Punk Portál - 2017. augusztus 19.





 

2015. Groezrock Festival


Írta: Szilágyi László
Feltöltötte: xzoleex
Ekkor: 2015. máj. 24. vasárnap - 15:20

Örömömben nem osztoztak útitársaim, így egyedül

indultam el Ham irányába, ahol az Off With Their Heads, Ceremony és Refused kombóért

kifizetett 7 euró volt életem egyik legjobb ár/érték arányú bulija.

Nagy alvás után másnap már indult a fesztivál, időben elindultunk, hogy a déli

kezdésre már minden sínen legyen. Szerencsére semmilyen gond nem merült fel, így

útitársaimmal lelkesen vetettük be magunkat a fesztivál területére. Az időjárás ezúttal nagyon

jó volt a belga átlaghoz képest, eső nem esett a két nap során és a nap is elég rendesen sütött.

Azért az éjszakai fagypont közeli hőmérséklet továbbra is durva, főleg 10-12 óra ácsorgás

után, úgyhogy újfent konstatáltuk, hogy a szállás nélkülözhetetlen, ha Groezrock-ról van szó.

Idén 5 színpadból lehetett csemegézni, újdonság, hogy a Back To Basics mellett a The

Revenge névre hallgató színpad is kordonmentes, klub buli hangulatot biztosított. Ráadásul

ezen a két színpadon nem volt átfedés, így kb. 1 perc sétával lehetett helyszínt váltani.

A napot számunkra a Joyce Manor nyitotta és összességében kellemes kezdésnek bizonyult a

kaliforniai négyes bulija. Nem hallgatom szét a lemezeiket, de a tavalyi Epitaph-nál megjelent

Never Hungover Again lemezük néha megfordult a lejátszómban. Pörgős bulit nyomtak, nem

sok szám ment 2 perc fölé, úgyhogy viszonylag gyorsan lement a fél órájuk. A basszeros

mondjuk megérdemelt volna egy nagy sallert, szerintem egyszer el is aludt koncert közben.

Csabi nagy rajongó és szerinte atom volt, úgyhogy biztosan így is van.

Pár szám erejéig belehallgattam a Beach Slang bulijába, de nem igazán tetszett, úgyhogy

húztam is vissza nagyszínpadhoz, ahol a The Swellers következett. A dallamos punk-

rock/pop-punk vonalon mozgó banda már tavaly nyáron bejelentette feloszlását, ez a

Groezrock buli volt az utolsó fellépésük. Sosem tudott igazán megfogni a zenéjük, nekem

túlzottan jellegtelen, amit játszanak, de azért rossznak sem nevezném. Stílusosan a The Best I

Ever Had maradt a végére, korrekt bulit adtak, egész sokan ismerték őket, de számomra

maradandó élményektől mentesen pörgött le a koncertjük.

Következett az angol Gnarwolves, akiknek a népszerűsége kicsit érthetetlen számomra, mivel

alig fértem be a sátorba. A deszkás témáktól sem mentes punk-rock-juk sokak tetszését

elnyerte, de nem csodálkozom rajta, mert élőben valóban jók. Lemezen továbbra sem a

szívem csücske, de frankó kis bulit nyomtak, a nép pedig nagyon kajálta őket.

Újra nagyszínpad, ahol némi meglepetésre a fesztivál egyik legjobb koncertjét a Masked

Intruder adta. A nagyon fogós pop-punk-ban utazó, erős Ramones utánérzéssel megáldott

zenekar talán arról a leghíresebb, hogy minden tagjuk maszkban lép fel. A kellően

komolytalan szövegek mellé remek átkötő szövegek is jutottak, ráadásul ezúttal egy

rendőrnek beöltözött ürge folyamatosan ökörködött a színpadon vagy a közönség soraiban. A

maszkos kvartett nagyon feszes bulit nyomott, faszán szóltak és tök szórakoztatóak voltak. A

késes kezdés után mindkét nagylemezükről záporoztak a számok, kb. egy tucat dal hangzott el

félóra alatt, amiben a nagy kedvenceim (Stick ’Em Up, I Don’t Wanna Be Alone Tonight, I

Fought The Law, Crime Spree) is benne voltak. A Heart Shaped Guitar c. balladájukat pedig a

Not On Tour énekesnőjével prezentálták, ha már a Mixtapes nem volt a közelben.

A Fat Wreck-es őrültek után volt némi üresjárat, amit a The Hotelier és a The Dwarves duóval

próbáltam meg feltölteni, de egyik sem tetszett igazán, utóbbi pedig kifejezetten idegesítő

volt. Majd történelmi pillanat következett, mivel majdnem végignéztem egy zenekart a

Macbeth színpadon. Ez a legkisebb színpad, ahova pályázhatnak a zenekarok (tavaly pl. a

Shell Beach itt lépett fel), de a nagyon sűrű program miatt erre korábban egyszerűen soha sem

jutott idő. A Not On Tour azonban kellően jó időtöltésnek tűnt a következő fellépőig, így le

is ragadtunk a női énekessel rendelkező izraeli punk-rock bandánál. Semmi extra, de legalább

kitörölte a The Dwarves taktusait a fejemből.

A floridai Against Me! énekesnője legutóbbi találkozásunkkor még férfi volt, és mivel a pesti

bulit kihagyni kényszerültem a WWE pankráció gála miatt, roppant kíváncsi voltam a

koncertjükre. Még 2004-ben adtak legendás bulit a Marco Polo-ban 30 fizető nézővel, de

azóta elég rendesen kinőtték magukat. A komplett ritmusszekció cseréje mellett persze a

legnagyobb kérdés az énekhang volt, de ebben minimális változás érezhető csak. A tavaly

megjelent nagylemezük (Transgender Dysphoria Blues) dalaira épülő set után felemás érzések

kerítettek hatalmukba, mivel remekül szóltak, feszesen játszottak, de nekem túl sok volt az

újabb szám. A Cliché Guevara, Pints Of Guinness Make You Strong és a Walking Is Still

Honest fért bele a korai lemezeikről. Azt azért elég erősnek érzem, hogy semmit sem

játszanak a Searching For A Former Clarity-ről, de gondolom, ha nem csak 45 percük van,

Rohanás a BTB színpadhoz, de mivel a Cold World 10 perccel korábban abbahagyta, így csak

egy számot hallottam. De az legalább jó volt. Kicsit belenéztem a kaliforniai metalcore ötös

előadásába, de néhány perc után úgy döntöttem, hogy a Stick To Your Guns Budapesten jobb

lesz. A Motion City Soundtrack tökéletes aláfestő zenének bizonyult a pihenésemhez, a

pop-punk-tól induló banda jelenleg alternatív rock-ban utazik, de a mostani turnéjuk a 10 éve

megjelent Commit This To Memory lemezükre épül. Borzasztó ritkán hallgatom őket otthon,

akkor is csak és kizárólag az első nagylemezüket (I Am The Movie), így gyakorlatilag

egyetlen dalt sem ismertem. Fél óra után húztam a csíkot, mert egy jóval keményebb banda

A kanadai Cancer Bats nem hazudtolta meg önmagát, a délies riffekkel megspékelt metálba

hajló hardcore kifejezetten jól esett a jellegtelen rádiós rock után. A márciusban megjelent

Searching For Zero c. lemezük talán egy leheletnyivel dallamosabbra sikeredett a

korábbiaknál, de szerencsére ezúttal sem hanyagolták a kedvenc lemezem (Hail Destroyer)

dalait. A szokásosnak mondható Beastie Boys feldolgozás (Sabotage) sem hiányzott a

repertoárból, így jó hangulatban indultam a lágyabb dallamok felé.

A bostoni Transit kis túlzással annyi stílust kipróbált már, ahány lemezük van, jelenleg talán

az emo áll a legközelebb hozzájuk. A tavalyi Joyride nagyon sokszor megfordult a

lejátszómban, de az abszolút kedvencem tőlük a Young New England. A borítékolható kezdés

(The Only One) után azonban kellemetlen meglepetésben volt részem. Nagy bánatomra a

2013-as lemezüket indokolatlanul hanyagolták, de összességében is rém gyenge volt a set.

Elég kevesen voltak kíváncsiak rájuk, úgyhogy amúgy sem volt túl nagy hangulata a bulinak.

Csalódottan indultam utamra, de következett egy teljesen más liga, hiszen a BTB színpadon a

crossover trash egyik üdvöskéje, az Iron Reagan csapott a húrok közé. A Municipal Waste és

Darkest Hour tagokat magában foglaló zenekar 2012-ben alakult, de nem véletlen, hogy azóta

semmit sem hallottunk a Municipal Waste-ről. Tony Foresta énekes jelentősen meghatározza

mindkét zenekar stílusát, és most egyértelműen az Iron Reagan-re összpontosít. A richmondi

ötös két nagylemezzel (The Tyranny Of Will, Worse Than Dead) a háta mögött már

körbeturnézta a világot és Belgiumban sem vallottak szégyent, mivel nagyon intenzív bulit

adtak. A közönség pontosan tudta, hogy mire számíthat, így eléggé kajálták az általában egy

perc alatt véget érő számokat. A személyes kedvencem (Your Kid’s An Asshole) is

elhangzott, bár a 10 másodperc nagyon gyorsan elszaladt. Jutott egy SSD (Glue) feldolgozás

Lelkesen indultam a következő bevetésre, előtte azonban elfogyasztottam az aznapi vacsorát,

amihez a háttérzenét az amerikai Knapsack biztosította. Nem rajongok túlzottan az emo-ért,

de a célnak tökéletesen megfelelt a 2000 környékén feloszlott banda exkluzív bulija.

Összességében nem ért túl sok kellemes meglepetés a fesztiválon, a legnagyobb viszont erőset

ütött, mivel az előző esti elő-bulin a kaliforniai Ceremony akkora koncertet adott, amire nem

igazán számítottam. Gyakorlatilag a 40 perc minden pillanata lekötött, tökéletesen

kombinálták a régi és az új dalaikat. Amikor kellett nagyon intenzív volt, de helyet hagytak a

Joy Division/Wire vonalnak, így remek egyveleget alkotott a hardcore és a post-punk. Ez így

leírva viszonylag furcsán hat, de abszolút így történt. A fesztivál programjuk is szinte ugyanaz

volt, a számok sorrendjében volt némi módosítás, de ugyanúgy tökéletesen magával ragadott,

a fesztivál egyik legjobb koncertjét adták. 2007-ben kétszer is láttam őket (a Gorilla Biscuits

és a Bane társaságában), de akkor egyáltalán nem tetszett, otthon sem szoktam hallgatni

(kivéve a feldolgozás kislemezüket), de ezen túl biztosan másképp teszek majd. Májusban

jelenik meg az új nagylemezük (The L-Shaped Man), a The Separation viszont már biztosan

The Ghost Inside háttérben hallgatásával egybekötve átsétáltam a nagyszínpadhoz, ahol a

Lagwagon következett. A kaliforniai skatepunk/punk-rock ötös már 25 éve gyűri az ipart, a

koncert aktualitását pedig a tavaly megjelent Hang c. lemezük szolgáltatta. 3-4 számot el is

nyomtak róla, de sajnos a nagy kedvencem (In Your Wake) nem volt közte. Többször láttam

már őket élőben, mint ahányszor kellett volna, mivel soha sem rajongtam igazán értük. Talán

a ’98-as Vans Warped Tour buli volt a kedvencem, mert akkor volt a legjobb a set-jük, bár

azért slágereknek (May 16, Alien 8, Making Friends, Violins, Razor Burn, Mr. Coffee) most

sem volt híján a nagyérdemű. Közepes buli volt, a hangzás talán náluk volt a legrosszabb

Kocogtam a Trash Talk bulijára, de 2-3 szám sem győzött meg arról, hogy nekem ezt most

mindenképpen végig kéne néznem, pedig elég keményen nyomták. A pesti buli miatt aztán ott

is hagytam, ráadásul a sátorba is alig fértem be. Ezután gyerekkori kedvenc következett,

mivel a nagyszínpadon a veterán, punk-rock nagyágyú következett Hermosa Beach-ről. A

Pennywise letett már néhány dolgot az asztalra, de azért 11 nagylemezről szerintem lehetne

faszább nyitódalt is prezentálni, mint az As Long As We Can. Azért néhány szám

kukázásával abszolút vállalható volt a set, ami leginkább a 2001-ig kiadott cuccaikra épült. A

Stand By Me-t illene már elfelejteniük, bár ezúttal a nemrég elhunyt eredeti előadónak

ajánlottak. Meglepetésként viszont elnyomtak egy Bad Religion (Do What You Want)

feldolgozást, aminek sok apropóját nem láttam, de jó volt. Úgy éreztem kicsit időcsapdába

ragadt a zenekar, mert többször mondták, hogy 25 éves a zenekar, a merch és a színpadháttér

is erre épült, de igazság szerint ez a 2013-as turnéjukra igaz, mivel 1988-ban alakultak. Na

mindegy, ennyi bajunk legyen összesen, mivel a közepes hangzást leszámítva jó kis bulit

nyomtak, sok régi számmal és az elmaradhatatlan befejezéssel (Bro Hymn). Nagy örömömre

a tavaly kiadott Yesterdays c. nagylemezükről is elhangzott a Violence Never Ending, ami

abszolút az Unknown Road-os időkre emlékeztetett.

Az előző esti buli és az aznapi 13 koncert megtette a hatását, így a fesztivál ezen pontján már

eléggé fáradt voltam. Emiatt fájó szívvel kihagytam a Defeater buliját, majd a Rockmaraton-

on bepótolom a dolgot nyáron. Következett az első nap headlinere, de a kaliforniai punk-rock

legenda Social Distortion nem szolgálta meg a szervezők és a nézők bizalmát. Sajnos

borzasztó ezt kijelenteni, mivel baromira meg akartam már nézni őket élőben, de ez a koncert

közel értékelhetetlen volt számomra. Nyilván a fáradtság is nagy szerepet játszott ebben, de a

magyar különítményből senkinek sem tetszett és a közönség sem volt elragadtatva, úgyhogy

talán nem csak bennem volt a hiba. Az európai turnéjuk gerincét ezúttal a 25 évvel ezelőtt

kiadott Self Titled lemez szolgáltatta, így sok meglepetés nem érhette az embert. A 40 perc

körüli album után azt gondoltam, hogy még egy jó félóra sláger-parádé lesz, de úgy be volt

lassulva az egész banda, hogy kb. 3 szám fért már csak bele. A Self Titled amúgy sem tartozik

a kedvenceim közé, bár azért néhány frankó szám (So Far Away, Story Of My Life, She’s A

Knockout) van rajta. Viszont a Ball And Chain és a Ring Of Fire szerintem vallatásra

alkalmas számok, úgyhogy nagyon közel álltam a feladáshoz. Azért a Don’t Drag Me Down

szerencsére még befért a set-be, de áldottam az eszemet, hogy nem mentem ki bécsi bulijukba

Fél 2 magasságában már csak a zuhanyt és egy nagy alvást kívántam, de másnapra azért

nagyjából kihevertem a pokoli fáradtságot. Nem siettünk a keléssel, mert nem volt túl

meggyőző a szombati program korai része, így nagyjából 2 magasságában értünk be a

fesztivál területére. Azért nyugodtan kijelenthetem, hogy a The Interrupters koncertjének

kihagyását mind nagyon megbántuk, mivel utána az autóban végig a tavalyi nagylemezük

Számunkra a szombati napot az Off With Their Heads fellépése nyitotta, a szőrös torkú

punk-rock jeles képviselője jelenleg az Epitaph istállójához tartozik. Én belőlük is dupláztam,

gyakorlatilag ugyanazt a produkciót láttam, amit két nappal korábban, csak ezúttal egy óriási

színpadon álltak. A zenekar egyetlen stabil pontja Ryan Young énekes/gitáros, a többi tag egy

állandóan változó halmaz, legalábbis, ami a turnékat illeti. A set a 2013-ban kiadott Home

lemezre épült leginkább, de a legnagyobb slágerek sem maradtak ki. A 2002-ben alakult

banda roppant aktív, a diszkográfiájuk 3 nagylemez mellett legalább 10 kislemezt és 15 splitet

tartalmaz. Sajnos lemondani kényszerültek az egész európai turnéjukat, de szerencsére

nekünk még sikerült elcsípni őket. A bulijuk nagyon kellemes kezdése volt a kőkeménynek

ígérkező napnak, úgyhogy elégedetten sétáltam át az Impericon színpadhoz.

Korábban ezen a színpadon remek hardcore zenekarok léptek fel, de az utóbbi években szinte

csak metalcore fellépők vannak, így eléggé hanyagolni szoktam az itteni felhozatalt. Ezúttal

azonban a No Turning Back játszott, és mivel nem volt jobb dolgom megnéztem a holland

old-school hardcore banda aktuális produkcióját. Remekül szóltak, korrekt bulit adtak, bár

sokkal jobb lett volna valamelyik kordonmentes színpadon, amit az énekes többször is szóvá

tett. A buli az idén megjelent Never Give Up lemezükre épült, a Destination Unknown alatt

pedig a Comeback Kid énekese is tiszteletét tette. A nyár folyamán, Budapesten is fellépnek

egy mini-fesztivál keretein belül, erősen ajánlott látnivaló a műfaj szerelmeseinek.

Visszatérés a nagyszínpadhoz, ahol talán a mostani felhozatal legjobb Ramones-kópia

zenekara, a Teenage Bottlerocket kezdett. A wyoming-i punk-rock négyes 2011-ben remek

bulit adott, bár tény, hogy a Warning Device (2009) és a They Came From The Shadows

(2011) nagylemezeik utáni set-jük bivalyerős volt. Ehhez képest most az aktuális albumukat

(Tales From Wyoming) erőltették, ráadásul a hangzást sem sikerült igazán eltalálniuk. Ettől

függetlenül jó kis koncertet adtak, de ettől azért ők sokkal jobb teljesítményre is képesek.

Viszonylag nagy üresjárat következett, amit kajálással és vásárlással igyekeztem kitölteni,

közben pedig hosszabb-rövidebb ideig belenéztem a Frenzal Rhomb, Counterpunch, Reign

Supreme és a The Loved Ones fellépéseibe. Egyik sem gyakorolt rám óriási hatást, úgyhogy

örömmel konstatáltam, hogy végre egy nagy kedvenc érkezik. A minneapolis-i Banner Pilot

véleményem szerint jelenleg az egyik legjobb képviselője a dallamos punk-rock-nak, a 2011-

ben kiadott Heart Beats Pacific pedig egy tökéletes lemez. A középtempó koronázatlan

királyai április végén felléptek Budapesten is, sajnos elég csekély számú közönség előtt adtak

remek koncertet. Kezdésnek Alchemy és már záporoztak is a slágerek, sajnos azonban 15 perc

után tovább kellett állnom, mert eléggé besűrűsödtek a látnivalók.

Kisvártatva újra az Impericon színpadnál álltam, ahol a svéd hardcore ötös Raised Fist

következett, akik egy nagyon intenzív és kemény produkcióval álltak elő. Szinte hibátlan

hangzású buli volt, nagyon egyben volt a színpadon a zenekar, az énekes 2 méter

magasságban megküldött pörgő-rúgásai pedig mindig élményszámba mennek. Az idén az

Epitaph Records gondozásában megjelent From The North nagylemezük volt a fellépés oka,

azonban a set inkább a Sound Of The Republic (2006) albumra épült. Kezdésnek a címadó

hangzott el és a záró Friends & Traitors-ig jó néhány remek dal (You Ignore Them All,

Perfectly Broken, Killing It, Go Away) téphette le az arcunkat. Azért nem maradtunk új

számok (Flow, Chaos) nélkül, de még az első lemezüket is megidézték egy nóta (Pretext)

erejéig. Némileg érthetetlen módon mellőzték az ezredforduló környékén kiadott cuccaikat,

de ettől függetlenül ez egy remek koncert volt.

Spuri a nagyszínpadhoz, ahol már javában nyomta a Good Riddance, akik 9 év után pár hete

új nagylemezzel (Peace In Our Time) jelentkeztek. Ráadásul egészen jól sikerült albumról van

szó, így abszolút nem bántam, hogy 4 szám (Disputatio, Dry Season, Half Measures, Running

On Fumes) el is hangzott róla. A santa cruz-i dallamos hardcore-punk banda

koncertteljesítménye elég sokat fejlődött a 2000-es évek eleje óta, Russ éneke is radikálisan

javult, úgyhogy egész kellemes meglepetésben volt részem. Közel 20 számot daráltak le 50

perc alatt, úgyhogy nem nagyon volt megállás. Talán a hangzáson lehetett volna még

csiszolni, de a slágerek (Last Believer, Mother Superior, Shadows Of Defeat, United Cigar,

Yesterday’s Headlines) kárpótoltak mindenért. Nagyon jó érzékkel összeállított set volt, pont

azokat a lemezeket hanyagolták, amiket kell és inkább a koraiakról játszottak. Frankó koncert

A Such Gold csak háttérzenének fért bele, amúgy sem szeretem a tavalyi lemezüket. Ezután

következett a fesztivál legnagyobb fejtörője, ugyanis a Satanic Surfers és a Bane teljesen

azonos sávban lépett fel. Nagyon szívesen megnéztem volna a svéd skatepunk legenda

reunion buliját, de vannak zenekarok, amik mindent felülírnak, a Bane pedig ilyen. Több mint

egy tucatszor láttam már őket, de sajnos nem sokáig lesz rá lehetőségem, hiszen, ha minden

igaz a mostani az utolsó előtti európai turnéjuk. Szerencsére Budapesten is fellépnek a

mostani turné keretein belül, úgyhogy ezúttal is sikerül dupláznom majd. A tavalyi év egyik

legjobb lemezének (Don’t Wait Up) megjelenése után fantasztikus koncertet adtak a Dürer

kistermében, a kisszínpad pedig újfent ideális terepnek bizonyult számukra. Remek bulit

adtak, a közönség is vette a lapot és a hangzással sem volt semmi gond. Nagy meglepetés nem

volt a set-ben, szinte minden lemezükről ugyanannyi dalt játszottak. Az új lemezről ezúttal a

Calling Hours, Non-Negotiable és a Final Backward Glance került be a repertoárba, de

természetesen a szokásos nagy slágerek (Can We Start Again, Swan Song, Superhero) sem

maradtak ki. Király zenekar, fasza buli, de a pesti jobb lesz.

Nyomás a szomszédba, mert azonnal kezdődött a los angeles-i OFF! bulija a BTB színpadon.

A hardcore-punk veteránjai tavaly ősszel tiszteletüket tették az A38-on, és nagyjából

ugyanazzal a produkcióval kedveskedtek a fesztivál látogatóinak is. Keith Morris-t a

színpadon látni mindig nagy élmény, de szerencsére a zenekar nem a nosztalgia-faktorból

szeretne megélni. Roppant dinamikus és precíz koncertet adtak, csak néha kúszott fel 1 perc

fölé a számok ideje. A banda 4-5 nagyobb blokkban prezentálta a számokat, nagyjából 20-22

dalt adtak elő, ami 35 perc alatt ebben a korban igencsak megsüvegelendő teljesítmény. Mivel

a korai kislemezeiket kedvelem, így a kedvenc blokkom a záró volt, ahol a Red, White And

Black/Black Thoughts/Darkness/Upside Down hangzott el.

A Comeback Kid tökéletes aláfestés volt a tempós sétámhoz, mivel a nagyszínpadon a bostoni

ska-core legenda, a The Mighty Mighty Bosstones következett. Ha én fesztivál-szervezésre

adnám a fejemet és egy olyan zenekart keresnék, aki még a sokadik nap végén is megmozgat

mindenkit, akkor egyértelműen rájuk voksolnék. Fáradtság ide, kialvatlanság oda, ők mindig

kiráznak egy oltári bulit a kisujjukból és ez most sem volt másképp. Mondjuk Dicky Barrett

hangjával kb. bármit el lehet adni, de engem mindig lenyűgöz, hogy milyen magával ragadó a

színpadi produkciójuk. Nagy eséllyel az idei Groezrock egyik legjobb buliját adták volna, de

sajnos a set felénél távoznom kellett egy kihagyhatatlan buli miatt. Persze így is jót mulattam

és óriási slágereknek (The Rascal King, Someday I Suppose, Hope I Never Lose My Wallet,

A kihagyhatatlan buli pedig a floridai As Friends Rust exkluzív reunion koncertje volt, ami

nagy eséllyel pályázik a fesztivál legjobb koncertjének címére. Ember legyen a talpán, aki

aktív ténykedésük idején fel tudta követni a line-up változását, de a legfontosabb az, hogy

számomra a legjobb felállással érkeztek Belgiumba. Damien remek volt élőben, de az egész

zenekar nagyon élvezte a koncertet, ami nem csoda mivel nagyon sokat várták őket. Többen

mondták, hogy nem volt túl jó a hangzás, de nem ott ahol én álltam, így semmibe sem tudok

belekötni, csillagos ötös produkció volt ez a banda és a közönség részéről is. A tavaly

megjelent Greatest Hits? válogatáslemezük is szóba került, a set azonban szerintem senkit

sem ért váratlanul. Legalábbis én megkaptam azt, amiért mentem (Ruffian, First Song On The

Tape You Make Her, Coffee Black, Perfect Stranglers, Laughing Out Loud, Born With A

Silver Spoon Up Your Ass, More Than Just A Music, It’s A Hairstyle), de biztos vagyok

benne, hogy minden rajongó mosolyogva hagyta el a sátrat.

20 perc erejéig belenéztem a NYHC keresztapjainak a fellépésébe, de túlzás lenne azt

állítanom, hogy beszippantott az Agnostic Front előadása. Legalább egy értelmes banda volt

a headliner az Impericon színpadon, nem az aktuális metalcore borzalom, de sok új rajongót

biztosan nem szereztek maguknak. A Victim In Pain taktusaira értem oda, természetesen

elnyomták az elmaradhatatlan Iron Cross feldolgozást (Crucified), volt még Peace, Addiction,

Old New York, I Can’t Relate (mindkettő az új lemezükről) és zárásnak a himnusz (Gotta

Go). Számomra rutin munkának tűnt a dolog, nem volt rossz, de láttam már jobb Front

koncertet is. Talán a nyári Rockmaraton bulijuk jobb lesz, bár erős kétségeim vannak.

A rendelkezésre álló szabad 20 percet a Millencolin háttérzenéjével képzeltem el, de

szégyenszemre már nem volt erőm elvánszorogni a nagyszínpadig, ráadásul az új lemezük

(True Brew) sem hozott annyira lázba, hogy megerőltessem magam. Így következett az idei

Groezrock legjobban várt koncertje, a bostoni American Nightmare vette birtokba a

színpadot úgy 40 percre. A megosztó munkássággal rendelkező zenekar nagyon hamar

elismert lett hardcore-punk körökben, a 2000-es évek elején az egyik legnagyobb színtér-

formáló erővel rendelkeztek. A kezdeti kislemezek és a Background Music (2001) a mai

napig tökéletes alkotások, a kényszerű névváltás (Give Up The Ghost) után 2004 nyarában

feloszlott a zenekar, kb. 2 héttel a budapesti bulijuk előtt. 2011 óta a tengerentúlon minden

évben adtak néhány koncertet, de idén végre a kontinensre is eljutottak, London kívül csak

ezen a fesztiválon léptek fel. Ha szigorúan a zenekart minősítem, akkor ez egy nagyon jó

koncert volt, de a katarzis elmaradt, mert a közönség csak mérsékelten vette a lapot. Sajnos a

fesztivál buliknak meg van az a hátulütője, hogy nem mindig a saját közönséged van jelen,

ami persze nem mindig rossz, de itt sajnos az volt. Hihetetlen intenzív volt az előadásmód,

ugyanakkor elég színpadias, ami azért elég furcsa egy hardcore koncerten. Sok szót nem

vesztegetnék a set-re, mert kb. mindegy volt, hogy mit játszanak, de nyilván inkább a 2000

körüli cuccaik voltak a középpontban. Azért dramaturgiailag jobban is fel lehetett volna

építeni a számok sorrendjét, de ez már csak szőrszálhasogatás. Óriási élmény volt látni őket

élőben, még egy klub bulit azért bevállalnék tőlük a kíváncsiság kedvéért.

Pont átértem a fesztivál utolsó fellépőjére, aki a svéd Refused volt 2012 után immár

másodszor. A két fellépés közti nagy különbség az, hogy míg akkor egy reunion bulit

nyomtak, most a friss kislemezüket (Elektra), illetve a nyáron az Epitaph Records-nál

megjelenő nagylemezüket (Freedom) népszerűsítették. 4 titkos bulit is adott a zenekar április

végén, kettőt Svédországban, egyet Dániában és egyet a hivatalos Groezrock elő-bulin, amit

szerencsére sikerült is elcsípnem. A 40 perces klub bulival ellentétben ezúttal 75 perc állt

rendelkezésükre, de a 300 ember előtt adott koncert meggyőzőbb volt. Nyilván minden olyan

számot idegenkedve fogad az ember, ami időt vesz el a kultikus The Shape Of Punk To Come

album dalai elöl, de engem az új számokkal nem igazán vettek meg. Az Elektra hangzott el

kezdésnek, majd helyet szorítottak még a Dawkins Christ és a Francafrique számára is. Nem

akarok elhamarkodottan véleményt formálni, de számomra nem sok izgalommal szolgáltak az

új számok. A tény önmagában örvendetes, hogy új albumuk lesz, de attól tartok, hogy a

roppant magasan lévő elvárásokat nem fogja tudni megugrani a lemez. Azért a program még

így is erősen a legendás lemez körül összpontosul, gyakorlatilag 2 szám híján az egész

elhangzott. Az 1996-ban megjelent nagylemezük (Songs To Fan The Flames Of Discontent)

első 3 dala (Rather Be Dead, Hook, Line & Sinker, Coup D’Etat) fért még bele a repertoárba,

a legnagyobb sláger (New Noise) pedig a ráadásban hangzott el. Jó kis koncert volt, bár a

fáradtság itt már tompította a befogadóképességemet, soha rosszabb zárást!

Az idei Groezrock során, három színpadon kb. 27 zenekar fellépéséhez volt

szerencsém, így elég nehéz szavakkal összefoglalni a történéseket. Nagyon intenzív zenei

élmény volt és egyben roppant fárasztó is. Ez volt a 10. meerhouti látogatásom zsinórban és

úgy döntöttem, hogy határozatlan ideig visszavonulok a hasonló erőpróbáktól. Azért jövőre a

25 éves jubileumi fesztivál felhozatal tartogathat csemegéket, mondjuk pl. ha a Rancid

eljátszaná egyben az …And Out Come The Wolves-t, vagy…

Ákos remek fotói a fesztiválról:
https://www.flickr.com/photos/132389457@N02/sets/72157652282147000

Flickr képek: https://www.flickr.com/photos/132389457@N02/sets/72157653029239169