Punk Portál - 2019. augusztus 26.





 

kábé


Írta: Dercsényi "Hard"
Feltöltötte: david
Ekkor: 2003. okt. 22. szerda - 20:18

Vér, vér… Tarantino ismét a mozikban. Már a film elején, a főcím előtt bizonyossá válik, hogy mi adja a matériát: a 70-es, 80-as évek b-akciófilmjei, az spagettiwesternek és az emberi test különböző folyadékai. Szívszaggató főcímzenét nyom fülünkbe a mester, elég rendesen juttatván eszünkbe David Lynch-et, s a szereplők komor felsorolása – a teljes vászonra kiterjedő fekete háttéren kiírt nevek – keményen ellensúlyozza a főcím előtti, kissé Guy Ritchie-s vígjátéki szín- és formavilágot.
Komorság, olcsóság, gagyi, röhej: ezt ígéri az első 5 perc. Dicséretes tömörség.
Uma Thurmant ezek után fejbe lövik, ami kérdésessé teszi filmbeli jelenlétének mibenlétét, de persze egyszerű a megoldás: retrospektíve haladunk. (Ebből szintén viccet csinál Tarantino: egy négy és fél éves visszaugrás után egy négyéves ugrás előre: tehát fél évig tart a cselekmény, ez is afféle gúny, az időt e filmek mindig rigorózusan pontosan mérik, az persze nem zavarja a készítőket, hogy a főhős jár a falon) Bizonyos dolgok komolysága: ez a fő kérdés ebben a filmben. Amíg Tarantino képes úgy egymás mellé tenni ezeket az irracionális, olcsó elemeket és egyes mindennapi történéseket (fenti példáinkkal élve: amíg Lynch és Ritchie egymásra felenek) addig nincs baj. Sőt. Nagyon is helyére kerülnek a dolgok. Vannak törekvések, művek, események, amelyek végérvényesen megváltoztatják a világ állapotát. Tarantino után már nem lehet elsütni azokat a kliséket, amelyekből pl. a filmje is építkezik. Miután beépítette képsoraiba a popkultúra egyes elemeit, és segítségére siettek a képregények hősei, s a bűzös, borostás bérgyilkosok, már nem lehet egyszerűen lesöpörni őket, mint ahogy a regény műfaja a 19. században létjogosultságot kapott a magas művészetben, addig csupán lenézett műfaja volt az epikának. Vagyis a film elég jól indul, de több odafigyelés kéne bele: az embernek szinte fáj, ahogy a rendező láthatóan beleszeret művének anyagába, s már egyre inkább nem felhasználja, hanem élni hagyja, bemutatja azt. S ez viszonylag korán, a film felénél bekövetkezik. Ezek után már egyre fásultabban számoljuk a lekaszabolt japán jakuza-bérenceket, s a hosszú beállításokból is egyre vész a feszültség, s marad a belterjes öröm. A rendező egyfajta Csupasz pisztolyt csinál a filmjéből, s a vég talányos és fejfelkapásra szánt jellege sem segít elfojtani egy (legalább metafizikai) ásítást.
Bravúros alakításokra azért van mód és példa, a főhősnő igen jól alakítja képregénybe illő szerepét, talán az angyali szépségű Lucy Liuból hiányzik valami alapvetően beteges motívum, amely mindenképpen elkélne az általa megformált alak hitelességéhez. A kameramozgások és a zene is dicséretet érdemel, de Tarantino esetében ez szinte alapfok.
A jövőbeni második rész tudatában csak annyit mondhatunk, hogy talán jobb lett volna egy kissé feszesebb, hosszabb egy estés filmet csinálni az anyagból, illetve meg kellett volna tartani azt a hajszálpontos arányt, ami a Tarantino-filmeket annyira jellemezte, s amely valódi világmagyarázó-világműködtető művekké teheti mozgóképeit. Így marad a vér, amely zuhanyszerűen spriccel a fej nélküli törzsekből. (Hogy a film ún. brutalitását hogyan képes bárki is akár egy percig komolyan venni, rejtély. Márpedig vannak ilye egyedek, ahogyan azt egy Stella Moziverzumban láttam. No, de ez már egy másik film témája lenne.)