Punk Portál - 2019. augusztus 23.





 

2004. VII. 16. Kistarcsa, Black Ball


Írta: stuncpindli
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2004. júl. 27. kedd - 21:19

Mivel számomra ez a koncert egy felejthetetlen élmény volt, ezért most egy élménybeszámolót fog olvasni az, aki erre vetemedik. Kicsit talán hosszú is lett.
Menjünk szépen sorban!

A találkát délután 5-re beszéltük meg az Örsre, az egész small fonts meg persze a baráti társaság. Én kb. fél 6-ra értem oda, ekkor már mindenki a HÉV-megállóban várt. A hangulat már itt jó volt, vettünk pár sört, szórakoztunk egyet a frissen beszerzett johnlennon-napszemüvegemmel, majd felszálltunk a gödöllői HÉV-re. Természetesen jegy nélkül. Itt a zenekar egy része már eléggé be volt rúgva, az ok: az egész napos ivás és az előző napi, reggelig tartó tivornya. Az út kedélyesen telt, bár hangoskodással nem zavartuk az utasokat. Ezúttal kicsi-a-rakás sem volt, tanultunk már az eddigi balhékból, azt hiszem.:) Tehát csendben utaztunk. Sőt… még kibontáskor a sör sziszegését is lehetett hallani. Minden egyes percben. Az egyetlen talán, amiért nem lehettünk szimpatikusak utastársainknak, Káté akciója a hangolóval, miszerint vonyítva próbálta torkából kipréselni a magas C-t. Nem tudom, hogy sikerült-e neki, de leszálláskor abbahagyta.
A kistarcsai HÉV-megállóban álltunk. Előkerült egy, a kedves rajongónk, Roland által vásárolt 5 literes bor, műanyag flakonban, ami kísértetiesen hasonlít az étolajos kannákra. Egy nagyobb áruházban gazdaságos áron lehet beszerezni, mindenkinek csak ajánlani tudom. Mivel én már Gergővel egyszer elfogyasztottam egy ilyen kiszerelésű itókát, hatalmas lelkesedéssel tapasztottam ajkaimat a flakon szájára.

Majd nekiálltunk megkeresni a Black Ballt. Nem egészen negyed óra alatt meg is találtuk. A koncert szervezői, a Másodosztály fele és a Stone Age ekkor már javában itt voltak. Majd megérkezett a Show Your Life is, és elkezdődött a pakolászás. Persze nem a mi számunkra, ugyanis ekkor mi még javában toltuk az arcunkba a hangulatfokozót. Ez lehetett 7 előtt valamivel. Aztán úgy gondoltuk, lenézünk.
A hely egy biliárd klub, egy egész pofás kis társalgó-szerű teremmel, biliárdasztalokkal (ha már biliárd klub, akkor töltse be a funkcióját, ugyebár), zenegéppel és pár jókedvű söröző helybélivel. Meg persze – nem utolsó sorban – elfogadható árakkal. Az Ászokat 220 Ft-ért lehetett beszerezni. Nem igen tudok Budapesten olyan helyről, ahol ennyibe kerülne.
A koncertterembe – ami kultúráltabb rendezvények esetén diszkóként funkcionál – egy lépcsőn jutottunk le. Itt szedte a jegyeket Sanyi, a Másodosztály hörgője és István, a születésnapos. A terem azon okból kifolyólag, hogy (mint már említettem) diszkó, nem rendelkezett színpaddal, végében pedig volt egy bárpult és pár asztal. Itt hosszú órák óta törzsvendégek iszogattak.

A Show Your Life elkezdett hangolni, majd 8 óra felé kezdetét vette az őrület. Az első számnál még csak gyülekezett a közönség, ment a bólogatás, viccelődés, de pár perc után úgy éreztük, nem bírjuk tovább egy helyben. Mindenki mintha hirtelen megőrült volna, sok-sok energiával vetette bele magát a zene, és a társaság nyújtotta élvezetekbe. Beindult a circle pit-ek sorozata, egymás szörföztetése, kicsi-a-rakás, stb. Én hirtelen elhatározásból arra jutottam, hogy a zenekart is be kéne venni a játékba, odamentem Samihez, az énekeshez, és kirántottam a lábát. Egy pillanat múlva 10-20 pajkos fiatal vetette magát a nyakunkba. Sami persze tovább énekelt, mint ahogy azt később elmondta: egy cipővel a szájában.
Egyébként ez volt jellemző az egész este hangulatára. Zenekar és közönség együtt mulatott, együtt élvezte a hely adottságait (ugyebár a színpad „hiánya” sokkal közvetlenebbé tette az egészet), a jó társaságot, meg persze a zenét.
A Show Your Life remek koncertet csinált a maga 25 percével (plusz a ráadások). Nekem most tetszett legjobban a produkció, de ez elmondható az este összes zenekaráról, akiket már láttam ezelőtt.

Következett a small fonts, azaz saját zenekarom. Nem tudom, hogy mikor kezdtünk játszani, de megérkezésünk óta már elég idő eltelt ahhoz, hogy legyen mentségem, miért is nem tudom. A zenéről nem írnék, tekintettel a fentiekre, mármint, hogy saját zenekar. Inkább leírnám, hogyan is éreztem magam. Számomra eddig ez volt a legjobb buli, amin valaha is játszottunk, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is így gondolják. Se az erősítők, se a dob nem voltak külön kihangosítva, az énekcucc nem volt profi, szó sem volt kontroll-ládákról, viszont az egész este folyamán korrektül szólt a motyó. Én, amikor játszottunk, semmit nem hallottam az egészből (bár ennek lehet, hogy részben a bor volt az oka, lásd: fentebb), viszont eddig itt éreztem magam a legjobban. Nagyon tetszett, hogy nem volt színpad, így a zenekar a közönség között játszott végig. Együtt énekeltünk, táncoltunk, engem egyszer fel is emeltek gitárral együtt, ami után úgy döntöttem, hogy lerakom hangszeremet, és ráugrok a kicsi-a-rakásra. Sok konkrétum nem maradt meg a fejemben (az okokat nem írnám ide még egyszer), csak annyi, hogy játszottunk, tomboltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Meg persze felköszöntöttünk az est ünnepeltjét, Istvánt, aki ezen a napon volt 19 éves. Le is locsoltuk sörrel. (A koncert egyébként Birthday Party néven került megrendezésre).

Elpakoltunk, aztán folytattuk a bulizást a Másodosztály koncertjén. Kivéve persze Dömét (mint közönség), ugyanis ő mind a small fonts, mind pedig a Másodosztály lelkes tagja. Innentől nekem már nem tiszta az este további része, ugyanis koncertünk után rögtön el is indultam venni még egy sört. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy végigugráljam a bulit. A Másodosztályt már sokszor láttam – amit egy rajongótól el is vár a zenekar –, de az ő koncertjük is most tetszett az eddigiek közül a legjobban. Hiába háborgott néhány zenekartag a buli végén, hogy mennyire elbaszták az egészet, a hangulat kitűnő volt, és a zene is tényleg profin össze van rakva. A vége felé kis idő elment a mikrofonok állítgatásával, de nem hiszem, hogy ez bármit is levonna a zenekar érdemeiből. Az meg, hogy valaki elrontotta egyszer-kétszer, az kit érdekel!? Mi is elrontottuk elég sokszor, de ez a buli nem arról szólt, hogy mindenki fölmegy, aztán precízen eljátssza a számait, majd végül levonul a „színpadról”.
A legjobban talán Lecsó, a basszusgitáros érezte így a dolgot, hiszen a koncert vége felé, amikor beöltöztettük hippinek, egy skótkockás sapka, a már említett napszemüvegem, és a kibontott vörös haj segítségével, akkor már egyáltalán nem érdekelte, hogy mit is kell játszani. Inkább az, hogy minél idiótábban nézzen ki. Ha valaki a képek közelébe kerül, akkor ajánlom Lecsó ruházatának elemzését. Szórakoztató időtöltés lehet.
A Másodosztály koncertje végén megejtettük a szokásos gratulációkat, én vettem egy újabb sört (amit követett még sok, de ezt már nem fogom boncolgatni, lehet, hogy unalmas), hallgattuk egy kicsit az est selectora, Fater slágereit, majd felmentünk szívni egy kis friss levegőt.

Egy zenekar maradt még hátra, a helyi Stone Age. A sorrendet direkt így találták ki a szervezők, hogy az utolsó HÉV-et még elérje az, aki nem kíváncsi a helyi érdekeltségű rock-zenekar koncertjére. Sok ismerős le is lépett, de azért maradtunk páran. Köztünk a kistarcsai rajongók sokaságával, akik ellenben a hazamenőkkel, szinte csak a haverjaik, a Stone Age miatt jöttek el. A helyiek és a pestiek között – a szokásos baromsággal ellentétben – nem volt semmi balhé. Kivéve talán egy hungarista-nacionalista-újfasiszta-neonáci (mit tudom én mi volt, a „nagymagyarország”-felvarróból, és a „88” díszítőmintájú dzsekiből nem tudtunk rájönni), nem kívánatos személyét, akivel az este folyamán nem is volt semmi különösebb gond. Talán egyszer, amikor Fater összekapott vele. De ezt Ádám, a Másodosztály dobosa gyorsan el is intézte.
Szóval... amikor visszamentünk a koncertterembe, a Stone Age már javában játszott. Úgy éreztem, nem maradok le semmiről, mivel annyira nem érdekelt a zenekar. Azért nyugodt szívvel állíthatom, hogy itt szórakoztam a legjobban, ugyanis addigra már eljutottam abba az állapotomba, hogy egyáltalán nem érdekelt, mi szól (hallani már úgysem hallottam semmit), csak táncolni akartam, élvezni a bulit, és szórakozni a haverokkal. Azt viszont tudom, hogy a Show Your Life remekül szórakozott a mozgáskultúrámon, meg a tánctudásomon. Ki is osztottam pár baráti pofont. Legfőképp Sanyinak, aki kétszer olyan magas és széles, mint én. Igyekezetemet egy-egy mosollyal és rengeteg fényképpel honorálta.
A Stone Age nagyon sokat játszott. Kb. annyit, mint a másik három banda összesen. De egy kicsit sem éreztük unalmasnak. A zene, amennyire én emlékszem rá, tipikus zúzós rock. Semmi extra dal, semmi különös gitártéma, de remek hangulat. Köszönhetően a hazai pálya előnyeinek. A közönség számok közben egyfolytában skandálta a zenekar nevét, ugyanúgy táncoltak, pogóztak, ahogy mi azt elkezdtük. Én itt már csak arra emlékszem, hogy több-kevesebb sikerrel, mindenkinek bele akartam inni a sörébe, és valaki állandóan cipelt a vállán vagy a hátán. Még az énekeshez is odamentem, hogy beleüvöltsem a mikrofonba a szöveget, de tekintettel arra, hogy még életemben nem hallottam a számokat, nem sok szöveget ismertem, ezért mindig valami halandzsa lett a próbálkozás vége. A zenekar sok-sok ráadás után befejezte a koncertet, mi meg ismét csak felvonultunk a levegőre, hogy elfogyasszuk a maradék akármit.

A tulajdonos egy idősebb emberke volt, aki állandóan kijött, hogy ne legyünk olyan hangosak, mert a lakók nem tudnak aludni. Azt is hozzátette, hogy itt nem lesz több ilyen buli – habár koncert előtt még azt mondogatta, hogy akár minden héten lehet. És neki volt igaza. Ki is jöttek a rendőrök, persze ezúttal csak szolidan, egy autóval. Kiszálltak és magyaráztak valamit a tulajnak, miközben én kedvenc Böiler slágerünket, a Rendőrökön bosszút állni c. szerzeményt énekelgettem (persze csak halkan). Míg Káté rám nem szólt.
Ekkor Döme rámparancsolt, hogy szálljak be a kocsiba, mert Sanyi hazavisz minket Faterhez. Még gyorsan lerohantam megkeresni a johnlennon-napszemüvegemet, aztán behuppantam az elég szűkösnek bizonyuló kocsi hátsó ülésére Donát és Fater mellé.
Innentől már semmi érdekes nem történt velünk, csak kipakoltuk Dömééknél a cuccokat, én pipiltem egyet az úton, majd vissza a kocsiba, és irány Faterék háza! Ettem valamit, aztán lefeküdtünk aludni. Reggel aztán jó büdös láb- és piaszag fogadott, majd Faterral azon versenyeztünk a tükör előtt állva, hogy kinek nagyobb a szájában a repedés. Fater nyert, viszont rajtam több volt a folt, úgyhogy elégedetten indultam haza, kissé fáradtan, másnaposan, kiszáradva, egy remek bulival a hátam mögött...