Punk Portál - 2019. augusztus 19.





 

2004. VIII. 3. Szilvuplé - Liars


Írta: ems
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2004. aug. 12. csütörtök - 20:52

Kedden este hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, adok egy esélyt az amcsiknak és megtekintem a pesti est által „őrültnek” és „felkapottnak” aposztrofált Liars zenekar előadását.
A Szilvuplé két földalatti helyiségből áll: a belső, nagyjából négyzetalakú teremben állították fel a hangszereket, s itt került sor a koncertre. Színpad nem volt, így a zenekar a közönséggel egy szinten mozgott – nemcsak konkrét, hanem átvitt értelemben is, úgy, ahogyan azt annak idején a punk mozgalom atyjai hirdették. A külső, hosszúkás helyiségben le lehetett punnyadni és magunkba fordulni a zene hatására, vagy épp hatástalansága miatt érzett elkeseredésünkben.
A zenekar nem kis késéssel kezdett, megvárta, míg összegyűlik a tömeg. Várakozásuk nem volt hiábavaló, mert mikor felálltunk asztalunktól, meghallva az első taktusokat, már egy gombostűt sem lehetett elejteni a „tánctéren”. Arról nem is beszélve, hogy a hátsó sorban állóknak komoly manőverekre (székreállás) volt szükségük, ha látni akartak valamit a produkcióból, melynek pedig a látvány igencsak fontos eleme volt.
A budapesti underground, (magát értelmiséginek valló) fiatalság színe java ott volt. Meg is lepődtem kissé az emberek összetételén, mert arra számítottam, hogy többen jönnek a portálról. Viszont így is sok ismerős arc tűnt fel, bár egy merőben más közegből. Bizonyára annak köszönhető ez a jelenség, hogy a Liars nem a punk street vonulatát, hanem az elborult, művészieskedő változatát képviseli, mely egyesek sznobságának kielégítésére megfelelőnek bizonyul. Ami bennük punk, az nem elsősorban a zenéjükben, hanem a hozzáállásukban ragadható meg.
A kezdés meglehetősen bizonytalan volt, a dobos részéről legalábbis mindenképp. A középtempó alatt depesmódos tónusú, lassú ének csendült fel, ennek kíséretében monoton, a dob nem túl bonyolult ritmusát rekonstruáló, búgó basszus, valamint sistergő(?) alapzaj. (A dallamban egyértelműen a mély hangokra koncentráltak). Mindez - a lehető legcsekélyebb változtatásokkal, ha egyáltalán - kb. egy-másfél óráig tartott. Ami kezdetben bizonytalanságnak tűnt, állandósult, s végigkísérte a koncertet. Rájöttünk, hogy valójában a zene része. Az embernek elég maga elé idéznie a nyilvános próba fílinget, s tudni fogja, miről van szó. Igaz, ezzel nem mondtak ellent saját deklarált koncepciójuknak, illetve koncepciótlanságuknak, az improvizáció nyilvánvalóságának. Viszont teljességgel hiányzott belőle az improvizáció műfajának lelkét adó ötletesség, s ami helyette maradt, az úgy nevezném: álmosító monotonitás.
Véleményem szerint mindez arra lett volna hivatott, hogy a népeket eksztázisba, de legalábbis módosult tudatállapotba ragadja. Sajnos ez maguknak a zenészeknek sem sikerült. A dobos ugyan próbálkozott őrültnek tűnni és a lendületesség látszatát kelteni, de ez inkább nevetségesre sikerült. Hatalmas gesztikulálással kísérte valójában egyszerű és monoton mozdulatait. Velem pont szemben, egy derékig érő fal mögött egy matematikus külsejű férfiú emelte a hatást azzal, hogy mozdulatlanul ült és mereven nézett a közönség felé. A basszeros (?) néha átváltott dobra (mély hangú tamokkal bőven fel volt szerelkezve a zenekar). Az énekes vicces csíkos sapkában ugrándozott a közönség között, néha megállva egy-egy jobban sikerültnek vélt pózban. A koncert kb. felénél a depesmódos, dallamot utánzó énekről rapes, az alapritmussal megegyező szótagolásra váltott.
A helynek az volt a kevés közül egyik pozitívuma, hogy barlangszerűségével talajt tudott adni az ősi, sámánisztikus hagyományok felelevenítését célzó törekvéseknek, vagyis az emberben szunnyadó őrület felélesztésének. A zenészek azonban nem tudták kihasználni a lehetőséget, s produkciójuk célját vesztett, hatásvadász kísérlet maradt. Egy számomra is meglepő jelenségre bukkantam náluk, a látszólagos sodró lendületre. A látszólagosság egyébként más tekintetben is jellemző volt rájuk. (Vajon miért Liars a nevük?)
Úgy láttam, nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel: az elején még lelkesen tapsoló, fejet rázó arcok száma szép lassan csökkent, kezdtek elszivárogni, hogy leüljenek egy dohányrúddal a kezükben, vagy ennek hiányában fejüket támasztva. Mindenesetre, ha az ember nem „kattan rá” erre a zenére, elég hamar unalmassá, sőt fárasztóvá válik az ugyanolyan ütemben történő fejrázás és lábrángatás.
Azután jön a bizonytalanság, hogy helyesen ítélek-e: lehet, hogy a hatástalanság oka mindössze annyi, hogy túlzottan hátul álltam, s az előbbre kerülőknek sikerült valamit elcsípni a hangulatból. Hiszen az effajta zenének nem az intellektusra, hanem az érzékekre kell hatnia. (Ebből látszik egyébként, min múlik egy koncert sikere: attól, hogy az ember honnan nézi.)
Tény, hogy a fiatalok hozzáállásukkal visszahoztak valamit abból a punk életérzésből, melyet annak idején nagyapáink. De erős a gyanúm, hogy ma már ez nem elég a boldogsághoz, a fejlődés sodró irama túllépett a hasonló kísérleteken, stb, stb. Vagy csak esetükben maradt valami megvalósulatlan és terméketlen? Leginkább elszalasztott lehetőségként értékelném a tegnap esti koncertet. A kérdés, hogy ők, vagy én mulasztottam.