King Django interjú

Írta: KRSA Feltöltötte: Dan Ekkor: 2003. szept. 24. szerda - 23:39

Az alábbi interjú Grazban készült 2003. június 6-án King Django-val a Stubborn Records és a Version City Studio főnökével, a Dr. Ring-Ding és a svájci reggae zenekar, a the Scrucialists közreműködésével zajló, Transatlantic Dancehall Clash nevet viselő turné egyik első állomásán. A széles spektrumú zenei munkássággal rendelkező – Django a ska-t, a dub-ot, a reggae-t, a klezmert és helyenként a soul-t és a country-t is vegyíti –, folyamatosan alkotó, tehetségét a Stubborn Allstars-ban és a megboldogult SkinnerBox-ban is bizonyító művész az Explosiv klub - beli koncertje előtt válaszolt kérdéseimre.
Abban a percben, mikor Django megtudta, hogy Magyarországról jövök, egyből nagyon kedvessé vált – no, nem mintha előtte goromba lett volna, csak láthatóan felvillanyozódott és felcsillant a szeme, amikor ez kiderült. Az elején nem is tudtam mire vélni, de a következő pillanatban hirtelen világossá vált minden: Kérdésemet meg sem várva egyből elkezdett mesélni… a magyar származású családjáról!
Django: - Tudod, hogy hol van Budapesten a Sziget nevű hely?
Krsa: - Hogyne, persze.
Django: - Na, hát azzal szemben a folyó partján lakott az én nagymamám.
Krsa: - Tényleg? Hát ezt nem is tudtam! Akkor tulajdonképpen a családod fele magyar származású?
Django: - Végeredményben igen. Anyai ágon visszamenve a nagyszülők fele Magyarországról, a másik fele pedig a Kárpátaljáról származik, ami akkoriban már Csehszlovákiát jelentett. Ugye, az ország állandóan változott, a határ ide-oda mozgott…
Krsa: - Így van, de mi történt? Miért hagyták itt Magyarországot?
Django: - Hát, amiatt a kis dolog miatt, amit úgy hívtak, hogy nácizmus… Elvették tőlük a vagyonukat, a nagyapám három koncentrációs táborban is volt Németországban. A nagyanyámnak sikerült egy ló vontatta kocsin elmenekülnie Magyarországról. A legbizarrabb az egészben az, hogy mivel egy szőke, kék szemű nő volt és tökéletesen beszélt németül, ezért Németországba ment, s úgy menekült meg, hogy a háború végéig németnek adta ki magát. Két lánnyal lakott együtt, akiknek a bátyjai SS tisztek voltak, de sosem bukott le.
Krsa: - Hát ez tényleg bizarr! És mi történt a háború után?
Django: - A háború után Franciaországba költöztek. A mamám még Németországban született a kitelepített emberek táborában, s akkor vándoroltak tovább Franciaországba, amikor ő olyan 3-4 éves lehetett. Onnan pedig Brooklyn-ba vezetett az útjuk.
Krsa: - Értem. Ha már ennyire visszanyúltunk a gyökereidhez, tekintsünk vissza egy kicsit a zenei múltadra is! Hogy került kapcsolatba a Brooklyn-ban született kis Django a zenével és főleg ezekkel a zenékkel - már amik azóta meghatározóak a pályádon? Egyáltalán, hogy kezdtél el zenélni?
Django: - Zenész a ska és a reggae szeretete miatt lettem. Nagyon muzikális voltam gyerekkoromban is, de nem voltam képzett, vagy ilyesmi. Vettem egy pár zongoraleckét akkoriban, de nem igazán figyeltem oda rájuk… Aztán úgy 13-14 éves koromban egyszer véletlenül meghallottam a Specials-t. Azt mondtam: „Hé, ez valami olyasmi, amit soha nem hallottam még ezelőtt!”. Akkor szerettem bele észrevétlenül a harsonába, mialatt a jamaikai és angol ska, reggae zenéket és a Specials-t hallgattam. Aztán egy pár évvel később, úgy 17-18 éves korom körül elkezdtem énekelni, 19 körül pedig már nem csak álmodoztam a harsonáról, hanem el is kezdtem játszani rajta.
Krsa: - Mi fogott meg először ezekben a zenékben, a ritmus, a szövegek?
Django: - Minden! Egyébként… Ez egy jó kérdés! Tulajdonképpen rock&roll és soul zenekarokon nőttem fel, azokon, amiket a szüleim hallgattak, vagy amik a rádióban mentek. A szüleim szerencsére nagyon jó zenei ízléssel rendelkeztek, de akkor sem volt semmi ahhoz fogható lemezük, ami olyasmit nyújtott volna számomra, mint a Specials korongok. Rendkívüli módon rájuk kattantan, nagyon nagy hatással voltak rám. Aztán, ahogy mondtad, a szövegek… A környék, ahol felnőttem, egy nagyon „fehér” környék volt és nagyon olasz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy elég rasszista környék volt, de mivel gyerek voltam, nem tudtam jobbat, ott kellett felnőnöm. A helyiek minden második szava olyasmi volt, hogy „nigger”, meg a többi hasonló – persze még csak soha nem is láttunk arrafelé feketéket... És akkor erős kontrasztként egyszer csak meghallottam a Specials-t! Ráadásul ez még életem azzal a szakaszával is egybeesett, amikor elkezdtem Manhattan-be iskolába járni, ami egy sokkal keveredettebb népességgel rendelkező vidék, mint amilyen Brooklyn volt – illetve Brooklyn-nak az a része, ahol mi éltünk. Brooklyn-nak egyébként különböző negyedei voltak, olyanok, ahol csak feketék, vagy mondjuk csak olaszok laktak.
Krsa: - Hát ez elég fura, mert innen Európából azt hinné az ember, hogy a rasszizmus, mint olyan New York-ban, a nagy olvasztótégelyben nem létezik és nem is létezett.
Django: - Hát igen, most egy 30 évvel ezelőtti időszakról beszélünk, akkor az még egy merőben más világ volt. Amikor én még gyerek voltam, nem lehetett feketéket látni azon a környéken – csak kb. kevesebb, mint 10 évvel ezelőtt adták el az első házat egy fekete családnak azon a környéken. Emiatt aztán tűzbombát dobtak az ingatlanügynökségre.
Krsa: - Szörnyű…
Django: - Ez az olasz maffia területe volt. Az összes gyerek, akivel felnőttem, maffia kuzin, vagy unoka volt, az egész környék a maffiáé volt. Ezért volt igazán nagy váltás, amikor meghallottam a Specials-t és az új helyre kezdtem járni iskolába. Hirtelen feltárult a világ, teljesen különböző embereket ismertem meg. Kínaiakat Chinatown-ból, akik kínaiul beszéltek és erős kínai akcentussal gagyogták az angolt, pedig már New York-ban születtek. Ugyanígy spanyolok, akik már szintén itt születtek, de erős spanyol akcentussal beszéltek. Én meg csak néztem, hogy ez mi, mivel még soha nem tapasztaltam ilyet, s mindeközben véletlen egybeesésként pont akkor hallottam az olyan Specials-t számokat, mint az „It doesn’t make it allright”. Ez megváltoztatta az egész perspektívámat, kitágult a látószögem… ezek az élmények gyakorlatilag megváltoztatták az életemet.
Krsa: - Szóval, miután ez lejátszódott benned először ska-t hallgattál, aztán a reggae felé kalandoztál?
Django: - Igen, először angol ska-t hallottam és bújtam a lemezborítókat a további információkért. Megvettem az összes angol zenei újságot, ugyanis az amerikai zenei lapok nem igazán foglalkoztak ezzel a zenével, nem fedték le a témát. Ezért mindig az angol lapokat olvastam, hogy még többet tudjak meg ezekről a zenekarokról. Aztán ezeken a magazinokon keresztül ismerkedtem meg Prince Buster-rel és a Skatalites-szal és a jamaikai ska-val, amibe aztán szintén beleszerettem. Innen aztán a rocksteady, a reggae és a dub felé vezetett az út és végül a dancehall-lal is megismerkedtem. Ez persze a korai ’80-as évek dancehall-ja volt, ami teljesen más, mint amit ma dancehall-nak hívnak. Ez a zene akkor Yellowman-t, Eek-a-mouse-t és a hasonló előadókat jelentette. Szóval ezzel teltek a középiskolás éveim.
Krsa: - Alaposan beleáshattad magad ebbe a kultúrába, hisz lemezeid arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a zene spirituális részét is mélyen elsajátítottad, ugyanakkor olyan unikumokat is használsz a zenéd fűszerezésére, mint mondjuk a klezmer, s így gyakorlatilag egy teljesen egyéni stílust teremtesz. Hogy alakult ez ki? Mennyire volt ez tudatos?
Django: - Tulajdonképpen egyáltalán nem volt tudatos, nem próbáltam semmit sem kreálni, egyszerűen csak szabadjára szerettem volna engedni azokat a dolgokat, amik bennem lakoznak. Nem próbálom meg soha eldönteni előre, hogy mi hogyan legyen. Nem mondom soha azt, hogy ez egy ska nóta lesz, vagy, hogy ez egy reggae nóta lesz, egyszerűen csak megírom a számot és magától stílust ölt. Azt hiszem a stílusom egyébként leginkább a SkinnerBox-ban fejlődött ki, ez volt az a zenekarom, ami a leghosszabb ideig forrta ki magát, amivel a legtöbbet próbáltunk. Tíz évig voltunk együtt, és nagyon komolyan dolgoztunk, hetente sokszor próbáltunk, zenéltünk együtt. Ennek a csapatnak az volt a hozzáállása, hogy próbáljunk ki mindent és nézzük meg, hogy végül mi az, ami működik. Ez aztán azt eredményezte, hogy mindenki szabadon elkalandozhatott a neki tetsző irányba, ami művészetileg hihetetlenül élvezetes volt, nagyon sokat tanultam belőle, de ugyanakkor ezt kereskedelmileg eléggé megszenvedte a zenekar, hiszen nem fértünk bele egy stílusba sem. Azt hiszem egyébként, ez egy olyan probléma, amivel egész életemben küzdöttem. Nehéz megérteni, hogy mit szeretnék csinálni, mert mindenbe belenyúlok és nem csak egy dologra fókuszálok. Mivel nem szolgálok ki egy adott stílust, így aztán nem is olyan népszerű az így létrejött egyveleg.
Krsa: - Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, nagyon elfoglalt művész vagy, számtalan zenekar, projekt sorakozik a neved mellett, s úgy tűnik, hogy amivel szeretnéd kifejezni magad, azt meg is valósítod. Mégis, van valami olyan nagy célod, ami kiemelt szerepet tölt be ezek között, amit különösen szeretnél beteljesíteni?
Django: - Tulajdonképpen nincs ilyen kiemelt célom. Szeretem csinálni azt, amit csinálok, és nagyon örülök, hogy eljutottam arra a pontra, hogy ez vált a munkámmá és már vagy 8-9 éve nem kell más jellegű feladatokat végeznem, s ennek eredményeként teljesen a zenére koncentrálhatok. Ha depressziós leszek, mindig erre gondolok. Tudod, nem vagyok gazdag, vagy ilyesmi, de magamat tartom el, én fizetem a számláimat, a magam ura vagyok, hisz nincs főnököm. Ez nagyon jó érzés. Talán szeretnék még több lemezt eladni valahogy:), de erre nem tudok más módot, mint azt, amit éppen csinálok. A zenémet mindenesetre semmiképp nem változtatnám meg azért hogy sikeresebb legyek.
Krsa: - A mostani rádiós dancehall áttörések Sean Paul-lal nem keltenek benned reményt?
Django: - Igen, a dancehall Európában most elég nagy, de Amerikában még mindig eléggé elszigetelt. Az amerikai dancehall színtér nagy része jamaikai. Vannak amerikaiak, akik szeretik, de nincs egy olyan amerikai dancehall művész sem, aki tényleg elismert lenne. Azt sem mondhatjuk el, hogy létrejött volna egy amerikai stílus a dancehall-ban. Ezzel ellentétben Európában kifejlődött egy kifejezetten az öreg kontinensre jellemző reggae stílus. Itt nálatok megvannak az mc-k is, de az olyanok, mint itt Gentleman teljesen ismeretlen jelenség az Államokban. Talán egy kivétel van: Snow, de azt a fickót senki nem veszi komolyan.
Krsa: - Neked például elég egyéni stílusod van, miért nem ismernek el? O.k., nem a hardcore dancehall-ban, inkább a reggae-ben ügyködsz, de mégis?
Django: - Nem igazán próbálkoztam belekerülni a jamaikai reggae szcénába. Az amerikai reggae színtér pedig még mindig a jamaikai reggae szcénának egy nyúlványa. Mint már említettem, itt Európában van egy saját kialakult dolog, de az USA-ban csak azokban a városokban van reggae színtér, ahol nagy számú nyugat-indiai populáció található. A sound systemek, a dj-k és a selectorok is mind jamaikaiak. Egy-két kisebb dolog mozgolódik a környéken, de Amerika hatalmas és nem tudok egy olyan helyet, ahol igazán át tudna törni ez a műfaj. Felhozhatod Sean Paul-t példaként, de a legtöbb amerikai nem is tudja, hogy az dancehall, amit ő csinál. Egymilliárd lemezt elad Amerikában, de nekik ez pop zene, nem dancehall, nem ismerik ezt a nagy világot, ezt a hatalmas kultúrát, ami mögötte van.
Krsa: - Sean Paul pedig csinált egy-két conscious számot is nem csak girl tune-okat… Elvileg ezen a szálon eljuthatnának a gyökerekig, nem?
Django: - Igen, de az emberek Amerikában nem értik meg az egészet. Ha felhozod nekik őt, akkor így reagálnak: - Oh yeah, Sean Paul, „Gimme the light” - de ezt ők úgy élik meg, hogy egy jamaikai srác nyom hip-hop-ot, vagy egyszerűen csak egy pop nótának vélik. Mint azt már mondtam, egyáltalán nem veszik észre mögötte a dancehall kultúrát. Nem vesznek tudomást róla, hogy ez csak egy apró szegmense annak a hihetetlenül gazdag és széles zenei világnak, ami ennek a hátterében húzódik. Egyszerűen nincsenek tisztában vele, hogy mi is ez. Hogy csak egy példát hozzak, az amerikaiak nem tudják, hogy mi az a sound system. Ha egy sound system party-t akarsz csinálni, senki nem fogja tudni, hogy mi az, kivéve persze az ott élő jamaikaiakat.
Krsa: - Hogyan írnád le ezt a jelenséget? Kapnak valami impulzust, de az nem elég erős ahhoz, hogy le akarjanak ásni emiatt a gyökerekig?
Django: - A legtöbb amerikai egyszerűen csak azt fogyasztja, amivel a tömegmédia eteti őket. Senki nem próbál kutatni. A legtöbb, amit valaki megtesz, hogy vesz egy Sean Paul lemezt. Soha nem merül fel azonban majd bennük, hogy ez csak egyfajta reprezentációja egy egész kultúrának. Nem tudják és nem is fogják tudni, hogy létezik egy ilyen kultúra.
Krsa: - Akkor gyakorlatilag a közönség fogyasztói szokásai és az, hogy az amerikaiak nem annyira nyitottak erre a kultúrára, eredményezi azt, hogy a jobban a gyökerekig leásó szubkultúrák lemezkiadóival és zenekaraival vagytok együttműködésben? Gondolok itt a ska, punk és hardcore kiadókra, akik reggae dolgokat is gondoznak a pozitív üzenet és a társadalomkritikus hozzáállás miatt.
Django: - Most épp a Grover Records a támogatónk itt Európában, ami tényleg leginkább ska kiadó. A Hellcat Records-zal már nem igazán dolgozom, már a Pietasters sincs ott, egyedül talán a Slackers az, aki ottmaradt. De ez volt az első punk rock kiadó, akivel dolgoztunk. Valószínűleg az lehet a magyarázata az összefonódásnak, hogy egyszerűen mindkét kultúra nagyon underground. A leghosszabb ideje működő két underground stílus a punk és a ska, úgyhogy amúgy is egymásra van utalva kicsit. De a punk most épp pop zene Amerikában, az olyan pop-punk csapatok miatt, mint a Blink-182. Talán az is magyarázatot adhat az összefonódási jelenségre, hogy ezeknek a kiadóknak a főnökei a ska-n és a punk rock-on nőttek fel. Amikor középiskolába jártam, akkor a barátaim egyik része punkban, a másik pedig ska-ban utazott. Ez volt a két legfőbb irányzat. Néhány környék a heavy metal-ra pörgött:)
Krsa: - Igazából azt szerettem volna kérdezni ezzel, hogy van-e egyéb lehetősége egy reggae zenekarnak Amerikában, mint, hogy egy elmegy egy közepesen ismert független punk kiadóhoz, ami aztán el tudja juttatni Európába?
Django: - Vannak reggae kiadók is az Államokban, de nincs sok amerikai reggae. Van egy kevés, de…
Krsa: - Tudnál egy párat mondani?
Django: - Hát, annyira kevés van, hogy hirtelen nem is tudok mondani. Ott van például Rocker T, aki egy énekes. Van egy csomó jamaikai, aki épp Amerikában működik. De igazán megfelelő amerikai reggae zenekar nem akad. Inkább olyan dancehall zenekarok vannak, akik olyan énekeseket kísérnek, akik átjönnek Jamaikából. A legtöbb reggae zenekar, aki ma Amerikában létezik a Sublime-iskolából került ki.
Krsa: - Milyen nagy volt a Sublime az USA-ban?
Django: - Még mindig óriási. Én sose szerettem igazán, de az összes srác, aki reggae-t kezd játszani mostanában, az a Sublime miatt került bele. Ezek az arcok a Sublime miatt ismerték meg Bob Marley-t. Ennek következtében aztán az amerikai reggae zenekarok inkább rock-reaggae, vagy punk-reggae vonalon kezdenek el mozogni, mert nem ismernek igazi reggae zenekarokat. Ismerik még Sean Paul-t és Shaggy-t, de a legnagyobb befolyással a Sublime van a zenéjükre. Nehéz ezt kimondani, de az amerikai reggae zenekarok nagy részének zenéje csak erről az egy bandáról, a Sublime-ról szól, jelen pillanatban ők vannak a legnagyobb hatással az amerikai reggae-re. Nem is igazán a dancehall megy, inkább ez a hippie-rock-reggae dolog. Akad persze például egy-két tradicionális ska zenekar, de az nagyon underground. Azok a ska zenekarok, akik igazán népszerűek lettek, rock zenekarok voltak egy kis ska ízzel. Egy igazi ska zenekarnak nagyon nehéz érvényesülnie. A reggae különböző fajtái is nagyon elkülönülnek, például azok az emberek, akik dancehall bulikra járnak, nem mennek el egy rocksteady zenekar koncertjére. Akik elmennek egy Slackers buliba, nem mennek el Capleton-ra. Van egy kis átfedés, de mindenképpen nagyon szeparáltak a színterek.
Krsa: - Nem lehetne erre a problémára megoldás az olyan jellegű fesztiválok szervezése Amerikában, mint az európai Summer Jam, ahol nagyon sokféle reggae irányultságú művész jelenik meg? Vagy akár közös ska-reggae-dancehall bulik szervezése?
Django: - De, talán! Jó ötlet, kösz!
Krsa: - Ha már a buliknál tartunk, mennyit turnézol? Mennyit vagy távol az otthonodtól?
Django: - Éppenséggel már egy éve nem voltam turnén, egész évben otthon voltam. Persze a jövőben majd többet szeretnék kimozdulni, de idén azért alakult így, mert új felvételeken dolgoztam a stúdiómban. Mostanra azonban kezdtem belebetegedni az otthon ülésbe és szeretnék komolyabban turnézni.
Krsa: - Miken dolgoztál? Ahogy hallgattam egy-két felvételt, úgy tűnt, hogy komolyabban rákattantál a dub-ra…
Django: - Hát már vagy hét éve komolyabban rá vagyok kattanva a dub-ra. De ez a fellángolás természetesen még ennél is régebbre tekint vissza, hiszen az első dub számomat még a ’80-as években készítettem. De, hogy kérdésedre feleljek: igen, egy csomó dub-ot is csináltam mostanában, de felvettem rengeteg dancehall számot is, sőt rock és rock-reggae zenekarokkal, valamint egy-két jamaikai reggae énekessel is dolgoztam együtt.
Krsa: - A producere is te vagy ezeknek a felvételeknek?
Django: - Ez változó. Néha produceri feladatokat is ellátok, néha pedig csak hangmérnökösködöm. Ha a saját dolgaimon dolgozom, akkor a legtöbb esetben mindkettőt csinálom. A többi esetben pedig ez úgy alakul ki, hogy az egyes zenekarok általában úgy jönnek oda a stúdiómba, hogy felkérnek arra, hogy töltsem be ezeket a szerepeket.
Krsa: - Ez esetben azonban egy csomó jó zenekarral kell, hogy összesodorjon a szél, akkor mégis csak akad egy-két jó banda Amerikában is, nem?
Django: - Hát igen… Tulajdonképpen most csináltam egy 20 számos válogatás cd-t azokból a felvételekből, amik a stúdiómban készültek és az Asian Man Records-nál fog kijönni, s mivel ez egy stúdió sample is egyben, ezért az ára csak 5 dolcsi lesz. Olyan zenekarok lesznek rajta, mint a floridai tradicionális ska/reggae/rocksteady zenekar a Cold Spot 8; mint a bostoni szintén rocksteady-t játszó Westbound Train; egy ANC nevű banda, akik reggae-ben utaznak, de teljesen a Sublime nézőpontjából közelítenek a dologhoz; aztán három connecticuti zenekar: a Speakeasies, a reggae Soul Merchants és a Guerilla Fingers – Bob Marley stílusú reggae-t játszanak, de az énekes teljesen rá van indulva Congo Natty-ra és a jungle-re –; aztán egy-két dolog a sajátjaim közül, meg persze még ezernyi dolog, ami hirtelen nem jut eszembe...
Krsa: - Most megint felhoztad ezt a Sublime-iskola dolgot. Meg tudnád nekem fogalmazni, hogy Te személy szerint hol húznád meg a képzeletbeli határt? Mesélj egy kicsit a zenei ízlésedről és arról, ami mögötte van!
Django: - Nagyon sokfajta zenét szeretek, roppant széles a skála. A rythm & blues, a jazz, a punk-rock vagy a rock & roll ugyanúgy megfér a zenei ízlésemben a ska, reggae, rocksteady, dub és a dancehall mellett, de ugyanakkor el kell, hogy ismerjem, hogy nem nagyon hallgatom például a harmadik hullámos ska zenekarokat, vagy a rock-ska bandákat. Tudod, amikor 15-16 éves kissrác voltam, akkor még azt gondoltam, hogy király, de manapság már ki nem állhatom ezeket. De akármit is mondhatok most, azért van egy pár olyan zenekar, aki ezt a fajta ska-t is remekül játssza. Hiába is azonban, ha zenei élvezetre vágyom, akkor nem fogom ezeknek a bandáknak az albumait otthon feltenni, inkább felteszek egy ’70-es évek beli Stevie Wonder lemezt. Nincs semmi bajom ezekkel a zenekarokkal, de se egy Toasters, se egy Slackers lemezt nem tennék fel…
Krsa: - Ez érdekes, mert például a Slackers pont azt tűzte ki célul, hogy visszanyúljanak a gyökerekhez és hozzád hasonlóan ők is elég rossz véleménnyel vannak a mai ska zenekarok többségéről. Az, hogy a „metálzene fúvósokkal” kifejezést használták rájuk, szintén arra utal, hogy ők is inkább a tradicionális vonalat kívánják követni, s elhatárolódnak ettől a rock-ska dologtól, amit te is említettél…
<Django: - Én máshogy vélekedem erről, barátom. Mondd, hányszor tudod meghallgatni ugyanazt újra és újra? Ahogy már mondtam, felfoghatatlanul sok zene van, amit hallgathatsz, akkor miért ezeket hallgassam? Nem mondom, hogy ezek rosszak, biztos vagyok benne, hogy ezek remek lemezek azok számára, akik élvezik ezt a zenét. De a helyzet az, hogyha én például egy reggae albumot akarok hallgatni, akkor Horace Andy-t fogok felrakni, nem pedig a Slackers-t. Ha ska lemezt akarok hallgatni, akkor sem a Slackers-t nyomom be, hanem Prince Buster-t, vagy a Skatalites-ot, de semmiképp sem a Toasters-t, vagy a BossTones-t. De ez csak az én véleményem, én meg már egy kiöregedett vénember vagyok… Attól, hogy én ezt mondom, attól még ezek a zenekarok jók, egyszerűen csak nekem nem tetszenek.
Krsa: - Na de nem gondolod, hogyha olyan legendák, mint Doreen Shaffer, vagy Glen Adams leáll dolgozni a Slackers-szel, akkor lehet valami a zenekarban? Nyilván ezek a művészek is elismerik, amit csinálnak, különben nem vendégeskednének a lemezükön…
Django: - Inkább azt a csekket ismerik el, amit a vendégszereplésükért kapnak :) Hidd el, sok ilyen művésszel dolgoztam már és ez leginkább így működik. Bárki elvállalja a szereplést, ha tisztességesen meg van fizetve és éppen nincs más munkája. Látod, a Scrucialists is így lett a kísérőzenekarunk :))) Na jó, ez csak vicc! Visszatérve egy pillanatra: nem akartam senkit megbántani, vagy valami, egyszerűen csak ilyen az ízlésem. Tudod, ízlések és pofonok!
Krsa: - Ok. Rendben van, örülök, hogy őszinte voltál! Sajnos az időnk elfogyott, van még valami, amit üzennél azoknak, akik ezeket a sorokat olvassák?
Django: - Hmm, nem igazán. Talán azt, hogy: „One love, one God, one aim, one destiny” – nem az enyém, de működik:)
Krsa: - Rendben, akkor köszönöm az interjút! A legjobbakat!
Django: - Én köszönöm!