Punk Portál - 2019. május 23.





 

2005. IV. 22. Kansas City, MO, El Torreon Ballroom - Iron Guts Kelly, The Observers, Coliseum, From Ashes Rise


Írta: Borics úr
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. máj. 8. vasárnap - 17:53

Örömmel vettem tudomásul hogy a hosszú téli csönd után szépen lassan beköszöntő koncertszezon egy újabb jó bandát tartogat számomra, nevezetesen a From Ashes Rise-t.
Pénteken észrevétlenül elszivárogtam az egyetemről a munkaidőm lejárta előtt, hazaugrottam, felkaptam pár jó CD-t az útra hallgatni, meg egy Red Bull-t, hogy haza is tudjak majd vezetni, beültem a kocsiba és úgy fél 5 körül nekivágtam a kb. 320 km-es útnak. A koncert este 7-re volt meghirdetve, ezért taposnom kellett rendesen, hogy odaérjek, pláne, hogy közben még tankolnom is meg kellett állni, na meg felkapni valami ótvar kaját, amivel kihúzom az este végéig. Végül is fél nyolcra sikerült a helyre navigálnom. Az El Torreon Ballroom a város régebbi negyedében helyezkedik el, és érdekessége, hogy a 20-as évek idején a Kansas City és környékbeli jazz színtérnek adott otthont. Ma egy DIY All Ages klub, egy kisebb és egy nagyobb színpaddal, nem is rossz.
Szerencsére nem késtem le semmit, viszont a belépő befizetése után alkalmam nyílt unott pofával végignézni, ahogy a zenekarok bepakolásznak. Jópofa volt, hogy egy pár markosabb srác (mint később kiderült, az Iron Guts Kelly zenekar tagjai) egyedül cipeli a 8x10-es basszusládát, a 4x12-es gitárhangfalat meg csak úgy egy kézzel, mint a szatyrot.
Mivel rühellek pakolni, különösen simogató érzés volt pici lelkem számára, hogy ez esetben egy szakadt kanapén kiterülve, kényelmesen cigarettázgatva kísérhettem figyelemmel a gyűlöletes eseményt, hehe.
Körülbelül negyed 9-kor kezdett az Iron Guts Kelly, egy helyi 30-körüli ürgékből álló leginkább streetpunk-ként kategorizálható csapat. Úgy 50-60 ember gyűlhetett addigra össze. A zenekar össztömege szerény becslésem alapján meghaladta a fél tonnát, ami ugye dicséretes. A zene már nem volt túl izgalmas számomra, elég gatyán is szóltak (mint mindenki akit idáig láttam eme klub kistermében), de azért (egy pisiszünetet leszámítva) végignéztem őket. Elég uncsi volt. Utána viszont a gyönyör lett úrrá rajtam, mikor az átállással nem sokat baszakodó, szimpla apró gitáralapokról megszólaló portlandi The Observers vette birtokba a termet. Kicsit tartottam először ettől a bandától, mikor láttam a négy fiatal srácot, ahogy felpakolják a minimál cuccukat a színpadra és ahogy a basszgitaros srác belövi a földeletlenség miatt zizegő erősítőjét úgy, hogy semmiképpen se szóljon jól. Mivel életemben nem láttam-hallottam még ezt a bandát, attól tartottam, hogy valami helyi tömegoszlató brigád készül merényletre ellenem. Persze amikor elkezdték a műsort, hirtelen fülig húzódott a szám. Minden várakozásomat megcáfolva valami remek muzsikát prezentáltak az urak. Hasonlítgatni nem akarok, de az alig torzított gitárról, az erősen jelen lévő basszusról és a zaklatott tempóról a Dead Kennedys korai számai ugrottak be hirtelen. Persze tovább hallgatva a műsort rájöttem, hogy ez azért nem egyértelmű, és kar is azt keresgélni, hogy mire hasonlít. Meglepően egyedi hangzás egy ránézésre fiatal bandától. A szövegeket sajnos, ahogy az Iron Guts Kelly-nél sem, itt sem lehetett érteni. Nem is beszélt az énekes litániákat a számok között, de sebaj. Úgy voltam vele, később úgy is utánanézek. A banda elég energikusan játszott, az énekesnek elég érdekes orgánuma volt, talán “dallamosan kiabálásnak” lehetne nevezni amit intenzív mozgással tett nyomatékosabbá. A gitáros srác közben lazán eregette hol jazz-es, hol surfrock-os témáit a feszes dobtempókra. A basszusgitáros srác feltehetőleg a zenekar bohóca. Szinte egy másodpercig nem állt nyugodtan egy helyben. Hol a színpad elé mászkált le a közönség közé, hol a színpad melletti hangfalak mögé bújt el, a lényeg, hogy végig mozgásban legyen. A közönség közé tett kiruccanásai között előszeretettel simogatta meg a lányok arcát és fejelte le a fiúkat, vagy csak szimplán az ember arcába bámult vigyorogva 1 cm-ről. Amikor hozzám odajött, csak szimplán fejbeverdestem a kezemben szorongatott ásványvizesüveggel, amire viccelődve durcás pofát vágott és visszatakarodott a színpadra. A mikrofonállvánnyal is külön show-t nyomott le, de elég a részletekből, aki többet szeretne tudni a bandáról, az kielégítheti eme igényeit a banda honlapján (www.theobservers.org). Ha jól láttam, augusztusban Európába látogat a zenekar, így akár még élőben is elcsíphetőek lesznek. Én melegen ajánlom őket mindenkinek.
A következő banda a Coliseum volt, akik az Observers-szel ellentétben űrállomás-méretű gitár és basszuscuccokat pakoltak a színpadra és nem is csak dísznek. Ennek sajnos az lett a következménye, hogy szinte élvezhetetlenül szarul szóltak. Aki nem ismerné őket, egy zeneileg a From Ashes Rise-hoz közel álló gyors zajos political-hardcore csapatról van szó, mackóalkatú szakállas gitáros-énekessel, Ryan Patterson-nal, aki korábban a Black Cross sorait erősítette és aki sokat beszél számok között: sajátos személyes történetekkel vezeti be a következőkben eljátszandó számokat, illetve ad hangot társadalmi-politikai nézeteinek.
Frankó és szimpatikus banda, gyors hardcore zenéjük tele van energiával és keserűséggel, valamint helyenként jól eltalált 80-as évekbeli brit punkos illetve garázs-rakenrollos riffekkel. Kar, hogy a szar hangzással így alátettek saját maguknak.
A From Ashes Rise szinte percek alatt összedobta a cuccát a Coliseum levonulása után, majd miután ellenőrizték, hogy minden jól szól-e, levonultak a színpadról, hogy utána egy kis gitárnyúzós intróval teátrálisan visszavonuljanak, és elkezdjék műsorukat.
Ők már sokkal jobban szóltak, mint az őket megelőző Coliseum, bár igaz ami igaz, szinte végig a színpad szélén ücsörögve, kontrollból hallgattam őket. Nagyon jól játszottak, látszott, hogy bár nem bonyolítják túl a dolgokat, nagyon egyben van a banda. Zenéjüket gondolom nem kell sokaknak bemutatni, hiszen pár éve Magyarországon is alkalma nyílhatott a tisztelt közönségnek a banda megtekintésére. Tömören, gyors zúzós és igen sötét, kiábrándult hangulatú thrashcore muzsika társadalmi-politikai szövegekkel, néha zajos gitátémákkal, néha szomorkás-dallamos akkordbontogatásokkal. Műsoruk közben rövid konferálásokkal világítottak rá a számok megírása mögött lapuló motivációikra, jelesen példázva, hogy egy komoly politikai mondanivalóval rendelkező bandának nem kell feltétlenül demagógnak lennie. Műsorukat főleg a Nightmares album számai tették ki: They (ami az egyik kedvencem), Requiem, Nightmares, The Final Goodbye, stb. Sajnálom, hogy az albumról a másik kedvencem, az On the Fray nem hangzott el, bár tempóját ítélve ez érthetően nem egy tipikus koncert-szám. Sajnos Brad gitárja az utolsó szám előtt beszart, és hiába próbálta gyorsan megjavítani, nem sikerült, így a banda az utolsó szám eljátszása után lemenekült a színpadról a ráadásért áhítozó közönség elől.
Persze pótgitár nem volt.
A koncertek végeztével lemásztam a színpad széléről, és mivel a hosszú üléstől a seggem bal féltekéjétől a bal lábam ujja hegyéig lezsibbadtam, majdnem összecsuklottam. Így jár, aki táncolás helyett lustán heverészik egy punkrock koncerten...:) Nagy nehezen odaaraszoltam (leginkább a jobb lábamon ugrálva) a merch-standhoz, és befektettem egy Observers lemezbe, majd egy gyors hugyozás után bevágtam magam a kocsiba és hazaindultam. Hazaúton zenét hallgattam és énekeltem az éppen terítéken lévő számokat.
Mivel az utastér-világítás be volt kapcsolva, hogy vezetés közben néha rá tudjak tekinteni a térképre is, komikus látványt nyújthattam, amikor a mellettem elhaladó autókból azt láthatták, hogy egy őrült ordítva vezet. Persze kb. 60 kilométer után erre én is rájöttem, hehe. Hazafele csak egy pisire álltam még meg, hajnali fél kettőkor értem haza. Mivel a hazaút előtt gyorsan ledöntött Red Bull még dolgozott bennem, kinyitottam még egy sört és elmerültem a frissen vásárolt The Observers lemez hallgatásában. Remek élményt nyújtott. Ismét csak azt tudom mondani, hogy ajánlom mindenkinek.