Punk Portál - 2020. október 23.





 

Lagwagon (Joey Cape) interjú


Írta: Mozart
Feltöltötte: Mozart
Ekkor: 2008. júl. 15. kedd - 21:14

A Lagwagon 2008. július 7-én története során másodszor játszott hazánkban. Ennek alkalmával készítettem interjút a zenekar énekesével és zeneszerzőjével, Joey Cape-pel. Bár egy interjún már túl volt aznap, készségesen és elég jókedélyűen válaszolt, az interjú így megszerkesztve is elég hosszú lett, amint az alább látható.

PP: Emlékszel az első és mindezidáig egyetlen magyarországi Lagwagon koncertre, úgy 10 évvel ezelőttről?
JC: Igen, emlékszem. Egy Warped Tour buli volt egy bevásárlóközpont parkolójában, és elég korán játszottunk. Nem úgy tűnt, mintha bárki is tudná, kik vagyunk...
PP: Akkor én 17 éves voltam, és még nem ismertem a Lagwagont, egyedül a Bad Religiont ismertem a felhozatalból, de azért az egy zenekarért túl drágának találtam a jegyet. Fél évre rá megismertem a Lagwagont, és vertem a fejemet a falba. Akkoriban még nem nagyon volt internet, nem annyira voltatok ismertek itt.
JC: Igen, máshol se igazán. Európa akkor más volt. Egyes helyek Európában jobbak voltak, de legnagyobb részén ugyanez volt. Most meg, mikor visszatértünk ide, már öregek vagyunk...
PP: Ki tudja, lehet, hogy 20 év múlva is nyomatjátok még. Ahhoz képest most fiatalok vagytok. :) Egyébként én már készítettem veled interjút, e-mailben. Kérdeztelek Magyarországról, hogy mi jut eszedbe róla. Emlékszel?
JC: Gyönyörű nők. Biztos azt mondtam, hogy gyönyörű nők.
PP: Nem éppen, három dolgot mondtál, az egyik ezek közül a levegő szennyezettsége volt…
JC: Ilyet nem mondtam…
PP: De igen… azaz nem mondtad, hanem írtad.
JC: Nem mondhattam ilyet, nem tudom…
PP: Nem azért, mert egy parkolóban volt a koncert?
JC: Nem tudom, lehet, hogy olvastam valahol valamit. Hogy Magyarországon sok nemtudommi van a levegőben. De egyáltalán nem emlékszem rá. Egyébként én sokáig éltem Los Angelesben is, szóval tudom, mi a légszennyezés. Egyébként amire emlékszem Magyarországról, az az, hogy állok, és sorban jönnek szembe a gyönyörű nők, újra meg újra.
PP. Sokan mondják ezt. Magyarország = szép nők. De nem ezt mondtad, hanem egy magyar származású barátodat említetted még, John Poppert. Ki ő?
JC: Ő a Blues Traveler nevű zenekar tagja. Ő talán a világ legismertebb szájharmonikása. Ilyen rockos-bluesos zenét játszanak. John egy hihetetlen zenész. Onnan tudom, hogy magyar, hogy egyszer együtt taxiztunk LA-ben, és a taxisofőr is magyar volt. John ült elöl, és elkezdtek Magyarországról beszélni. 45 percig tartott az út, többet megtudtam abból a beszélgetésből Magyarországról, mint azelőtt bárhonnan.
PP. Tudtad, hogy Tommy Ramone is magyar?
JC: Melyik? Tommy? Az "igazi dobos"? Nem tudtam. Nemrég láttam őt játszani.
PP: Amióta meghalt a legnagyobb focistánk, azt mondjuk, ő a legnagyobb magyar.
JC: Bizonyára sok-sok további híres magyar van, akikről nem is tudok. Asszem megnézem a törikönyvemet.
PP: Következzék egy kérdés, amit biztos már sokan feltettek: milyen lesz az új album? A múltkorinak volt egyfajta tematikája, ennek is lesz?
JC: Nem, ez most csak egy rakás nóta. Igazából az egyik számot már a múltkori lemezzel együtt felvettük, de végül nem fejeztük be, és nem is annyira illett arra az a albumra. De ez a szám is a régi dobosról, Derrickről szól. Végül befejeztük, és feltettük erre a lemezre. A többi szám meg olyan, amit az akusztikus albumomra írtam, amit szintén most fejeztem be. Úgy döntöttük, hogy Lagwagon-számokat is írunk belőlük, mert sokat turnézunk, és kell valami új. Sokat turnéztattuk a Resolve albumot. Tudod, nehéz a saját zenédet megítélni, de szerintem eléggé különbözni fog az előző albumtól. Legalábbis szerintem.
PP: Amikor leülsz egy számot írni, akkor eldöntöd előre, hogy "na, most írok egy Lagwagon számot", vagy utólag dől el, hogy melyik zenekarodba megy? Hiszen van már egy csomó zenekarod, itt van az Afterburner vagy a Playing Favorites is.
JC: Néha, amikor számot írok, ott van egy adott zenekarom a fejemben. Máskor meg csak írok valamit, aztán eldől. Sosincs teljesen előre kiszámítva. A szerzeményeim amúgy nagyjából bármelyik zenekar számára működnek.
PP: Igen, láttam, hogy a szólóalbumon egy-két szám az Afterburner projektből lesz.
JC: Igen, volt egy kis problémám, két évig dolgoztam az albumon, és elromlott a merevlemezem. Aztán a biztonsági másolatokat tartalmazó meghajtó is tönkrement. Ez eléggé őrjítő helyzet. Szóval újra kellett kezdenem, és megint volt egy merevlemez, ami tönkrement. Szó szerint úgy voltam vele, hogy abbahagyom. A történet tanulsága persze az, hogy mindig készíts másolatokat, de azért nem vehetek állandóan új meghajtókat... rövidre zárva a sztorit, kijelöltem magamnak az európai kiadóval egy határidőt a lemez befejezésére, ami ennek a turnénak a kezdete volt. Azt mondtam, elég volt, felhívtam Toddot az Afterburnerből, és megkérdeztem, felrakhatok-e kettőt a lemezre abból a három számból, amit én írtam, ő meg mondta, hogy "persze, rakd fel, nem tesz semmit", szóval vettem ezt a két számot, újrakevertem, kicsit akusztikusabbá tettem, meg rátettem pár olyan számot is, ami a Lagwagon-albumon is rajta lesz. Tehát tizenkét szám lesz a szólóalbumon. Ebből öt a Lagwagon-albumon is rajta lesz, kettő Afterburner szám, aztán van egy, amit a myspace-oldalamra is fölraktam, de ezt egy kicsit átírtam, és újra felvettem. Szóval lesz pár ismert szám, de nem érdekel. Csak számokat írok, nyilván vannak átfedések a lemezek között. Én csak egy személy vagyok, de kábé négy lemezt csináltam ebben az évben...
PP. Egyre több zenekart csinálsz, és egyre több stílusban is mozogsz. Ez azt jelenti, hogy többfajta zenét is hallgatsz, mint régen?
JC: Mindig is rengeteg fajta zenét hallgattam. Majdnem mindenfélét. Csak hip-hopot nem hallgatok. Nem hiszem, hogy valaha is előállok egy hip-hop lemezzel. Vagy jazz-lemezzel. Úgy értem, a jazzt szeretem, de nem tudom eljátszani. A bandában mindannyian rengeteg különböző stílusú zenét hallgatunk. Most lett rá lehetőségem, hogy más zenekarokban is kipróbáljam magam.
PP: De hallgatsz még mindig punk-rockot is?
JC: Persze. Általában korszakaim vannak. Mostanában olyan korszakomat élem, hogy újra egy csomó punkot hallgatok. Nagyon tetszenek az új bandák is.
PP. Melyikek?
JC: A Fat-ről például a Dead To Me, aztán szeretem a Falcont Chicagóból, két srác van benne a Lawrence Arms-ból, egy az Alkaline Trióból és egy a Smokin Popes-ból. Ismerem is némelyiküket.
PP: Tényleg, mit gondolsz az új No Use albumról?
JC: Tesztik! Nagyon tetszik.
PP: Titeket gyakran összehasonlítanak. A NOFX a nagy Fat-es banda, és utána mindig a Lagwagon és a No Use van a második helyen, és arról vitatkoznak, melyik a jobb.
JC: Szerintem sokan nem veszik észre, hogy mennyire különbözik a két banda, mennyire más számokat írunk. De annyira nem érdekel, az embereknek muszáj kategorizálniuk a zenekarokat. Én amúgy szeretek mindenféle bandát, new yorkit, chicagóit, európai bandákat...
Nemrég bukkantam rá egy bandára. Az East Bay környékéről vannak, tudod, Berkeley, Oakland, ilyesmi, mint a Jawbreaker vagy a Rancid. Az a nevük, hogy Scheisse Minelli. Nemrég mutatta nekem valaki, és nagyon imádom. (Itt közbeszól a turnémenedzser, hogy az egy német banda. 2-3 perces vita után kiderül, hogy a zenekar 2 amerikai tagja Németországban telepedett le, tehát a banda igazándiból tényleg inkább német). De mást is hallgatok, egy csomó mindent szeretek, szeretem a Radioheadet is például. Vagy (ránéz az előttünk levő asztalon fekvő PlanetZ magazinra, címlapon a Coldplay-jel) a Coldplay-t is. Sosem értem, amikor bizonyos emberek határokat szabnak maguknak, hogy mit hallgatnak. Mert a zene olyan, mint az étel. Minél többfajtát kipróbálsz, (itt nem hallom, mint mond…)
PP: Ja, a Beatles-re is mondják, hogy a 60-as évek fiúbandája, miközben egy csomó mai pop/rock zene alapja.
JC: A Beatles az első popzenekar volt, amely megszegte a szabályokat. Amikor a Beatles előállt az olyan albumokkal, mint a Magical Mystery Tour vagy a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, akkor olyan dolgokat csinált, amit elvileg nem szabadott volna, ami egyébként lehet, hogy a zenetanulmányaik hiányának tudható be. A modern zenei számírásban rengeteg olyan dolog van, ami akkor alakult ki. Szóval aki azt mondja, hogy a Beatlesnek nincsenek érdemei, az nem tud semmit a zenéről. Az nem zenész. Ez egyszerű. Az oké, ha valaki nem szereti, de nem lehet nem elismerni, hogy mit alkottak. Szóval, ha olyan valakivel találkozok, aki nem szereti őket, inkább nem beszélek vele a zenéről.
PP: Amúgy minden album közül, ami a nevedhez fűződik, melyikre vagy a legbüszkébb? Van kedvenced?
JC: Nem tudom. Nem mondanám, hogy van kedvencem. Nehéz bármelyiket is szeretni. (nevet)
PP: Nekem a Bad Astronauttól a Houston: We have a drinking problem az abszolút kedvencem.
JC: Ez vicces, mert egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy ezt mondom.
PP: Szoktad újrahallgatni az albumokat, vagy ha egyszer megírod, akkor soha többet?
JC: Nemrég voltak akusztikus koncertjeim, szóval egy-két számot újra meg kellett tanulnom, begyakorolni az elrendezésüket, és újrahallgattam ezeket a számokat. De amúgy olyan hosszú folyamat egy lemez elkészítése, hogy mire a végére jutok, már utálom őket. Éppen az volt jó a legutóbbi Lagwagon nagylemezben, hogy gyorsan készült el, és a mostani album szintúgy. Ettől függetlenül szerintem nagyon jól működik az album.
PP: Milyen volt az akusztikus koncertjeid fogadtatása?
JC: Elég jó, bár semmiféle elvárásom nem volt, amikor belevágtam. Sokan csinálnak manapság ilyesmit. Úgy éreztem, ki kell magamat próbálnom ebben is, akkor leszek teljes értékű zenész.
PP: Teljesen egyedül zenélsz ilyenkor, vagy vannak session-zenészek?
JC: Teljesen egyedül. Elég furcsa, mert például egy Lagwagon számnál sok minden történik. Vagy egy Bad Astronaut szám általában eléggé meg van dolgozva. Az akusztikus koncertnél meg el kell jutni a szám vázához. Két oldala van ennek. Az egyik, a jó dolog, hogy teljesen uralsz mindent, az érzelmeket. Ha le akarsz lassítani, megteheted, ez egy óriási szabadság. A rossz oldala az, hogy nem vagyok igazán jó gitáros. Sajnos nem tudok túl jól gitározni.
PP: Más: most már bő tíz, lassan tizenöt éve, hogy befutott a Green Day, ami magával rántotta az egész punk színteret az ismertségbe. Ti akkor hogyan ítéltétek meg őket?
JC: Mire a Green Day aláírt egy nagy kiadóhoz, és kiadta a Dookie-t, én már rég ismertem őket. Már évek óta hallgattam, még 7 inch-es lemezem is volt tőlük. Én azt éreztem, hogy ez a srác hihetetlen jó számokat ír, jó énekes, és amikor először hallottam, ugyanazt gondoltam, mint amikor először hallottam Nirvanát: "ez a banda híres lesz". Láttam benne a lehetőséget. Nagyon megörültem annak, ami történt ezzel a zenekarral. Persze sokan szeretnek utálni dolgokat, én nem igazán értem őket. Számomra ez sose volt téma. Én csak hallgatom a zenét, és ami tetszik, az tetszik. Úgyhogy amikor a Dookie befutott, az jó érzéssel töltött el. Mert szerintem az egyik legjobb punk-rock banda voltak akkor is.
PP: És arra gondoltál, hogy esetleg ti is híresebbek lesztek attól, hogy ők befutottak?
JC: Nem. Erre azért nem gondoltam, mert ha meghallgatod a Green Day-t, szerintem az sokkal emészthetőbb zene, mint a miénk. Ők egy igazi popbanda, mi kicsit – hogy is mondjam – progresszívebb zenét játszunk. A mi számaink nem olyan fülbemászóak, nem vagyunk olyan könnyen emészthetőek. Billie Joe egy rocksztár. A mi zenekarunkban nincsenek rocksztárok. Nálunk nincs az, hogy valaki azt mondja, "hú, nézd azt a srácot". Mi inkább furák vagyunk. "Nézd, az a srác 120 centi magas, amaz a srác meg 3 méter magas". Bennünk nincs meg ez a potenciál, de ennek örülök is, mert szerintem az ismertséget nagyon nehéz lehet kezelni. Nehezebb utána sorozatosan jó albumokat produkálni. A legtöbb banda, ami ismertté válik, utána el is tűnik.
PP: Sosem akartatok ismertebbek lenni, mint amennyire vagytok?
JC: Nem. Ez így jó, a rajongótábor egységesebb, hűségesebb. Velünk nem árasztják túl az embereket, nem mi szólunk folyton a rádióból.
PP: A családi életet amúgy hogyan befolyásolja a rock and roll életforma? Milyen érzés elindulni a turnéra és elbúcsúzni a családtól?
JC: Nem szeretem… elég szomorú. Egyszer volt, hogy beszéltem a lányommal telefonon, most 4, majdnem 5 éves, és még nem nagyon érti… mármint érti, hogy ez a munkám, de egyszer mondta nekem, hogy "apu, van egy ajándékom számodra. Gyere haza érte, aztán visszamehetsz." Én meg éppen talán Oroszországban voltam. Szóval ez elég szívszorító tud lenni. De a gyerekek fantasztikusak tudnak lenni, és megértik, hogy ilyen a munkád. Ellenben amikor én otthon vagyok, akkor mindig otthon vagyok.