeznál (igaz annak csak az első számának a felét láttam), fények is extra királyok voltak ("szakma"-i ártalom). A dob például ki volt világítva, de úgy, hogy az égők a tamokban voltak. A dobos rohadt sok cintányért rakatott fel. Szerintem a felét nem használja. Mellette volt a szkreccselős & lemezlovagló. Neki is szép nagy birodalma volt, ugrált össze-vissza, ahogy kell. A gitáros és a basszusgitáros volt kétoldalt, és mindkét zenésznél hihetetlen óriási alapok voltak felhalmozva. A basszerosnál a klippekből ismerős világítós hangszer volt. A pozíciójelzőknél ledek világítottak, és szerintem nagyon jól nézett így ki a gitár. A koncert eleje fokozással kezdődött természetesen + intro (amerikai akcentusos: luuuiiiimp buiizkit éfaoifaw4oa). Majd a leplek lehullása után beindult a tinitömeg, és ugrált boldog boldogtalan (én nem). Kb. a 2. v. 3. szám után megkérdezte Fred bácsi, hogy értjük-e, amit mond. A tömeg természetesen hatalmas ovációval válaszolt. Végül is tök mindegy, hogy mit mond, nem? Úgyis megeszi a nép. Aztán már majdnem hiányzott a "milyen jó, hogy itt lehetünk Magyarországon stb. stb.", de ez is elhangzott. Érdekes, nem éreztem, hogy csak megszokásból mondanák (de ki tudja :-D), és egyáltalán nem viselkedtek óriási rocksztárok módjára (ezen is meglepődtem)!

Úgy gondolom, kevés új számot játszottak, mivel az új albumot csak most fogom nemsokára meghallgatni. A régieknél még én is énekeltem a refréneket/refrén-foszlányokat, mivel az egésznek volt egy hangulata, ami megfogott. "Nagy" tömeg, nagy színpad, jó hangzás, (végülis) jó zenekar, hihetetlen jó fények - ezek együtt élvezetessé tették a koncertet.

Na nehogy már ennyire dicsérjem az eseményt!:-) Az egyik számnál egy nagydarab kidobó nyakában jelent meg a közönség soraiban maga Fred Durst (fekete sapkája volt egyébként). Itt vegyes érzések fogtak el. Zenélő énem ezt sugallta: "Húúúú mekkora élmény lehet ez most neki, hogy a rajongói között énekelheti ezt a dalt" :-). Másrészt a fikázó énem: "na a sok idiótát milyen könnyű palira venni, pedig Fred Durst is csak egy hús vér ember." Komolyan mondom Jézus és a hívei jutottak az eszembe, ahogy elnéztem a történéseket.

Miután megvolt a katarzis, tapizás, Fred bácsi elkezdte lassan mondani, hogy :"My stage is your stage!!!" jó sokszor (szerintem azért, hogy engem idegesítsen :-D), és az előbbi nagydarab biztonsági bácsi bejött a színpadra, és az első sorokból kezdett kiválasztani csajokat, és felhúzta őket a színpadra. Ők meg, mint akik minden héten a Budapesti Aréna színpadán buliznak, rázták ezerrel. Közben még mindig mondta folyamatosan az énekes, hogy "My stage is your stage!!!" és ekkor elöntött a düh és kimentem cigizni.

Volt még Faith, meg mindenféle másfelől ismerős szám. Asszem a Behind Blue Eyes-zal búcsúztak, és elkezdődött az átszerelő zene. Már égtek a teremfények, mikor még visszajöttek még egy ráadásra. Egy Rollin' után megszólalt Fred Durst: "You know, we're a bunch of idiot..." erre elkezdtek játszani egy kis laza rock n roll számot. Valami híres szám volt, de én nem vágom ezeket, maximum ismerem őket és dúdolom a dallamukat. A rocky számba belefűztek egy-két hangszeres szólót. Itt csak egy kicsit tudták a zenészek megmutatni tudásukat, de legalább itt lehetett hallani, látni, hogy tényleg tudnak (ha ez annyira nem is derülne ki a saját számoknál :- D). Aztán, hello we were Limp Bizkit, el, ruhatár, és előbb nem haza :-D, de aztán igen.

Pó:

Szeretnék reagálni robit beszámolójára a Fred Durst koncertről:

Az igazat megvallva komoly kétségek közepette indultam a Limpbizkit - manapság egybe írják (talán fogalommá vált) - koncertre, mivel az utóbbi két album kevésbé nyerte el a tetszésemet, és számítottam rá, hogy nem a régiek lesznek túlsúlyban. Kétségeim alapvetően beigazolódtak, bár értek kellemes meglepetések is. Ugyanakkor jó volt végre belülről is megnézni az Arénát.

Először is, a Space Monkeez koncert igen érdekes volt. Egész koncerten egy számot játszottak, csak néha megálltak pihenni - legalábbis ezt a benyomást keltették. A közönség fáradhatatlanul mutatta a középső ujját a fiúkra. A végén, amikor az énekes közölte, hogy az utolsó szám következik, a közönség hirtelen akkora ovációt nyomott, amekkorát még a Bizkit is ritkán kapott. A hangzásról csak annyit, hogy a samplerek tökéletesen elnyomták Lalátka amúgy súlyos riffelését. Volt olyan, hogy a dobos elejtette a dobverőt, de a dob ugyanúgy szólt tovább, köszönhetően annak, hogy az élőben ütött témák csak finoman voltak alákeverve a géphangnak, amiket a kliséket, visszhangot és egyéb effekteket igencsak kedvelő énekes kezelt. Több szót kár is pazarolni a bandára.

Viszonylag rövid átszerelés után elkezdődött a bizkit intro, ami kicsit ötlettelen és hosszú volt. Ezzel szemben okos volt a fekete lepel mögött elkezdett első szám - okosan nyúlták a KoRn-tól. Amíg le nem hullott a vászon, csak a kontrollok szóltak, majd egyszerre dörrent meg az egész cucc a fényekkel. Kicsit rontott a hatáson az, hogy a gitár az első percekben igencsak halk volt, viszont a basszus túl volt vezérelve, és a komoly mennydörgésszerű hangok néha gerjedésekbe hajlottak át.
Egyébként a basszusjátékba, sőt a ritmusszekció teljesítményébe nem nagyon lehet belekötni. DJ Lethal bácsi is a tőle elvárt profizmussal nyomta végig a bulit. Rendkívül jó ötletnek tartom a Sam Rivers basszusgitárjainak korábban foszforeszkáló pozíciójelzőinek világító ledekre való cseréjét, ami néha villogva késztette a közönséget a Limpbizkit név kántálására. Ugyancsak meglepő volt számomra, hogy a gitáros Mike Smith Roland kombókon nyomta, de lábujjhegyre állva beláttam az alájuk pakolt Mesa ládákat. Az első egy-két szám után már nagyon meggyőzően szólt a cucc.

Ahogy éreztem, nem nagyon erőltették a régi számokat: az első lemezről saját számot nem is játszottak, viszont volt a kötelező Faith, amit a csajom a nyakamból élvezhetett. A Significant lemezt sem erőltették nagyon, bár a Rearranged-re Sam nosztalgiából előkapta egyik régi Ibanezét - mostanában Warwick bésszeken nyomul - , Fred pedig annyira hamis volt, hogy hagyta egy kicsit énekelni a közönséget, hogy meghallgassa a helyes hangszínt. Meg is jegyezte: "You sing better than I do...". Előszedték még a Nookie-t is a koncertjeiken kötelezővé vált "fredbemegyaközönségbeőrületetkelteniaztánmegútbanvisszafelé közönségetszínpadrafelhívni" aktus után. Ezt követően a legszebb első sorban álló macák fel is mehettek a színpadra - beleértve a Kartel-es Big Daddy Laca nőjét is. Ha már itt tartunk, olyan neves előadók is megjelentek a közönsé sorai közt, mint Ákos, a Bon Bon basszusgitárosa, valamint az Irigy Mirigy egyes tagjai. A témához visszatérve voltak jó show elemek, viszont általában a számok között nem volt semmi különösebb összekötőszöveg. Nem ritkán fordult elő olyan, hogy sötét szinpadot bámultunk full csöndben két szám között.

Volt olyan is, hogy Fred egy szál gitárral kiállt és elkezdett összevissza nyöszörögni. Na ez volt az, amit már tényleg nem kellett volna. Mikor már ő is belátta, hogy nincs értelme annak, amit csinál, főleg olyan
hamisan, egy "fuck you"-val elintézte a dolgot. Persze a közönség ezt kitörő ovációval fogadta. Hát igen, milyen egyszerű lenyűgözni az embereket, ha valaki szupersztár. Bezzeg, ha valami magyar punkbanda játszotta volna ezt meg! Totál elásnák magukat...

A buli közepén főleg az új számokat nyomták, így nyugodtan lehetett pihenni, mivel az új témákra nem igazán lehet beindulni, vagy ugrálni a sok középtempónak köszönhetően. A végére aztán különösen beindultak: "elnyomták" a várva vár Behind Blue Eyes-t, ami azon kevés számok közé tartozott, ahol nem kellett a fejem a földbe verni a hamis ének miatt. Mi több, ötletes plusz dúdolást is vitt bele. Kicsit égő volt, hogy a Freddy által annyira istenített új gitáros nem ragadott akusztikus gitárt, hanem Lethal bácsi tette fel az alapot lemezen.

Voltak meglepetésnóták is a saját témák között: A Break Stuff verzéjébe belecsempészték az AC/DC Back In Black-jét, valamint teljesen elnyomták a Nirvana nemrég megjelentetett You Know You're Right-ját. A koncert befejezését az Elvis Hound Dog-jával bevezetett hangszeres szólók - basszus sajna nem volt - adták. Az utolsó két szám alatt amúgy számomra érthetetlen módon fel voltak kapcsolva az Aréna lámpái, így Dursték láthatták a keverőpultig terjedő közönséget és az onnantól kezdve üresen kongó csarnokot. Arról nem is beszélve, hogy a közönség még így is csipkedhette volna egy kicsit jobban magát.

Annak ellenére, hogy elmondtam véleményemet a buli hibáiról, összességében egy jó bulit látthattunk, ami nem kicsit volt szórakoztató. Jó volt végre élőben is hallani, hogy mit tudnak és azért a kisebb-nagyobb hibák ellenére nagyot dörrentek a számok. Kár, hogy ezek után már nem maradt pénz a tárcámban, így a Darkest Hour bulira már nem tudtunk elnézni. Szerencsésebb lett volna két-háromezerrel olcsóbban adni a jegyeket, mivel egészen biztosan sokkal többen jöttek volna, ha olcsóbbak a jegyek és talán még a szervezők is jobban jártak volna.

2004. III. 23. Budapest Sportaréna - Limp Bizkit