Punk Portál - 2019. augusztus 26.





 

2003. III. 7. Szeged - Gyökkettő


Írta: Dóri
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2003. már. 9. vasárnap - 18:37

Idézek pontatlanul a Magyar Taraj nyolcadik számából: a Smafu a szögedi Green Day, a Keserű Giliszta mög a Rancid. Ennek a tételnek bebizonyítására adták fejüket a srácok, és ezzel az estével közönség és zenekarok várva várt álma vált valóra. Sajnos többször elindulhattunk már, és egyben haza is kocoghattunk sebtiben, mert a koncert különböző okok miatt elmaradt. Majd egyszer csak sárga és fehér intelligens plakátok tájékoztatnak a RANCID és GREEN DAY-est-ről a Keserű Giliszta illetve a Smafu együttes előadásában. Ez az éjjel pedig villámként ütött, tarolt, és szikraként szétporladt. Ez az este a rajongóknak szólt, és térített is.

Egyik ismerősöm nem volt izmos Rancidból, (: tehát nem volt egy Strong Arm–ja belőle, ha úgy vesszük, mintha az agyad zenei részének agykarjait kéne izmosítani:), és most már szeretné polcára tenni a Rancid lemezeket is. Amikor erről beszélgettünk, lázas boldogságomban felkiáltottam: ez a punk!! és utána pár másodperccel később a Keserű Giliszta is ezt üvöltötte. A fííling! De ne ilyen in medias res módjára együk ki a töltött káposztából a szójahúst, hanem induljunk el a boszorkánykonyhából.

Az osztálytársam ígért valami finomságot, én csak úgy hívnám, hogy „pannonia pales mit honey”, aminek csak az a baja, hogy a méz elfeledteti a pálinka erejét és jujj. Miután megküzdöttünk a – nőknapját ünneplő flinstone-csapattal- magyarul apám heccből whiskey-t adott 3 kiscsajnak, (akiknek mostanában nagyon kell vigyáznia az agysejtekre, ok: érettségi) majd pörköltöt kellett enni iszonyúan savanyú uborkával, ami felaprítottsága alapján nem az apácáktól származott-hehe, és a tekepályán pedig a bajnokot játszhattuk kemény 25 ponttal a 100-ból. Én már tűkön álltam, mert felhallatszódott az „isteni” muzsika. Ekkor eszembe jutott, hogy meg kéne inni előtte az áfonya likőröm, amit utána csak lila körömlakknak hívtunk. Az már jelenthet valamit, ha a – nekem mindegy, csak roncsoljon ivók - is visszaadták. Szerencsére a jegyszedők segítettek megszabadulni ettől az izétől, de a belépődíj így is maradt 400 forint. Ácsingóztunk egy kicsit még és csodáltuk az izgalmas bélyegmintát - egy fekete folt, majd 1 másodperc alatt beugrottam a terembe, mert összeesküvés elmélet-es zakatolás ütötte meg a már nagyon Rancid-re éhes fülem.

Szomorúan tudomásomra jutott hogy a Keserű Giliszta már 4-5 perce játszik, és az már kb. 3-4 számról való lemaradást jelent. Az alkalomhoz illendő öltözékben jelentek meg a tagok, házi Rancid-os ingek, fekete kalap, stílusos volt. Elhangzottak néha számok előtti jellemzések, közönségizgató eszközök, meg egyszer Mike, az egyik gitáros kiakadt a XXI. századtól. Ennyit a kontaktusról, ja és ha tökéletesen tudtad a 180km/h-s sebességű szöveget, akkor ordíthattad is a mikrofonba. A számok kiválogatása tetszetős volt, bemutatták az East Bay-i banda színes világát szegedi stílusban. Dallamosabb oldalát mutatták vegyítve a favágó stílussal. Tehát repültek bombák meg kisebb golyók is süvítettek. A cselekvő hallgatók jobbra-balra dőltek, embertömeg ritmusra mozgása, fáradhatatlan lelkesedése. Én lefáradtam, és szomorkás is voltam, mert nem volt helyem a chelstone-t járni. Néha az volt az érzésem, hogy a cseppnyi számokat még rövidebb ideig nyomták, ez azért lehetett, mert minden jó túl hamar véget ér. De volt Junkie Man meg Olympia WA, 11Th Hour, Poison(!). Nem vagyok egy zenei szakértő, meg nem is középen álltam, ahol megfelelő körülmények közt hallhatom a muzikot, ezért egy púrias jelzőt használok csak: király volt! Mondtam is volt a Dead Bodies előtt: ez a kedvencem, erre egy brutál-metál-pedállozást le is kellett vágnom, csoda hogy nem szúródtak a gémkapcsok a kidagadó ereimbe a nyakamon. Szegény halálfejes kitűzőmet remélem, még megtalálom valaha valahol. Majd kiesett a szemem mikor megláttam az egyik angol lektort a gimiből, és mikor láttam hogy énekelt, háát akkor kellett is a Heineken. Vége, egy Journey to the End-el, és konec.

A szünet, ami jött, átpakolás meg minden kellett is, hogy sorra kerüljön az ember lánya oda, ahova a király is gyalog jár. De siessünk, siessünk mert következik a Green Day a Smafu együttes előadásában. Azt vesszük észre, nehéz a publikumnak a váltás, egy 1998-ról átugrani a Church on Sunday-ra. De pár perces ocsúdás és – több ilyen nem lesz ám! – fenyegetés után kezdődött megint a pogó. Szintén sanyifalvi barátnőmnek haza kellett mennie, de még hallhatta a Bascet Case-t, szegény futva ment ki, mert nem akarta tudni milyen számokról marad le. Esemesben a buszról tájékoztatott: ez az előadásest minden elismerést megérdemel, ezt egy kicsit szlengesebben kifejezve. Mintha mindenki a She-t várta volna, úgy hatott, mint a Pink nyári slágere, bombasztikusan. Sanyi megint mezítláb volt, egyszer felötlött a gondolat, hogy el kéne vinni a cipőjét, de nem volt rá gusztusom. A becsapós lemezről is játszottak, amin csak 2 új szám van, és így is volt pofája Billi Joe-éknak piacra dobni. Bár manapság egy cédé jó, ha 30 perces, az istenit! Az utolsó szám akusztikus gitáron a Good Riddence volt, kár hogy Mozart nem hasonlít annyira BJ Armstrongra. Kellemes és megható volt,-- főleg hogy nem játszottak ráadást. Várhatunk megint fél évet egy Smafu és Keserű Giliszta „duo-koncertre”. A legjobb az egészben, hogy ahol aludtam, 15 percre van, és 45 perc alatt meg is találtuk.

Ihletforrás: Transplants 2 száma replayra állítva, kezdek megzakkani már 30 órája csak ez megyyyyyy!!!!