Rise Against - Revolutions Per Minute

Írta: sick boy Feltöltötte: pornstar Ekkor: 2003. júl. 22. kedd - 15:08

2003 tavaszán jelent meg a chicagói Rise Against második albuma, a Revolutions Per Minute, a Fat Wreck kiadó gondozásában. Biztos vagyok benne, hogy Fat Mike áldja a napot, amikor sikerült leigazolnia a bandát, hiszen mind a 2001-ben megjelent The Unraveling, mind az új album a kiadó gyöngyszemei közé tartozik.
A Rise Against a következő felállásban alakult meg: Dan Wleklinski (gitár, ex-88 Fingers Louie), Joe Principe (basszus, ex-88 Fingers Louie), Tim McIlrath (énekes, ex-Baxter), Brandon Barnes (dob, ex-Pinhead Circus). Azóta átestek egy gitároscserén (Todd Mohney érkezett a bandába), de az elszántság és az elkötelezettség maradt a régi. A zenéjüket leginkább a dallamos hardcore kategóriába sorolhatnánk, fantasztikusan jól váltogatják a gyors, durva hardcore és a középtempós, dallamos részeket. A banda sikere szerintem a tagok nagyon jó zenei tudásának, valamint a kitűnő énekesnek köszönhető (fantasztikus hangja van Timnek, és élőben is képes az albumon nyújtott teljesítményre). Azon kívül a tucat HC bandákkal ellentétben képesek óriási nóták írására, elég, ha valaki meghallgatja az új albumot és rájön, miről beszélek.
A Revolutions Per Minute-tel az első albumukkal megkezdett úton haladtak tovább, de szerencsére sikerült fejlődniük, és szerintem megtalálták a tökéletes hangzást a banda számára. Továbbra is sugárzik a zenéjükből a nyers erő, a gyorsaság, a dallamok és az agresszió, de a keményebb (To The Core, Dead Ringer) és a könnyebben emészthető (Heaven Knows, Halfway There) számok közötti kontraszt nőtt. A lassabb számokban emo hatásokat lehet észrevenni, de a zenei lágyulást ellentételezi a szövegek sötétedése. Ugyanakkor a durva számok még energikusabbak lettek, így sikerült elérniük, amit manapság kevés bandának, hogy 12 óriási nótát tartalmaz az album, nem csak 1 nótát és annak a kópiáit. A szövegek továbbra is nagyon jók, őszinték, talán egy kicsit néhol misztikusak. Nagy bánatomra, sajnos egy kicsit kevesebb politikai téma van rajta, mint a The Unraveling-en, de itt sincs hiány társadalomkritikai szövegekben (Torches, Blood-Red, White, & Blue).
A bemutatkozó album tökéletes kezdése (Alive And Well) után, itt is fantasztikusan nyitnak. A Black Masks & Gasoline tökéletesen reprezentálja az egész albumot, hihetetlen dallamos, ugyanakkor dühös és agresszív, amihez óriási szöveg társul. A Heaven Knows egy középtempós darab, kicsit érzelgősebb szöveggel, az emberi kapcsolatokról. A Dead Ringer egy igazi arculcsapás a kicsit könnyebb szám után, kiabálós énekkel, de dallamos refrénnel. A zene végig gyors, amit a vége előtt egy igen érdekes rész lassít le. A Halfway There kérdések sorozata, a kétstílusú ének miatt, néha úgy érzem, mintha kérdés és válasz lenne. Itt a verzék dallamosabbak, míg a refrén erőteljesebb. A Like The Angel egyszerűen gyögyörű, nem nehéz kitalálni miről szól. A refrénben úgy énekel Tim, hogy az hihetetlen. A Voice Off Camera megint egy csoda, végig kellemes és a refrén telitalálat. A Blood-Red, White & Blue már a címéből adódóan egyik kedvencem, tökéletes szöveg, arcletépő zene, parádés refrén a szám végén fasza belassulás. Szerintem ennél több pozitív jelzőt nem lehet egy mondatba sűríteni. A Broken Englishből csak idéznék: ”let the blind lead the blind ’cause it’s eye for an eye your so-called life”. A Last Chance Blueprint a standard koncertkezdő nóta, mondanom sem kell miért. Külön kiemelkedik a vokál, a szöveg megint személyes problémákat boncolgat. A To The Core átgázol az emberen. Másfél perces, természetesen az albumra jellemző kettősséggel. A Torches számomra kicsit kakukktojás ezen az albumon, hiszen ezt a számot csak szeretem, nem imádom. Van benne egy 20 másodperces kiabálós rész, ami viszont zseniális!!! Utolsó szám (voltaképp utolsó előtti, de az Any Way You Want It feldolgozást nem szoktam hallgatni, szerintem felesleges volt rátenni) az Amber Changing, ami lassúnak indul, de a refrén ismét lendületes és dallamos. Tökéletes befejezése egy tökéletes albumnak.
Valami kritikusat is írnom kell, elvégre ez egy lemezkritika akar lenni, de nehezen megy. Biztos vagyok benne, hogy ez az album ott lesz az idei top 5-ben nálam, bár még lesz idén új SOIA, Pennywise, Anti-Flag, Union 13, Strike Anywhere és már kijött az új Good Riddance, meg a Death By Stereo is. Ami kicsit zavaró lehet az inkább a szövegekhez kapcsolódik. A személyes témájú és a politikai, társadalomkritikus számok között kevés a kohézió, kicsit olyan érzése van az embernek, mint amikor Good Riddance-t hallgat. Náluk lehet még észrevenni ezt a kétpólusú szövegvilágot. Mindenesetre a banda nagyon jó úton halad, hiszen minden fórumon nagyon jó a visszhangja a lemeznek. Összegzésképp csak annyit tudnék mondani, hogy ez egy ötcsillagos album (még hozzá a jobbik fajtából), mindenki hallgassa meg.