Punk Portál - 2019. augusztus 23.





 

Screeching Weasel – Weasel Mania (Fat Wreck, 2005)


Írta: Mozart
Feltöltötte: kal0z
Ekkor: 2005. okt. 23. vasárnap - 16:52

Úgy látszik, a Fat Wreck Chords-nál mostanában a best ofok idejét éljük. Nemrég jelent meg a kitűnő Snuff-válogatás, amelyről írtunk is a Portálon, most pedig a Screeching Weasel (magyarul: visító menyét) legjobb számait tartalmazó CD jött ki. Én ezt a tendenciát nem ellenzem, mert mindkét zenekar azok közé tartozik, amelyeknek rengeteg kis- illetve nagylemezük jelent meg, és nehéz mindet beszerezni. Következésképpen igencsak kényelmes dolog a best of válogatással kezdeni, és aztán eldönteni, hogy melyik albumokra van szükségünk tőlük. Persze a rajongók, akiknek minden vagy majdnem minden album megvan, szintén örülhetnek, hiszen végülis ez a CD egyszerre tartalmazza a kedvenc SW slágereiket, nem is keveset, összesen 34-et (74 percben), felölelve a banda összes korszakát. A keresztségben a Weasel Mania nevet kapta az album, ami természetesen egyértelmű utalás és tisztelgés a SW kedvenc zenekara és példaképe, a Ramones előtt, melynek válogatás-albuma anno Ramones Mania címmel jelent meg.
A válogatást több szempontból is a már említett Snuff albumhoz tudnám hasonlítani: egyrészt nagyon igényes a kivitele – a borítóban apró betűs, rendkívül részletes leírást kapunk a zenekar történetéről, feloszlásairól, bulijairól, életmódjáról, de nem utolsósorban a 80-as évek végének (a zenekartagok részéről néha igencsak kritizált) punk és hardcore színteréről („A 80-as évek az erőszak és a megfélemlítés izomagyú rémálmává züllöttek; a straight edge eddigre már több szabályt állított fel, mint a szüleid; a hardcore stagnált...” – idézet a könyvecskéből). Ebbe az időszakba csöppent bele 1986-ban a Screeching Weasel két alapító tagja, akiknek feltett szándékuk volt, hogy dallamosabb zenéjükkel tűnnek ki a hardcore színtérből. Ez nagyjából sikerült is, és a kilencvenes évek híresebb dallamos (pop-)punk zenekarai (az Operation Ivy-tól a Green Day-en át egészen a Blinkig) mind fontos referenciaként hivatkoznak a Screeching Weasel-re, akiket azonban elkerült az igazán nagy népszerűség még a kilencvenes években is, amikor az említett bandák befutottak. A Green Day-jel egyébként szorosabb kapcsolata is van a SW-nek: Mike Dirnt a Dookie-s befutás előtt rövid ideig basszusgitározott a SW-ben, illetve a Dookie turnén a Riverdales volt a GD állandó előzenekara, ami egy Ramones-stílusban játszó projektzenekar volt a SW két tagjával (a SW akkor éppen feloszlott, egyébként nem először). De az is kiderül a borítóból, hogy a zenekar több mint 13 zenészt elemésztett már, legtöbbjük basszusgitáros. Gyakorlatilag az alapító tagok, Ben Weasel és Jughead mellett folyamatosan cserélődtek a zenészek.
Hogy a zenéről is szó essen: a CD-n időrendi sorrendben, albumokra lebontva (még a hátsó borítón is rajta van, hogy melyik szám melyik albumról való) hallhatjuk a számokat, a kezdetektől egészen napjainkig. Bevallom, első hallgatásra nem annyira fogott meg a CD. Azután elolvastam a sztorit a borítóban, és második hallgatásra valahogy már teljesen más füllel, más alaphangulatban hallgattam a lemezt. Arról van ugyanis szó, hogy ezek a számok nem sok zenei érdekességet fognak nyújtani a gyakorlott punkzene-hallgató fülnek: háromakkordos alapok, egyszerű énekdallamok, kicsit rekedtes énekhang, együtténeklős, dallamos refrének és minimál-gitárriffek. Igen ám, de nem szabad elfeledkeznünk a fent leírtakról, azaz arról, hogy a SW mindezt már ’86 óta nyomja, magyarán lehet, hogy azóta már számtalan zenekar túlszárnyalta őket, de mégiscsak a SW-től merítettek (többek között). Ha úgy állunk hozzá a dologhoz, hogy egy alap zenekar alap slágereit hallgatjuk, akkor nem fog zavarni a tény, hogy a követőik később többet hoztak ki ebből a stílusból, vagy akár az, hogy a hangzás néha eléggé csiszolatlan. A pop-punk egyik atyjának CD-je ez, és éppen ezért erősen javallott mindenkinek; főleg annak, aki szokott ilyet hallgatni, de nem ismeri a gyökereket.