Punk Portál - 2019. május 23.





 

2004. VII. 21. - Kanadai kalandok csapó 2


Írta: kal0z
Feltöltötte: ocsi
Ekkor: 2004. júl. 25. vasárnap - 20:48

Másodszorra (ezúttal utoljára) kapcsoljuk tudósítónkat Ottawából.

Ismét a SAW Club előtt, ismét fél órával a kezdés előtt és ismét egyedül ücsörögtem a pázsiton. Már most láttam, hogy ezúttal többen leszünk mint a múltkori Van Johnson-os screamo bulin. Kb. a második zenekar után ki is írták a kapura hogy teltház van, node ne szaladjunk előre. Miután végre sikerült benyomulni, megnéztem a merch pultot es beálltam a színpad elé, így az első zenekart remek POV-ból vehettem szemügyre.

Ők voltak a The Love Machine. Az énekes srác néha szintizett is, egyedül ez volt az, ami nem tetszett, nekik teljesen felesleges az a szinti. Ez egy új zenekar, es sok haverjuk volt ott, velük kedélyesen beszélgettek a színpadról. Talán emocore-nak lehetne nevezni amit játszottak, a versszakok alatt szaggatott gitár és dallamos ének, a refrének néhol zúzósak voltak. Szerintem kurvajók, nagyon beleélték magukat es rohadt jó zenét játszanak. Épp ezért le is szólítottam a dobost (aki mellesleg egy állat dobos), hogy lehet-e kapni a cédéjüket, és megtudtam tőle, hogy most stúdióznak, aztán lesz honlap is egyszercsak.

Később a retyóban adtam egy csajnak egy aszpirint, mert azt mondta, fáj a feje. A barátnőjével épp azt beszélte, hogy The Love Machine milyen király bulit nyomott, én meg kérdeztem hogy ismeri-e őket. Mondta, hogy régi barátai és hogy hallottam-e az előző zenekarukat. Mondtam, hogy nem idevalósi vagyok.

Ezután visszamentem a terembe, mert tudtam, a The Fully Down következik. Itt már nem volt olyan jó a POV-om, pedig miattuk jöttem, ugyanis az egyik cédéboltban "sikerült szert tennem" a cédéjükre. A zene maga nemrossz, sőt kurvajó, emocore metálos (tercelős) szólókkal megtűzdelve néhol. De valahogy az ének lapos volt ugy a cd-n, mint koncerten. Valahogy valami hiányzott belőlük, valamitől nem állt össze az egész. A basszerosuk 5 húros basszeron játszott (hú de nagyképű...), de becsületere legyen mondva, jól nyomta azt is és a vokálokat is. Szóval a The Fully Down nem volt olyan nagy szám de még olyan jó se amilyennek a cd meghallgatása után hittem. Mindenesetre fel fog kerülni kedvenc ftp-nkre.

A harmadik zenekar, jobban mondva fellépő volt a legeksztrémebb. Már a hangolásnál néztem, hogy az "egyik" csávó akusztikus gitározik. Kiderült, hogy ő az egyetlen tag. Illően bemutatkozott: ő Kevin Devine, New York államból. Annyi történt, hogy a srác a gitárján kísérte magát és énekelt. Idáig ezt bárki meg tudná csinálni, nemde? Csakhogy nem olyan jól mint Kevin. Ugyanis nagyon sokszínű énekhangja van, és bár a gitáron leginkább csak akkordozott, nekem bejöttek az érzelmes, szabadformájú versei is. 2 cd-jét lehetett kapni a merch standoknál, rengeteg pólója és kitűzője, azt hinné az ember hogy valami buzi roksztár de számok között tökre szerényen beszélt, köszönetet mondott mindenkinek aki "megpróbált tapsolni", habár ő mindig azt hiszi, hogy felgyorsul ha tapsolnak. Beszélgetett a közönséggel ("Megütöttelek a mikrofonállvannyal? Akkor jó. At the drive-in koncerten szokott mindig lenni, hogy mikrofonnal megütnek."), anekdotázott ("Amikor itt az imént elmentünk vacsorázni egy thai étterembe, csak férfiak voltak ott. Ugy értem, ezzel semmi baj nincs, csak nem hallottam még adott szexuális beállítottsagú étteremről. Megkérdeztem az egyik pincért, állitólag valami konferencia van. De olyan konferencia ahol csak férfiak vannak?"). Szóval Kevin nagyon jól zenélt és énekelt, sehol egy hamis hang és emellett nagyon szimpatikus volt. Hatalmas tapsot kapott minden egyes szám utan, én meg a koncert után befektettem egy cd-be, ez is felkerül majd a cd extra résszel együtt kedvenc ftp-nkre. Mindenképpen.

A következő fellépő a Plain White T's nevű együttes volt. Itt már többen voltak a színpadon. Nagyon sokat játszottak, legalábbis úgy tűnt. ők is emocore-t nyomtak de valahogy nem fogott meg. Itt amit csíptem, hogy a basszer hangos volt, a basszeros meg nagyon jól játszott, pont annyi díszítést használva, amennyit a jóízlés megkíván, úgyhogy egyszerűen jól esett hallgatni. Sokan énekelték a szövegeiket is.

Az utolsó fellépő a szemmel láthatólag ténylegesen "buziroksztár" The Rocket Summer volt. A hangoláskor a dobszerkót a színpad jobb oldalára, előre hozták, hátul kitettek egy The Rocket Summer zászlót azaz inkább transzparenst, és egy szőke szépfiú probálgatta végig a szintit (blöeh), a gitárját és vagy 3 mikrofont, két normált, és egy "hedszetet", egy olyan diszpécser típusú mikrofont. Csakhogy sajnos nem úgy probálgatta, hogy belemondta hogy "check check", neeeem, ő inkabb beleénekelte, én meg ráharaptam az öklömre es vakartam a viszkető tenyerem. Mert olyan hangja volt és úgy is nézett ki mint akit most basztak ki a Beksztrít Bolyzból.

Maradtam vagy 10 percet, ezalatt nekiállt roksztárkodni, pl. mondta a közönségnek, hogy a színpad előtt formázzanak egy nagy kört, hogy ő lemehessen roksztárkodni a pórnép közé. Végül ott hagytam el a helyszínt, hogy az egész zenekar lement a színpadról kivéve a Beksztrit Bolyunkat, aki torzítatlan gitárral es mutálatlan hangon egy szerelmesdalt adott elő.

Ennek ellénere sikerült lekésnem a buszomat úgyhogy egy órat csöveltem a Rideau Street-en a könyvemet olvasgatva mire jött a buszom. Ezen a bulin, ahogy az előző kettőn sem volt semmi tánc, semmi mozgás. Még a The Fully Down-ra mutogattak, énekeltek és bólogattak a leghevesebben. Ja ezeknek a szemét kukafejeknek jó dolguk van, augusztusban jön a Warped Tour, szeptemberben meg a Senses Fail, hogy dögölnének meg...ja 25-én Craig's Brother, aug. 4-én Horse the band. Egy átlagos nyár Kanadában. Kurvaanyjukat.

Most azonban 4 nap múlva hazaindulok, hogy részt vegyek néhány igazi pogó-partyn :-)