Punk Portál

Több hónapja megy a mozikban egy film, amely valóban képes arra, hogy alapvetően máshogy jöjjünk ki a moziból, mint ahogy bementünk. De nem a popkornköpködő fiatalság böfögésjellegű megnyilvánulásai miatt, hanem egy tényleges élmény hatására. Talán ezért találták ki a filmet, amivel az ember kénytelen folyton egy másik világot is a maga mellé emelni, s így kiszakad az esetleg túlsúlyos, túl egyeduralkodó belső, saját világának hegemóniájából.
Na, a további okoskodásokat megakadályozandó, nézzük akkor a filmet. A harcos már jópár országban és fesztiválon elismert film, és joggal az. A gyengus Órákat megérdemelten győzte le a brit filmek versenyében, - az elsőfilmes rendező eddig tehát elég jól áll, főleg, ha a Cannes-ban kapott díját is hozzávesszük, amit a diplomamunkájáért kapott.
Ennek megfelelően aztán meg is kapta a lehetőséget egy igazán impozáns film készítésére. Óriási stáb, statisztéria, és ehhez mérten hatalmas ambíció jutott ennek a produkciónak.
A történet és a film stílusa egyszerre letisztult, igen egyszerű, és mégis nagyon gazdag. Mint arra mások is rámutattak, ez a film az indiai legendák kegyetlen hagyományaitól kezdve a japán szamurájokon át még akár a vadnyugati filmek atmoszférájáig húzódó spektrumból merít, amennyiben (atmoszféráig húzódó) spektrumból lehet meríteni, szóval igen sokszínű alkotás, mégis nagyon egységes és originális, kompakt. Hogy még tovább szaporítsam az idegen szavakat, zavarba ejtően egzotikus a film, de mégsem érezni rajta azt, hogy nyugatról néznénk egy keleti történetet. Bár nyilván kell, hogy legyen valami közös, valami kapcsolódási pont a kultúrák között, nem bántó, nem zavaró semmi e téren.
Maga a történet egy sorsforduló köré szerveződik (ugye, Pál apostol), mégis nem a történések egymásutánisága fogja meg az embert, hiszen ez kitalálható viszonylag könnyen (persze ez nem azt jelenti, hogy unalmas lenne a film. Tragikus pl. a kisfiú halála, ami teljesen értelmetlen, és jó művészhez méltó módon, akkor lépteti a történetbe Asif Kapadia rendező, amikor már kialakult valami kötődés a néző részéről az áldozathoz). A sztori mitikus rétege tehát adott, erre épül, ezen hömpölyög, mint egy nagy folyón, a színészi játék és az operatőri munka sajkája(!!). Bizony, olyan arcokat látunk, (a hangsúly egyformán erős az arcok-on és a látunk-on) amelyekkel soha nem találozhatunk, és nemcsak azért, mert indiaiakkal csak nagyritkán találkozunk ki(e)s hazánkban, bármit is állítsanak esetleg mások. Itt egy más mentalitás jelenik meg, egy más világ nyílik meg előttünk, és nemcsak az arcok, hanem a sivatagi dűnék, a folyók, a vér, a kosz, vagy az ételek síkján is. (És persze ne feledkezzünk meg a lélegzetelállító tájról sem, amely maga is a film szereplője, messze meghaladva minden Spektrum tévés ismeretterjesztő-nyugati mentalitást.) A film minden kockája egy másik rendtől erős, ami mágikus erővel vonzza a szemlélődő tekintetét. Aki egyébként szívesen időzne még ebben a tiszta világban, a történet kimenetelétől függetlenül.
Az alkotók mesteri összhangja, a rendezés érettsége, a szereplők tisztasága (vagy annak látszata), s az élmény, amit kiviszünk a hatos villamosra, arra utal, hogy érdemes figyelni ezentúl Kapadia filmjeire.

A békés