Punk Portál - 2017. február 28.





 

2012. Groezrock Festival


Írta: csabeeka
Feltöltötte: xzoleex
Ekkor: 2013. már. 6. szerda - 14:38

Landolás után az előrejelzéseknek megfelelő sztenderd brüsszeli időjárás fogadott, se hideg, se meleg és az eső lába is eléggé lógott. Szerencsére a 2 nap során jól jöttünk ki a dologból, mivel nagyobb zuhé nem volt, csak pont annyi, hogy ne legyen nagyon poros a fesztivál területe.
A szervezők gondoskodtak róla, hogy idén még több remek produkciót láthassunk, így a korábbi három színpad (főszínpad, Impericon, Etnies) mellé idén még egy Acoustic is bekerült, többször komoly dilemma elé állítva. A nagyszínpad mellett volt egy kicsit kisebb, ami Impericon néven futott, jellemzően metalcore zenekaroknak. Az Etnies színpad a legkisebb, nincs kordon, kellemes klub buli hangulat és stagediving lehetőségek várták az odalátogatókat.
Sajnos a szervezők továbbra sem tudták orvosolni az első bejutás problémáit, sőt még csavartak rajta egyet, így kisebb késéssel érkeztem meg az első engem érdeklő bulira.
Az Authority Zero bulija bemelegítésnek megtette, nagyjából azt hozta az arizonai skatepunk zenekar, amit vártam, kivéve, hogy reggea/ska nem nagyon szerepelt a repertoárjukban.
A következő áldozatom a The Copyrights volt, akik nagyon kellemes meglepetést okoztak. Sokat nem pörgettem eddig a lemezeiket, de ez a lendületes, dallamos pop-punk-ba oltott punk-rock igazán tetszett. A The Methadones/Screeching Weasel vonalán mozgó banda igazán odatette magát, azt hiszem határozottan többet fogom őket hallgatni a jövőben.
Vissza a nagyszínpadhoz, ahol a The Menzingers következett. A harmadik nagylemezük februárban jelent meg az Epitaph gondozásában és bevallom férfiasan én egy párszor bealudtam rajta. A philadelphiai kvartett Against Me!/The Gaslight Anthem hatásokkal tarkított zenéje sajnos élőben sem gyakorolt rám sokkal nagyobb hatást. A Chamberlain Waits dalai nagyon tetszettek, de az új szerzemények továbbra sem. Csabeeka szerint 10-15 hallgatás kell az új lemezhez, de ennyi időm ilyen zenére nekem csak az öregotthonban lesz Útitársaimnak bejött a buli, nekem sajnos nem annyira.
Következett a szombati nap legszarabb bulija, amit a Kid Dynamite ex-frontembere prezentált. A None More Black 2004 óta nem játszott Európában, de ezért kár volt visszajönniük. Ugyan az Icons nem sokat landolt a lejátszómban, de a korábbi dolgaikat igencsak kedvelem, így elég nagy csalódás volt a buli. Nem tudom a jelenlegi felállás mennyire állandó, de Jason mellett két norvég black metalistának kinéző tag játszott és pontosan úgyis nyomták, mintha egy black metál zenekarban lennének. A NMB zenéjének egyik fő fogása pont a remek tempókban/ütemekben rejlik és ez itt abszolút elveszett. Teljesen más érzésem volt, mint a lemezeik hallgatása közben és ez az érthetetlen váltás nekem nem jött be. Így utólag igazán sajnálom, hogy a Bigwig koncertje elmaradt.
Ezután a kanadai skatepunk legenda Belvedere következett, akik reunion turnéjukkal érintették a fesztivált. Annyira nem követtem a munkásságukat anno, de egy igencsak korrekt bulit nyomtak, hipergyors, dallamos zenéjük kellemes hallgatni való volt.
A nap hátralévő idejének nagy részét az Etnies színpadnál töltöttem, ahol először az Off With Their Heads következett. Az Epitaph kiadóhoz tartozó banda idén nálunk is fellépett a Samiam előzenekaraként. A Dürer kistermében már bemutatták elsödrő lendületű punk-rockjukat, így biztos voltam benne, hogy itt sem érhet csalódás. Így is lett, mivel a közönség roppant jól fogadta az egyszerű alapokon nyugvó, working class beütésekkel tarkított zenéjüket. Napjainkban a Fucked Up mellett az egyik legaktívabb punk zenekar, a felkövethetetlen mennyiségű 7’’ és split elkövetői egy remek bulit adtak. Talán nem véletlen, hogy közel 10 év után ők voltak az első punk-rock zenekar, akiket az Epitaph leigazolt. A felállás folyamatos változásban van, egyedül az énekes/gitáros Ryan Young személye állandó, de szerencsére ez nem látszik élő teljesítményükön.
Soha rosszabb bulit gondolattal vártam a The Wonder Years fellépését. A philadelphiai hatos Suburbia I\'ve Given You All and Now I\'m Nothing albuma volt a tavalyi év egyik nagy pop-punk dobása, bár én annyira nem estem hasra tőle. A koncert azonban roppant meggyőző volt, nagy lendülettel és lelkesedéssel nyomták a srácok és egészen hálás fogadtatásban részesültek.
A buli végeztével pár szám erejéig átnéztem az akusztikus színpadra, ahol a Thrice frontembere, Dustin Kensrue lépett fel. Nagy szerencsémre pont elcsíptem a The Artist In The Ambulance-t, ami az egyik kedvenc Thrice számom.
Spuri vissza az Etnies-hez, ahol a Set Your Goals következett. A CIV album után elnevezett pop-punk hatos felelős az utóbbi években előtérbe került stílus népszerűségéért. Néhány nappal a fesztivál előtt Budapesten is felléptek a Cancer Bats előzenekaraként. Sajnos oda nem tudtam elmenni, mert a BL-elődöntőt választottam, de itt sikerült bepótolnom a lemaradást. Többször láttam már a kaliforniai zenekart élőben, de mindig meglepődök, hogy milyen jó hangulatú, intenzív bulikat adnak. Kis zenekarból kevesebb, mint 10 év alatt elértek az Epitaph-hoz, és jelenleg ők a pop-punk színtér egyik zászlóshajója, mindeközben sikerült megőrizniük azt a pozitív kisugárzást, ami anno jellemezte őket. Hihetetlen módon a repertoárban majdnem teljes egészében elhangzott az első albumuk, ami a személyes kedvencem. Néhány szám (Certain, The Last American Virgin, This Will Be the Death of Us, Fallen) volt még a további két nagylemezükről is, de jó volt látni & hallani, hogy a Mutiny! volt a középpontban. Jókedvemen elég sokan osztoztak még, így egy nagyon jó koncert kerekedett ki a dologból.
Utánuk a Verse következett, akik pár év kihagyás után újra aktívak, ha minden igaz idén még új lemezzel is előállnak. A set leginkább az Aggression album dalaira (The New Fury, Old Guards, New Methods, The Story of a Free Man) épült, emellett két új szám is helyet kapott, amik hangulatilag inkább a From Anger And Rage lemezt idézték így élőben. Sean Murphy sokat nem magyarázta a bizonyítványt, nehéz is lenne, hiszen mind szövegileg, mind ideológiailag elég sokat változott a zenekar álláspontja az évek során és ezen a reunion sem sokat javított. Az előadás erősen idézte a Bane koncertjeit, mind hangulatilag, mind a mikrofonba énekelt sorok számában Korrekt buli volt, de semmi extra.
Újabb ex-Kid Dynamite tagok a színpadon, a Lifetime következett a sorban. A new jersey-i banda dallamos hardcore zenéje sosem hozott annyira lázba, de azért pár szám erejéig esélyt adtam nekik. Három-négy dal után azonban helyszínt váltottam, mivel elég unalmas és egyhangú volt a buli. Ahogy láttam a közönség többsége osztotta az érzéseimet.
A nagyszínpadon épp ekkor csapott a húrok közé a Face To Face. A kaliforniai punk-rock négyes harmadik koncertjén is remekül szórakoztam, 2008 óta kétévente megbízható teljesítménnyel rukkolnak elő. A korábbi évekkel szemben annyi volt a különbség, hogy a tavaly megjelent Laugh Now, Laugh Later album néhány dala (Should Anything Go Wrong, It’s Not All About You) is elhangzott a régebbi szerzemények mellett. Energikus előadás, frankó set, ismét megérte őket választanom.
Aztán rohanás vissza az Etnies-hez, mivel az általam egyik legjobban várt koncert következett. A new york-i all star csapat Hazen Street nyomta le a 2004-ben megjelent egyetlen albumát. Freddy (Madball), Toby (H2O), Hoya (Madball), Rusty (H2O), Mitts (Madball) & Mackie (Cro-Mags) az Outro kivételével minden számot eljátszott és egy remekül sikerült bulit adtak. Azért sokan nem tudták hova tenni őket, hiszen a Hazen Street nem olyan zenét játszik, mint amilyet a felállás alapján elvárnánk, de ettől függetlenül én nagyon jól éreztem magam. Szó volt egy új kislemezről is, remélem még idén lesz belőle valami!
Ezután a brit Gallows következett, akikre ugyan nagyon kíváncsi voltam, de egyben tartottam is a fellépésüktől. A félelem fő oka az volt, hogy a banda tavaly énekes cserén esett át, Frank Carter-t az ex-Alexisonfire énekes, Wade MacNeil váltotta. Egyrészt Frank színpadi jelenléte igencsak domináns volt, másrészt erősen kérdésesnek tartottam, hogy a Grey Britain dalait kellően tudja reprezentálni egy nem izzig-vérig brit. A Misery volt a nyitás és a remek dal végére minden kérdésem megválaszolódott. Összehasonlítási alapom ugyan nincs, hiszen a korábbi énekessel nem láttam még a Gallows-t élőben, de ez a buli tökéletesen hozta azt, amit vártam. Wade remek volt a színpadon, a zenekar nagyon egyben volt, igazán profi módon tolták a dühös hardcore/punk-ot. A set is rendben volt, néhány szám elhangzott még a Grey Britain-ról (London Is the Reason, Leeches, Death Voices), aztán volt néhány tétel a debütáló lemezükről is (Abandon Ship, In the Belly of a Shark), valamint két új dal, amit már Wade énekelt fel, az új Gallows himnusznak titulált Mondo Chaos, valamint a 40 mp-es True Colors. Az Orchestra Of Wolves címadó dalával zártak, de előtte még sort kerítettek egy Minor Threat (Seeing Red) feldolgozásra is. Még azt is figyelembe vették, hogy az est főfellépőjére mindenki odaérjen, ami újabb plusz pont volt a szememben. Nagyon jó koncertet adtak, remélem néhányszor még szerencsém lesz látni őket élőben.
A nagyszínpadon éjfél magasságában csapott a húrok közé a húszéves jubileumát ünneplő kaliforniai punk-rock legenda, a Rancid. Nagyjából akkor alakult a zenekar, amikor én belecsöppentem a punk/hardcore zenék közepébe és azóta vártam ezt a pillanatot. A Radio elég rendesen beindította a bulit, utána pedig záporoztak a slágerek, a set középpontjában természetesen az And Out Come The Wolves (The Way I Feel, Maxwell Murder, Roots Radicals, Time Bomb, Olympia WA, Listed MIA, Journey to the End of the East Bay, Old Friend, The 11th Hour) lemez állt, ami nagyon is rendben van. Visszafogott elvárásokkal tekintettem a koncert elé, mivel Tim hajlamos elslamposkodni a dolgokat, de nagyon odatették magukat a srácok. Közel másfél óra alatt nagyjából harminc dal (pl.: Fall Back Down, East Bay Night, Last One to Die, Salvation, Tenderloin, Gunshot, Bloodclot, Hooligans, Adina, Hyena, Nihilism, St. Mary, Black and Blue, It’s Quite Alright, Dead Bodies, Red Hot Moon) hangzott el roppant profi módon előadva. A The Wars End-et Lars szólóban prezentálta, remek hangja így még jobban kidomborodott. Két nagyon kellemes meglepetés is volt, a debütáló lemezükről a Rejected, valamint a Roots Radicals kislemezükről az I Wanna Riot elhangzására sok pénzt nem tettem volna. A ráadás pedig a Ruby Soho-val fejeződött be. Összességében ez egy hibátlan koncert volt, óriási élmény, amire megérte ennyit várni. Nagy szerencse, hogy már zsebemben vannak a jegyek a júliusi bécsi és prágai koncertekre is, mert óriási hiba lenne kihagyni őket.
14 óra koncertlátogatás után kis utazás és 4 óra alvás majd kezdődhet minden az elejéről. Kezdésnek belenéztem a Red City Radio bulijába, ami a korai időpont ellenére elég nagy érdeklődésre tartott számot. A Nothington jellegű zenét játszó banda elég meggyőző volt, el is határoztam, hogy lecsekkolom majd őket otthon.
Az akusztikus színpadot Kevin Seconds nyitotta aznap, a a produkciót merő tiszteletből tekintettem meg, mivel nem élem ezt a vonalat, de a 7 Seconds nagy kedvencem. Érdekes volt a folk/bluegrass előadás, de semmi maradandót nem találtam be.
Ezután visszagaloppoztam az Etnies-hez, ahol hazai pályán kezdett a Sunpower. A belga punk-rock négyes tíz éve létezik, az énekes hangja eléggé hasonlít Jello Biafra-hoz, ráadásul zenében is mutatnak hasonlóságot a Dead Kennedys-hez. Pörgős koncertet adtak, bár azt hittem többen nyomulnak majd rájuk, de így sem volt rossz a buli. Személyes kedvencem tőlük a 2006-os Say Something, szerencsére jó néhány dal (Too Radical, State of Fear, Swastika Youth, Ready To Attack) erről a lemezről is elhangzott. Három feldolgozást is eljátszottak, de semmi meglepőt nem találhatunk köztük: Black Flag – Six Pack, Minor Threat – In My Eyes és Dead Kennedys – California Über Alles.
A roppant ritka és rövid üresjáratot az akusztikus színpadnál töltöttem, ahol az Anti-Flag lépett fel. Justin & Chris látszólag értetlenül állt a dolog előtt, mivel őket úgy informálták, hogy itt az egész zenekar fel fog lépni, erre csak ők ketten játszhattak. Így eléggé improvizatív lett a buli, de azért a 911 For Peace frankó volt ilyen formában is. A sátor mérete nem ilyen érdeklődésre számot tartó zenekarokra lett tervezve, így nagyjából félóra nyomorgás után meguntam a dolgot és leléptem.
Az Impericon színpadhoz mentem, ahol hamarosan a The Old Firm Casuals csapott a húrok közé. A san francisco-i street punk/oi triót Lars Frederiksen a Rancid gitáros/énekese alapította, már jó pár split és bakelit fűződik a nevükhöz eddig. Nagyon feszes, pörgős koncertet adtak, kifejezetten autentikus képviselői ennek a mostanában nem túl népszerű stílusnak. Gyakorlatilag minden eddig megjelent dalukat elnyomták, a vége fele pedig egy The Last Resort (Violence In Our Minds) feldolgozás is helyet kapott a repertoárban. Nem igazán vette a közönség az adást, gyanítom egy Honvéd – Fradi előtt nagyobb sikerük lett volna Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett a buli, Lars újfent nagyon jól teljesített, szívesen megnézném őket még néhányszor.
Ezután a Cobra Skulls következett, akik a Fat Wreck Chords istállójához tartoznak. A nevadai punk-rock trió nem az én zeném, de a közönség sem tűnt szuperlelkesnek. Néhány szám után feladtam, de egy Blitz feldolgozást legalább elcsíptem.
Cseberből vederbe esete forgott fenn, ugyanis a következő áldozatom a Your Demise volt. A brit hardcore zenekarban kis túlzással öt bandára való zenész megfordult már, amihez gyanítom elég sok köze volt a korábbi énekes (George Noble) paraszt stílusának. 2009-ben került a helyére Ed McRae, akivel eddig két albumot adtak ki, az aktuális (The Golden Age) épp március végén jelent meg. Számomra ebből annyi a lényeges, hogy a korábbi énekesükkel egy igazán állat, tökös koncertjüket láttam, itt viszont nem voltak jók. Az új énekes hangja elég eltérő, ráadásul a dallamos ének korábban abszolút nem volt jellemző rájuk. Nem lenne ezzel olyan nagy baj a lemezeken, de sajnos élőben nem igazán tudott kiénekelni belőlük semmit. Néhány számot (The Golden Age, Life Of Luxury, Forget About Me, Shine On) végighallgattam, de érthető okok miatt az új cuccaikat erőltették, úgyhogy kisvártatva tovább álltam.
A nagyszínpadon éppen kezdett a floridai Hot Water Music, így eléggé bele kellett húznom. A kvartett újra aktív, május közepén jelenik meg az új lemezük (Exister), amelyről három számot el is toltak. A Drag My Body elég faszának tűnt, de a többi egyelőre nem nagyon fogott meg. Nem ez volt a legjobb buli, amit láttam tőlük, kicsit erőtlennek tűntek, de azért a szokásos slágerek zöme elhangzott (Remedy, Trusty Chords, Paper Thin, Wayfarer, Jack Of All Trades, Turnstile, Rooftops).
Maradtam, ahol voltam, rövid átszerelés után következett a vasárnapi nap legszarabb koncertjének járó díjat méltán kiérdemlő Alkaline Trio. Azt kell mondjam, hogy nagyon ritka együttállásnak lehettünk szem és fültanúi ezen a délutánon. Igen ritkán fordul elő, hogy ilyen trágya hangzás, ilyen botrányosan rossz előadással és ritkán látható szar setlist-tel párosul. Sok karaktert nem vesztegetnék a dologra, pedig kedvelem a zenekart, de ez vállalhatatlan volt.
Vesszőfutásom folytatódott, de szerencsére enyhültek a kínok. Az Etnies színpadon az újjáalakult bostoni straight edge zenekar, a DYS fogadott. Nem mondom, hogy széthallgattam a lemezeiket, bár hozzáteszem, hogy nem is lenne sok értelme, de ennél azért jobbra számítottam. Erőtlen koncert volt, talán csak a Brotherhood okozott kisebb megmozdulást az amúgy elég gyengére sikerült bulin.
A nagyszínpadon következett a Good Riddance, ami fiatal korom egyik kedvenc zenekara volt, így örültem a reunion bejelentésének. A kaliforniai punk-rock/dallamos hardcore négyes igencsak odatette magát, bár szokás szerint Russ eléggé lehúzta a bulit. Komolyan mondom én ilyen unott arccal énekelni nem sok mindenkit láttam életemben. Nem mondom én, hogy legyen GG Allin, de azért nem fegyverrel kényszerítették oda. No mindegy a set nagyon fasza volt, leginkább az Operation Phoenix dalait nyomták, de még ez első albumokról is eljátszottak néhány számot. Az utolsó három lemezükről talán, ha két nóta hangzott el. Keményen daráltak, inkább hardcore beütése volt a koncertnek, így összességében jó volt újra látni őket.
Újabb legendás bostoni hardcore zenekar következett, de ők nem hibáztak. Számítottam erre, hiszen a Slapshot elég jól teljesít élőben, Choke mindig tartogat valamit a tarsolyában. A körülményekhez képest szerintem most kifejezetten nyugodt volt. Legalábbis a koncert nagy részében A destruktív énje azért spontán fejszétverési akciójánál kicsúcsosodott. Faszán nyomták, a közönség vette is a lapot, a kedvenc részem talán a Step On It és Hang Up Your Boots kettős volt.
Vissza a nagyszínpadhoz, ahol a Thrice utolsó turnéjának egyik állomását adta. Én úgy 2005 magasságában adtam fel a lemezeik hallgatását, de a korábbi anyagaik még most is kellemes hallgatnivalónak bizonyulnak. Három dal erejéig adtam esélyt nekik, ebből az Image of the Visible és a The Artist In the Ambulance volt értékelhető számomra.
Ezután gondolkodás nélkül leléptem, mivel a 7 Seconds következett az Etnies színpadon. Óriási kedvenceim még most is, mind zeneileg, mind tartalomban kiváló zenekar, akik élőben is jól teljesítenek. A teljesség igénye nélkül, íme néhány dal, ami biztosan elhangzott: Sooner Or Later, Not Just Boys Fun, Here’s Your Warning, Definite Choice, You Lose, Here We Go Again Kids, Satyagraha, The Crew, Red Black, Diehard. Volt még Sham 69 feldolgozás, 99 Red Balloons és befejezésként a himnusz (Young Till I Die). Peti ez utóbbi alatt teljesítette élete egyik álmát Bármikor szívesen újranézném őket, remélem lesz még rá lehetőségem!
Ahogy kisétáltam a sátorból pár lépés után bekapcsolódtam a los angeles-i Terror koncertjébe. Scott Vogel egyszemélyes produkciója ezúttal nem volt olyan szórakoztató, mivel egy rohadt nagy színpadon játszottak, így ezúttal elmaradtak a \"We need to elevate the maximum stagedive potential\" vagy a \"Take this shit to the next level\" jellegű megjegyzések Korrekt bulit nyomtak és a nagy sátor ellenére nem sikerült a színpad közelébe jutnom, mivel rengetegen voltak kíváncsiak rájuk. A set-en minden album helyett kapott (pl.: Spit My Rage, Lowest Of The Low, Always The Hard Way, Keepers Of The Faith), úgyhogy mindenki elégedett lehetett. Példa nélküli hozzáállásról tettek tanúbizonyságot, amikor is két szám erejéig átadták a színpadot a velük turnézó, szintén kaliforniai Take Offense zenekarnak. Stílusban amolyan Cro-Mags-be oltott Suicidal Tendencies hatású produkció volt, egészen jónak tűntek így néhány szám alapján. Rendes húzás volt ez a Terror-tól, mivel elég népes tábor előtt bizonyíthattak.
Ezután visszabaktattam az Etnies-hez, ahol egy NYHC legenda, a Gorilla Biscuits csapott a húrok közé. Még hozzá nem is akárhogyan! A remek koncert a New Direction-re indult és nem volt megállás. A közönség teljesen megőrült, igazi jóhangulatú hardcore koncert kerekedett ki a dologból. A set (pl.: Degradation, Good Intentions, Two Sides, Competition, Cats & Dogs, Sitting Round At Home, Big Mouth, Hold Your Ground) nem volt nagy meglepetés, hiszen viszonylag kevés alapanyagból gazdálkodnak, de nem is ez a lényeg azt hiszem. A végére még egy Judge feldolgozás (NY Crew) is befért, majd a Start Today címadó dalával zártak, amire aztán mindeki ellepte a színpadot. Remek frontember, zenekar és koncert, kell ennél több Refused előtt?
Talán az idei év egyik legmeglepőbb híre a svéd hardcore/punk formáció, Refused nevéhez fűződik. 14 év szünet után idén jelentették be a reunion-t, természetesen a szervezők azonnal le is csaptak rájuk. A fesztivál zárókoncertjét ők adták, egy órát kaptak a nagyszínpadon és azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy megérdemelték a kiemelt figyelmet. A The Shape of Punk to Come lemez komplexitása, zsenialitása jóval megelőzte korát, talán pont ez állt az újjáalakulás hátterében, ki tudja? Mindenesetre én elvonatkoztattam a morális kérdésektől és próbáltam felkészülni az audiovizuális élményre. Ahogy az előzetesen várható volt a koncert középpontjában a harmadik (egyben utolsó) nagylemezük állt. A rajongók kedvéért, íme a buli teljes setlist-je: Worms Of The Senses / Faculties Of The Skull / The Refused Party Programme / Liberation Frequency / Rather Be Dead / Coup D’etat / Summerholidays vs. Punkroutine / The Deadly Rhythm / Hook, Line Ans Sinker / Everlasting / Refused Are Fuckin’ Dead / The Shape Of Punk To Come / New Noise / Derivé. A svéd ötös nem volt rest, bivaly hangzással és intenzív előadással ajándékozott meg minket, így egy újabb felejthetetlen koncertélménnyel lettem gazdagabb.
A fesztivál során négy színpadon több, mint 30 zenekar fellépéséhez volt szerencsém, így elég nehéz szavakkal összefoglalni a két nap történéseit, hiszen nagyon intenzív zenei élmény volt, egyben roppant fárasztó is. Azonban abban biztos vagyok, hogy minden erőfeszítést és áldozatot megért, hiszen remek zenekarokat látthattunk útitársaimmal. Ez volt a hetedik Groezrock fesztiválom zsinórban, remélem a következő évi line-up is elég érdekes lesz ahhoz, hogy útrakeljek.

http://www.groezrock.be/