Punk Portál - 2019. augusztus 19.





 

Alap lemezek alap arcoknak 4.


Írta: Kobera
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. júl. 4. hétfõ - 20:36

A 70-es évek végére egyre inkább kezdett lecsengeni a britek nagy punk őrülete, ami nem is csoda hisz a stílus fokozatosan kezdett önmaga karikatúrájává válni. És míg erre reagálva voltak akik keményebbre - és sokszor jóval otrombábbra - vették a figurát (az előző részben volt is néhány példa, hogy ezek közül kikre érdemes odafigyelni), addig a punkban mindig is jelenlévő értelmiségi réteg szintén egyre erőteljesebben hallatta az egyre elcsépeltebb punk kliséken túlmutató, sokkal kísérletezősebb hangját. Jobb híján ezt az irányzatot a kissé megfoghatatlan, nehezen behatárolható post-punk címkével szokás illetni. Ami viszont biztos, hogy a hatásuk stílusoktól függetlenül a mai napig érződik. És lássuk be, illik ismerni a Buzzcoksot, kötelező szeretni a Black Flaget, de egészen biztos, hogy kellően sznob társaságban a Rudimentary Peni nevének említése soha nem fogja elérni ugyanazt a hatást, mint ha a megfelelő pillanatban, kellően flegma hangsúllyal megjegyezzük, hogy ”ugyan már, hagyjatok ezzel az indie reneszánsszal, hisz a Gang of Four már 25 évvel ezelőtt kihozott ebből mindent amit lehet.” Higgyetek nekem, a hatás garantált. Ráadásul jobb ha tudjátok, hogy az alap arccá váláshoz elengedhetetlen egy bizonyos fokú sznobság. És ez így van jól. Most pedig jöjjön tíz év, tíz lemez.


Wire: Pink Flag (1977)
WireA Wire tipikus példája annak, hogy lehet átlépni a sablonokon és a legendás három akkord segítségével csodákat művelni. Kísérletező kedvüknek köszönhetően lemezről lemezre lettek egyre rafináltabbak és egyre egyedibbek. Miközben a nagy fellángolás hevében a punk zenekarok teljes erőből ismételték önmagukat és egymást, addig a Wire nem feledkezett meg a punk egyik legfőbb erényéről: valami az átlagtól eltérőt, különlegeset alkotni. Noha 77-es bemutatkozásuk, a Pink Flag egy ízig vérig punk lemez (másfél perc körüli számok, minimalista megközelítés), mégis magasan kiemelkedtek a mezőnyből. Megvolt bennük az a bizonyos plusz, a fejlődés lehetősége és az ehhez elengedhetetlenül szükséges intelligencia. Dalaikban egyaránt megtalálhatók az erőteljes punk, a himnikus power-pop, a beborult post punk és a hardcore dühkitöréseit megelőlegező stílusjegyek. Érdekes adalék, hogy míg a klasszikus brit punk vonalon soha nem kapták meg a méltó elismerést, a korai washingtoni hardcore színtérre igen nagy hatással voltak, szinte minden banda repertoárjában szerepelt egy egy Wire szám, 12XU című szerzeményüket például a Minor Threat és a Bad Brains is játszotta.


Siouxie & The Banshees: Scream (1978)
Siouxie & The BansheesA Sex Pistols holdudvarából verbuválódott zenekar (melyben olyan hírességek is megfordultak, mint Sid Vicious - aki a kezdetekkor mint dobos debütált, valamint a Robert Smiths, a Cure központi figurája) elsősorban a basszusgitáros Severin, de főként a kezdeti kurva stílust rideg jégkirálynő szerepre cserélő Siouxie Sioux nevéhez köthető. Már a kezdetekkor ott voltak (szerepeltek a londoni Roxy hírhedté vált punk fesztiválján is), ám első nagylemezük mégis csak 78-ban jelent meg. Eddigre már stabil rajongótábor követte őket, de ami a legfontosabb: megalkották saját, senkivel sem összekeverhető stílusukat (melyből később seregnyi dark wave brigád táplálkozott több kevesebb sikerrel). És hogy milyen volt ez a stílus? Rendkívül sötét, tökéletes összhangban a borítóval: lassú örvény, sodródás valami ismeretlen felé, miközben észre sem veszed, hogy már nem is kapsz levegőt. Sokan próbálták utánuk csinálni, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt ahogy az Siouxiéknak sikerült. Ráadásul egészen 82-ig (azaz még további négy lemezen át) tartani is tudták ezt a szintet, sőt! 82 utáni lemezeik viszont már felejthetőek, de mint tudjuk, semmi sem tart örökké.


Gang of Four: Entertainment! (1979)
Gang of FourMég ha a név esetleg nem is cseng ismerősen, azt azért gyorsan le kell szögezni, hogy a Gang of Four volt az egyik legnagyobb hatású post-punk banda mind közül. Végtelen hosszú listát lehetne készíteni arról, hogy kik merítettek tőlük, de talán elég annyi, hogy a listán mindenképpen szerepelne a Fugazi (már csak ezért megéri utánuk ásni), meg ahogy azt már az előszóból is megtudhattuk, az egész indie-reneszánsz Francz Ferdinándostul, mindenestől, ahogy van. Nem véletlenül. A 77-ben startoló banda, nagyon értette a dolgát, 79-es debütáló lemezükön minden a helyén van. Semmi felesleges cicoma, magamutogató gitárszóló és hasonló felesleges huncutságok. Ők aztán tudták milyenek a lényegre törő dalok. És mint ahogy a mondás is tartja: néha bizony a kevesebb a több. Itt ugyanis mindenből pont annyi van amennyi kell, és az is pont ott ahol szükség van rá. Adva van egy nagyon erős dob-basszus páros, akik halálos precizitással szolgáltatják a monoton (néhol reggae hatásokat mutató) alapokat, melyeket a zaklatott gitár már-már bántóan éles hangja szabdal darabokra. Minderre jön a fásult, ám mégis fülbemászó ének. Mit lehet még mondani: egy igazi alapmű, mindenképp szerezd be!


Joy Division: Closer (1980)
Joy DivisionHa az előbb azt írtam, hogy a Gang of Four volt az egyik legnagyobb post-punk banda, akkor teljesen egyértelmű, hogy a Joy Division volt a másik. Ez a szintén 77-ben (akkor még Warsaw néven) induló zenekar volt az első akik a kezdeti Sex Pistols bűvöletből (és a Pistols zenéjének másolásából) kilépve, a nyomasztó lázálmok és az önmarcangoló, kínzó fájdalom megzenésítését választották. Mondanom sem kell, tökéletes munkát végeztek. Mielőtt még bárki legyintve leírná őket, hogy ”ez is csak egy a műdepressziós tiniket megcélzó béna nyavalygások közül”, azért érdemes megjegyezni, hogy a szolid megjelenésű, minden sztárallűrtől (hacsak a súlyos epilepsziáját nem tekintjük annak, ami néha a színpadon tört rá - emiatt alakult ki a szokásuk, hogy minden villogó reflektortól mentesen, sima fehér fényben adták a koncertjeiket) és imidzstől mentes énekes, Ian Curtis az első, 1979-es (szintén zseniális) Unknown Pleasures című lemezt egy évvel követő Closer megjelenése előtt felakasztotta magát. Így aztán aligha kérdőjelezhető meg, hogy a szövegeit átszövő, fojtogatóan nyomasztó hangulat mennyire volt őszinte. Hatásuk szintén óriási, szinte minden stílusban akadnak követőik, Mobytól a Girls Against Boyson át egészen az Unbrokenig, sőt a Therapy? nem csak, hogy feldolgozta az Isolation című számukat, de még klipet is készítettek hozzá. És, hogy teljes legyen a kultusz, állítólag hamarosan még filmet is készítenek Ian Curtis életéről. Azért reméljük nem akarnak belőle egy második, béna Jim Morrissont kreálni. Halála után a többiek New Order néven folytatták (a névválasztás miatt persze, mint ahogy az a Joy Division esetében is történt, ismét megkapták a náci jelzőt), de meg sem tudták közelíteni a Joy Division által igen magasra tett lécet. Ezt persze nehezen emésztették meg, gondolom emiatt nyilatkoztak is pár csúnya dolgot, de ez csak még ellenszenvesebbé tette őket, hisz ugye halottról vagy jót vagy semmit, pláne csúnya dolog, ha ezzel valaki csak saját magát próbálja jobb színben feltüntetni. De mindez mit sem változtat a lényegen, ami pedig nem más, mint, hogy a Joy Division egyike minden idők legjobb zenekarainak.


The Au Pairs: Playing with a Different Sex (1981)
The Au PairsIsmét egy nagyszerű debütáló album. Fogós, éles gitárok, egy csipetnyi funky beütés (azért bőven a jó ízlés határain belül), röviden leginkább egy hallgatóbarát, mondhatni, ”táncolhatóbb” Gang of Four-ként lehetne behatárolni az Au Pairs zenéjét. Na és persze, mindenképp meg kell említeni a nyíltan leszbikus énekesnőt, a feminista Lesely Woodsot is. Nem, ezúttal nem a szexuális beállítottsága miatt, hanem elsősorban a hangja és az általa írt remek szövegek miatt, melyekben kellő iróniával boncolgatta a legkülönfélébb témákat, a politikától egészen a hetero- és homoszexuális kapcsolatokig. Egy szó, mint száz, ahogy a lemez első száma is mondja: az Au Pairs egy kúl banda volt.


The Fall: Hex Enduction Hour (1982)
The FallA Fall egy kultikus zenekar. És megérdemelten az. Hisz hány olyan példát lehetne hozni, akik a 77-es megalakulás óta a mai napig aktívak és a hitelességüket is sikerült megőrizniük? Persze a tagság jó néhányszor lecserélődött, na de az egyetlen biztos pont, a zenekar agya és egyben frontembere, mindvégig megmaradt. Őt úgy hívják, hogy Mark E. Smiths, és nem mindig lehet érteni, hogy mit énekel, ugyanis előszeretettel harapja el a szavakat flegma ének-beszéd keverék stílusában, amit viszont érteni, abból kiderül, hogy igen erős politikai töltettel rendelkező szövegeket ír. A zenéről talán elég annyit, hogy a Gecizők is igen sokat köszönhet nekik (a temérdek követőjük mellett), csak a Fall nem hamis, csak szimplán disszonáns. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, mégis képesek voltak lemezről lemezre néhány mini-slágerrel előrukkolni, erről például itt van a már címében is telitalálat Who Makes the Nazis? című dalocska. Na persze, Mark E. Smiths sem szent, néhány éve neki is akadt egy kis gondja némi részegen való feleségbántalmazásból adódóan, de azt hiszem ezt egy ekkora legenda esetében elnézhetjük, hisz egyrészt a lónak is négy lába van, pláne részegen, meg hát ez nála nagyobb emberekkel is megesik, mégis lehet belőlük akár még Budapest főpolgármestere is.


Echo and the Bunnymen: Porcupine (1983)
Echo and the BunnymenAz Echo and the Bunnymen kiválóan tudta keverni a tipikus brit post-punk sötét, borongós hangulatát a pszichedelikus elszállással, mindezt úgy, hogy dalaik mégis fülbemászóan dallamosak tudtak maradni. Így aztán nem véletlen, hogy már Crocodiles című bemutatkozó nagylemezükkel felkerültek a brit toplistákra. A kezdeti alapvetés nyersességét fokozatosan finomították, így Porcupine című harmadik lemezük már egy igazán letisztult hangzású zenekart mutat. Kellemesnek tűnő pop számok, melyeket észrevétlenül sző át az a sötét atmoszféra, melynek az Echo and the Bunnymen legendás státuszát köszönheti. Cure rajongók számára mindenképpen ajánlott, ha kíváncsiak rá, hogy milyen az amikor a smink helyett a zene játssza a főszerepet.


New Model Army: Vengeance (1984)
New Model ArmyIsmét egy bemutatkozó lemez, és ismét egy gyöngyszem, ám ezúttal a hangsúly a ”post” helyett sokkal inkább a punkon van. A rendezetlen fogazatú énekes/gitáros Justin Sulliven nevéhez köthető trió ugyanis nagyszerűen egyesíti a punk dühét és energiáját, a post punkra jellemző letargiát, a Billy Bragg féle urbán folklórt, és a (főleg a későbbi lemezeiken) előszeretettel használt népzenei elemeket. A szövegek mélyen politikusak, Thatcher és háború ellenesek (Spirits of the Falclands, ugye, bár nem tudom, hogy a fiatalabb olvasóknak ez mennyit mond, remélem a Vas Ladyt azért nem kell bemutatni), punkabbak a legpunkabb punk zenekaroknál is. A zene pedig lehengerlő, Sulliven gitárjátéka megmarad az alapoknál, kellő teret engedve a gyilkos ritmusszekciónak. Említsük is meg őket név szerint, hisz megérdemlik: Rob Heaton dobos, és Stuart Morrow, az akrobatikus basszusgitáros aki mindvégig az előtérben marad. Ha energikus zenét keresel, ami többet nyújt mint néhány részeg írókéz hőbörgése, akkor ezt mindenképp beszerzed. I believe in Vengeance. Oi!


Jesus and Mary Chain: Psychocandy (1985)
Jesus and Mary ChainValamelyik Reid fivér nyilatkozta egyszer, hogy nem érti a gitárosok körében élő gitárkultuszt, hisz az csak egy darab fa, húrokkal. Hogy komolyan beszélt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Jézust a kábítószerekkel kapcsolatba hozó nevű zenekaruk, mellyel megmutatták, hogy a rágógumi-pop és a noise-rock korántsem ellentétes fogalmak. A módszerük igen egyszerű volt: fogták a Beach Boyst, meg a Sonic Youthot (de leginkább a Sonic Youthra nagy hatást gyakorló No Wave hullám zenekarait, de most ebbe ennyire ne menjünk bele), annak is a legzajosabb pillanatait, ezt az egészet bevitték egy barlangba, ahol minden nagyon jól visszhangzik, majd folyamatos gitárgerjedés, ún. feedback kíséretében mindezt betuszkolták egy betonkeverőbe, amivel jól összedolgozták őket. A kilógó végtagokat meg láncfűrésszel lecsapkodták, hogy végül egy egységes masszát kapjanak eredményül. Ráadásul az érdemeik közt mindenképp meg kell említeni azt is, hogy a Ramones után újra divatba hozták a fekete bőrdzsekit és a még feketébb napszemüveget.


The Smiths: The Queen is Dead (1986)
The SmithsElőször is: a The Smiths egy óriási zenekar, hibátlan lemezek sorával a tarsolyában. (A The Queen is Dead a harmadik nagylemezük, de az ezt megelőzők sem maradnak el semmivel sem mögötte.) Gondoltam ezt jobb már rögtön az elején tisztázni. Így talán nekem is könnyebb lesz elkerülni, de legalábbis némileg visszafogni az ömlengést. És, hogy miért tartom korszakalkotónak ezt a zenekart? Nos, adva van egy nagyszerű szerzőpáros, mégpedig a gitáros Johnny Marr és az énekes, szövegíró Morrissey, mindketten igen komoly punk gyökerekkel. Nos ők ketten olyan dolgokat alkottak, amik kitörölhetetlenül bevésődtek - a roppant fellengzős kifejezéssel élve - a rock történelmébe. Marr gitárjátéka óriási hatással volt a - főként a 90-es években - igen domináns brit gitár-rock zenekarokra, Morrissey (kinek aszexualitása a mai napig találgatásokra ad okot, gyk. buzi-e vagy sem?) magába forduló, önmarcangoló szövegei pedig annyi követőre leltek, hogy még példákat sorolni is felesleges. És hát igen, a szövegek, melyekben Moz mindig (és mint ahogy a szólólemezei mutatják, még ma is) nagyon erős volt. És ezeket alighanem úgysem tudnám jobban körülírni, mint ahogy azt Tokcsi tette a fórumon: ”egy nagy utazás, politika, költészet, magány, aztán a végén kilyukadunk oda, hogy egyes lányok magasabbak mint más lányok, 10 pont, nem kevesebb.” Na, most kell ennél jobb zárszó?