Punk Portál - 2019. május 26.





 

2004. XI. 23. Wiener Neustadt, Triebwerk - Leftöver Crack, Five Knuckle


Írta: Stuncpindli
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2004. nov. 25. csütörtök - 22:28

Mikor megtudtuk, hogy Ausztriában lesz Leftöver Crack koncert, egymásra néztünk, bólogattunk, és azt mondtuk: hű-ha! Ugyanis biztosak voltunk benne, hogy akkor nyilván ezzel az alkalommal is eljönnek Magyarországra. De mégsem. Valahogy, az idő múlásával egyre kevesebb remény maradt arra, hogy akárki is leszervezi itthonra egyik kedvenc zenekarunkat.
Bezzeg az osztrákok! A rohadt osztrákok! Továbbra is fenntartom álláspontomat, miszerint nem érdemelték meg azt a 3 koncertet, 3 különböző városban, amiből mi – az akkor már reménytelennek tűnő magyarországi buli tükrében – Wiener Neustadt-ot választottuk. Mikor megkérdeztem Dömét, hogy miért is, a válasz rövid, de frappáns volt: „Ott még úgysem jártunk.”
Aztán úgy adódott, hogy én pénz hiányában nem tudok részt venni az úton, ami miatt persze egy hétig gyomorgörcsöm volt, és már-már odáig jutottam, hogy kiugrom az ablakon. Helyettem Dan jelentkezett, aki egy bécsi kiruccanás alkalmából meg is vette a jegyeket. (Ezúton is köszi!) Végül mégsem tudott jönni, mert éppen diplomamunkáját írta. Tehát ismét cseréltünk.
És eljött a várva várt nap: a koncert napja. A Keleti parkolójában találkoztunk, elvileg délben. Előtte ugyanis még beugrottunk a sarki ABC-be venni egy tálca 99 Ft-os sört. Amikor fél 1 körül megérkeztünk, a többiek már mind ott voltak. A rend kedvéért: Andi, Balázs, Döme, Fater, Donát, Tamás, Jaki, a sofőr (Jakab Gáborról van szó), valamint érkeztünk mi ketten, Baluval. Jaki kisbuszával utaztunk, ami, mint megtudtuk már sok turnét átélt. Azért akadt utunk során egy-két újdonság, amilyet még ez a busz sem látott. Erről majd később.
Utolsó cigi, búcsúzkodás Sanyitól, aki fájó szívvel kísért ki minket, aztán beszállás. És elindultunk!
Az úton semmi különös nem történt: muzsika, nyári élmények felelevenítése, sok-sok sör, és ebből kifolyólag sok-sok pisiszünet. Dömével megetettek valami irtózatosan erős bogyiszlói paprikát, ami miatt vörösre duzzadt a szája, és csak annyit tudott mondani, hogy „Ááááz istenit… csííííp!!!”. És mint tudjuk, legszebb öröm a káröröm. Röhögtünk is egész úton. Jött a határ, majd az eső. Minél beljebb értünk Ausztriába, annál jobban esett. Sokunknak feszített a hólyagja, elvégre akkor már vagy fél órája nem álltunk meg. A következő időtöltés tehát egymás hasának nyomkodása volt. Aztán elaludtam.
Mikor felébredtem, már Bécsújhelyen kocsikáztunk. Beugrottunk egy benzinkúthoz megkérdezni, hogy merre van a hely, amit keresünk. A benzinkutas útbaigazított, majd nagyot szívott a cigijébe. Szerencsére, amikor eldobta a csikket, mi már nem tartózkodtunk a helyszínen.
Nem kellett sokat bolyonganunk, kb. 5 órára érkeztünk meg a Triebwerk nevű helyre. Megkerültük az épületet, majd beléptünk az ajtón. Egy szervező srác fogadott, nagy mosollyal, lelkesen. Már épp mutatta volna, hogy merre menjünk, amikor kiderült, hogy nem mi vagyunk a fellépő zenekar. Távoznunk kellett. A srác azt mondta, 7-kor nyitnak, addig üljünk be a közeli szupermarketbe, és igyunk meg egy sört. Így hát, mivel nem volt más választásunk, elindultunk. Közben meggondoltuk magunkat, és majdnem visszafordultunk, hogy közöljük az osztrákokkal, hogy mégis mi vagyunk a zenekar, csak annyi crack-et tömtünk a pipába az úton, hogy minden apróságot elfelejtünk. Végül elvetettük az ötletet.
Nézelődtünk egy keveset a szupermarketben, megittunk még pár sört (persze az otthonról hozottból), és Balu vett egy 0,5 literes üveg Jägermeister-t, €10-ért. ajándék ’80-as évek válogatás CD-vel!
Mivel mással nemigen tudtuk volna elütni az időt, beültünk a kisbuszba, benyomtuk a lejátszóba a grátisz válogatás CD-t, majd elkezdtük iszogatni a Jäger-t. Faterral itt történt egy kis baleset, amire Jaki azt mondta, hogy „ilyen azért még nem volt”. De erről inkább nem beszélnék.
7 órakor benéztünk a Triebwerk-be. Ugyanúgy, ahogy 2 órával azelőtt, a szervezőkön kívül egy lélekkel sem találkoztunk. A koncertteremben hangolt már a Five Knuckle, viszont ide minket még nem engedtek be, tehát az előtérben iszogattunk tovább. Nem sokkal később érkezett pár osztrák punk, majd befutott a Leftöver Crack is.
8 óra tájékában jött a koncertszervező, és kérte a belépőket. Próbáltuk meggyőzni Jakit, hogy lógjon be, elvégre bent már senki sem nézte, hogy van-e pecséted, meg hát amúgy is Magyarországról jöttünk, parasztok vagyunk, és nálunk ez a szokás. De Jakit nem érdekelte ez az egész, inkább kiment a buszba, és lefeküdt aludni.
Benéztünk a koncertterembe. Szép lassan gyülekezett a közönség, és már a merch pultot is kipakolták. Kínálat volt rendesen: szinte az egész Choking Victim, Leftöver Crack, valamint egyéb utódzenekarok diszkográfiáját megtalálhatták az olyan fanatikusok, mint például Döme, aki rögtön magáévá is tette a CD-k és bakelitek nagy részét. Hoztak pólókat is, pulcsikat, felvarrókat, meg kitűzőket, tehát volt minden, ami ilyenkor elvárható. A Five Knuckle is egész bő kínálattal rukkolt elő: hoztak pl. egy pólót, valami fasza rajz volt rajta. Balu vett egyet. Én továbbra is ültem a színpadon, és vártam, hogy kezdődjön már valami, meg ittam a sörömet, amiért egy árva lélek sem szólt, hogy behoztuk. Ezen persze felbátorodtunk, és rohantunk a buszhoz, hogy magunkhoz ragadjuk végső tartalékainkat. Megint csak azt kell, hogy mondjam: a rohadt osztrákok! Másodszorra már megállítottak, hogy bocs, de nem vihetünk be sört, igyuk meg kint! Így is tettünk. A maradék 2 dobozt pedig kint hagytuk a bokorban.
Újra benéztünk a terembe. Az egész klub (azt hiszem, valami kultúrház lehetett) egy folyosóból meg a koncertteremből állt. Kb. fele akkora volt, mint a Vörös Yuk. Mire leértünk, már kezdtek egész „sokan” lenni. Döme szerint kb. 30-an gyűltünk össze, de én meg vagyok róla győződve, hogy lehettünk legalább 40-50-en. A pultos lánnyal és a szervezőkkel együtt biztos.
Kezdett a Five Knuckle. Őket nem ismertem a koncert előtt, csak annyit tudtam róluk, hogy brit zenekar. Most már azt is tudom, hogy Bristolban alakultak 1998-ban, és zenéjüket a hardcorepunk kategóriába sorolják. Mivel a szövegeket sem ismertem, ezért nem tudom megmondani (meg amúgy sem tisztem eldönteni), hogy mennyire punk, vagy mennyire nem az. A zene viszont inkább hardcore. Méghozzá nem is rossz. Sőt! Mondhatni nagyon jó: nagyrészt középtempós számok, ordibálás, sok vokál, faszán összerakott zene, amit pontosan, precízen játszottak el. Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: hatásos. A többiek szerint elég egysíkú volt (értsd: ugyanolyan volt mindegyik szám), amiben van is valami, de összességében mindenkinek tetszett. Noha ez Ausztriában nem azt jelenti, hogy akár még vissza is tapsolnák a zenekart. Nem, ilyen nem történt. A „this is our last song” után a zenekar lerakta a hangszerét, és az öltözőbe távozott. A közönség egyébként sem volt túl aktív, a mozgás a fejrázásban kimerült. Mi gyorsan kirohantunk, hogy megkeressük a kint félrerakott sört, és 2 perc alatt meg is igyuk, ugyanis egy másodperccel sem akartuk lekésni a Leftöver Crack-et.
Sajnos nem tudom, mikor kezdtek, mert az idő volt, ami a legkevésbé érdekelt. Fényképeztünk párat, majd beálltunk az első sorba, mert a zenekar már a színpadon volt. „Hi, we’re Leftöver Crack.” – kezdte a koncertet Stza, majd megszólaltak a már annyira ismert hangok. Az első 3 számot sorrendben játszották a No Gods, No Managers c. albumról. Mi (azaz a magyar delegáció) már az első dalnál, a 500 Channels-nél stílszerűen magasba tartott kézzel mutogattunk és ordibáltuk a szövegeket, ahogy a torkunkon kifért. Az osztrákok meg se mozdultak, csak bambán nézték a színpadot és nagy valószínűséggel közben azon gondolkodtak, hogy ki ez a pár fura figura, akiket még soha nem láttak errefelé. Rajtunk kívül még talán 1-2 helybéli volt az, aki minden alkalmat megragadott, hogy a mikrofonba énekelhessen.
Játszottak rengeteg Leftöver klasszikus, kaptunk egy csokorral a Choking Victim örökzöldekből, valamint az újabb szerzeményekből is, a Fuck Word Trade-ről a slágergyanúsabbakat, tehát mindent, amire vágytunk, és amire ki voltunk éhezve már tavaly óta. Mindig valaki hátán hasalva, vagy a színpadra csimpaszkodva próbáltuk a mikrofonhoz kerülni, hogy csoportosan énekelhessünk, lehetőleg minél hamisabban, cefreszagú lehelettel, együtt. Balázzsal párszor megpróbáltuk a lehetetlennek tűnő bodysurf-öt, ami néha azért 1-2 pillanat erejéig sikerült, majd szerveztünk magunk között egy mini circle pitet is. Az osztrákok változatlanul csak álltak. Mondjuk a zenekar is elég fáradnak tűnt, ami nyilván a mindennapi koncertezésnek tudható be (de nekem van egy másik tippem is). Mindenesetre gondoltuk elnézzük nekik a nem túl nagy lelkesedést, mert hát azért mégiscsak ilyen szar közönség előtt kellet játszaniuk. (Most olvastam a honlapjukon, a fórumban, hogy Alec, a basszusgitáros az előző napi bécsi bulin is úgy állt a színpadon, mint aki bármelyik percben elaludhat.)
Következett Balu egyik favoritja, a The Good, The Bad & The Leftöver Crack, aztán megszólalt a Mediocre Genetica intrója: „Srabies and gentleman from all the way in the back of the food stamp line…” – azaz a Homeo Apathy kezdősorai. (A sorrend egyáltalán nem biztos, de hát ki foglalkozik önkívületi állapotban ilyesmikkel?) Azért a dalok között a zenekar próbálta felvenni a kontaktust a közönséggel, de a bamba osztrákok persze semmit sem értettek az össze-vissza gagyogásból, persze, a Nazi White Trash előtt megejtett rövidke mondat: „This song is gegen nazis.” – hatalmas tapsvihart eredményezett. Mint az várható volt. A koncert már-már befejeződni látszott, de mi még mindig hiányoltunk pár dalt. Ekkor Stza megkérdezte, hogy mit akarunk hallani, mire én beordibáltam, ami először eszembe jutott: legyen a S.T.I.! „Akkor basszátok meg, eljátszuk a Suicide-ot.” – jött a válasz, Döme nem kis örömére. Még pár dal, aztán vége. Ennyi volt. Megköszönték, hogy eljöttünk, meg mondták, hogy majd legközelebb… Na, azért nekünk ez még nem volt elég – gondoltuk, elvégre az egész koncert nem lehetett több 45 percnél. Utánuk kellett volna rohanni és elmagyarázni, hogy mi Magyarországról jöttünk és sokat utaztunk, hogy lássuk a koncertjüket, úgyhogy legyenek szívesek visszajönni és eljátszani még legalább 10-20 dalt. De a zenekar levonult. Ekkor – és ezért az egyért hálával tartozunk az osztrákoknak – megjött a közönség hangja, és vastapssal követelték vissza a zenekart. Akik vissza is jöttek. Na azér’! Én úgy értettem, mintha azt mondták volna, hogy 2 dal maradt hátra, azért, mert ilyen szépen kértük, aztán kiderült, hogy abból a kettőből is választani kell egyet. „Mit akartok: S.T.I. vagy Money?” Én nem nagyon szoktam részt venni ilyen szavazós dolgokban, de akkor kivételesen mind a kettőnél feltettem a kezem. A többség döntött: S.T.I. Na, egy utolsó közös megőrülés, éneklés, tombolás… majd vége! Azért még álltunk egy keveset, de már nem jöttek vissza. Teljesen átizzadva veregettük egymás hátát Baluékkal, jelezvén, hogy ez nem volt semmi. Beszélni már úgysem tudtunk. Közben befutott Jaki is. Elmeséltük neki, hogy mekkora élmény volt, és hogy az osztrákok szerintünk nem is tudják már értékelni az ilyen koncerteket.
Aztán rögtön el is köszöntünk a szervezőktől, és cammogtunk ki a buszhoz. Beszálltunk, majd kisebb CD-keresgélés után indultunk is. Beraktuk a frissen vásárolt No Gods, No Managers-t és még egy utolsót énekelgettünk, majd nem sokkal később engem aljas módon megtámadtak az álommanók. Most nézegettem a fotókat, van egy köztük, amit Donát alvás közben csinált rólam és Baluról. Ez nem volt szép.
Budapesten ébredtem. Jaki kirakott minket a Ferenc körútnál, ahol megvártuk az éjszakait, ami közel sem volt olyan kényelmes, mint a Merci kisbusz, arról nem is beszélve, hogy majd megfagytam. Hatalmas szélvihar volt. Kb. fél 4-re értem haza, és már csak arra volt erőm, hogy bemásszak az ágyamba. Még átgondoltam egyszer, hogy mi történt, aztán elhatároztam, hogy megírom ezt a beszámolót.
Most nézem a csuklómat… még látszik a pecsét. Asszem elmegyek fürödni.

Fotók:
http://donat-honlap.atw.hu/FOTO/loc